A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-21 / 16. szám
ZS. NAGY LAJOS Nem félünk az UFÓ-tól (Bán Samu jegyzeteiből) Reggel, úgy hét óra körül, amikor pálinkáért mentem a Veronika nevű büfébe, találkoztam egy fénylő fejű emberrel, de nemcsak a feje fénylett, hanem a cipője is, ráadásul az egész (fiatal) ember fekete öltönyt, fekete nagykabátot viselt, tisztára pap formája volt. Ezt — mint igazi ateista — nagyon jól megjegyeztem. — Mit akar ez itt miköztünk (?) — kérdeztem csak úgy magamban... Délben halat ettem. Utána a nyolcadik emeletről néztem a világot. Nagyon szép volt a világ, sütött a nap, tessék elképzelnil És egyszer csak megjelent a pap, fiatalon, fénylő fejjel és fénylő félcipőben. Megrendült hitem a világrendben. Mert mit jelent az, hogy valaki tavaszi esőzés idején fényes félcipőt hord? Mit jelent az, hogy őt nem fröcskölik le az autók? S vajon miért fénylik ilyen eszeveszett módon a feje, hogy csaknem belevakulok? Ez csakis egy UFÓ-ból ideszabadult legény lehet: ezt súgják nekem. Kik? Metafizikai rokonaim. No jó: most mit csináljak? Elmehetnék imádkozni, ide, ebbe a mostanában fölépült evangélikus templomba, amelynek olyan a tornya, mint egy szürrealista gyárkémény, de hát, mint mondottam volt, ateista vagyok, illetve voltam, mert ennyi fényesség után elég nehéz eldönteni. Az — ebben az esetben — nem jelent semmit, hogy ateista vagyok. Vagyis, hogy nem hiszek transzcendentális hatalmakban. Tudniillik vannak itt egyéb hatalmak is, amelyek teljesen váratlanul kibújnak a kéményemből... Igen, ez a kémény is megéri a maga pénzét. Először is: nem füstöl, helyesebben, ha füstöl is, nem úgy, ahogy egy kéményhez illenék. Állandóan, egyfolytában, szünet nélkül csakis kizárólag: az orrom alá füstöl. És ráadásul, vagyis mindennek a tetejében, kibújik a kéményemből, elém perdül, és hajlongani kezd az orrom előtt ez a fekete legény. Ez a pap. Mondom neki, hogy ne hajlongjon, hiszen jártam már én a Dobsinai-jégbarlangban is. Nem szól semmit, csak hajlong és hajlong. És iszonyúan kormos. A fülein meg hosszú jégcsapok csilingelnek (nyilván erről jutott eszembe a Dobsinaijégbarlang); nem tudom, mit gondoljak erről, hiszen a kemencében, amelyből kibújt, most is fűtenek; az is rejtély, hogy került ide, a nyolcadik emeletre ez a kenyérsütő kemence. Amikor a fekete ember előbújt a kemencéből, még csak akkora volt, mint egy házinyúl, de azonnal nőni kezdett, néhány másodperc alatt a fejem fölé magasodott, úgy kellett rá fölnéznem, mint egy villanypóznára; a füle is szörnyű nagyra nőtt, de amit a legérdekesebbnek találtam: a jobb fülében egy ébresztőóra, a balban egy csillogó réztrombita volt; azt nem láttam, hogy szája is lett volna (vajon hogyan táplálkozik?), a réztrombitán át társalgód velem, helyesebben először csak énekelni kezdett, kurjongatva, mint egy részeg tűzoltó: "Én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya messzirül, sem az apám, sem az anyám nem volt rossz, csak ón vagyok, csak én vagyok, csak én vagyok a gonosz." Mondom, ezt énekelte harsányan, és a trombitából sűrűn hullott rám a korom, kezdtem már én is teljesen elfeketedni. — Ha abba nem hagyod, beléd rúgok! — kiáltottam rá mérgesen, pontosabban ezt kiáltottam volna, ehelyett a számat a következő mondat hagyta el, mézédes hangon: — Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok... — Nem vagyok angyal, te tinóra! — recsegte fölöttem a trombita, és egy kormos kéz jól megráncigálta a fülem. — Mi vagy hát akkor: ördög? — Uffffff — dörögte és ropogta és pöfögte a fülembe, istenemre, ennyi "ef" mássalhangzót még nem is hallottam ebben az életben. — No jó, tegyük fel, hogy igazat mondasz — kezdtem nagy ájtatosan, de a kormos közbevágott: — Mi az, hogy tegyük fel? — recsegte trombitálva —, és ha nem tesszük fel, hanem letesszük? Ha azt mondom például, hogy nem tetszik nekem a te nyikhaj nyakad? Akkor mi lesz? — ordította a trombita, és egy jéghideg kéz megragadta a torkom. Ijedten éreztem, hogy a kéznek csak két ujja van, az viszont NAGY ZOLTÁN RAJZA iszonyúan erős. De azért nem voltam úgy megrémülve, mint olvasóim föltételezik. — Ufff — kiáltottam fuldokolva, és a kétujjú tüstént elengedte a torkom. — Szerencséd van, hogy Ufonándli Keszeli Ferkónak szólítottál — szólott a fejem fölött tanyázó transzcendens nagyhatalom —, máskülönben elragadtalak volna a Szinuszra... — Hová? — kiabáltam, mert visszajött a bátorságom. — A Szinuszra vagy a Plútóra. Tudod milyen messze van a Plútó? — Milyen messze, no milyen messze? — ordítottam, mert most már aztán igazán bátor lettem. — Az olyan messze van, hogy... — kezdte volna válaszát a fejem fölött tornyosuló Fekete Eszme, de teljesen váratlanul megszólalt fülében az ébresztőóra, ismertebb nevén: a vekker, úgy csörgött, mintha két csillagrendszer ütközött volna össze. Nyomban ezután kivágódott a kemence ajtaja, és a lángok közül előbújt öt kormos, házinyúlszerű alak, és harmonikázni kezdett. Mind az öten azt harmonikázták, hogy: "Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, sej, haj, Rozi, unatkozni nem fogunk!..." Nem tudom ma sem elképzelni, hogyan szájharmonikázhattak, hiszen egyiküknek sem volt szája. De már egyáltalán nem féltem tőlük. Miért kellene félni ilyen vidám emberektől? Lefújták egymásról a kormot (sajnos mind az én fejemre szállt), most már teljesen egyformák voltak: feketék, fénylő fejűek, fényes cipőjűek, majdnem, hogy papok. Kétujjú kezükkel kedvesen megsimogattak, és így szóltak kórusban: — Vasárnap visszajövünk. Ne félj, unatkozni nem fogunk! És_ elrepültek: a kéményen át. A REPÜLÉS MEGSZÁLLOTTJA Az eltűnt fiatalemberről már annyi kiderült: a repülés megszállotja, pilóta szeretne lenni... Egy korábbi családi perpatvar után fogta az útlevelét, és meg sem állt Párizsig, csak onnan telefonált haza. Éppen ezért gondos édesapja elzárta az útlevelét, hogyne legyen módja felháborodását ilyeténképpen kifejezni. De Peter Kerry mert kockáztatni. Egyszerűen magához vette édesapja útlevelét és hitelkártyáját, kiment Heathrow-ra, és a Malaysia Airlines kedd éjszakai járatával lazán elrepült Kuala Lumpurba. Ott aztán eltűnt, mert a brit hitelkártya-ellenőrző rendszer éber volt, letiltotta az illetéktelenül használt atyai kártyát, és készpénz hiányában a 14 éves kamaszfiút kidobták a szállodából, ahol szobát akart kivenni. Ekkor adta az első életjelt magáról: utolsó pennyjén felhívta szüleit, közölve, hogy egy vasa sincs — majd megszakadt a vonal... Az apa a hatóságokhoz fordult, hogy segítsenek elökeríteni a világgá ment gyereket, akik nyelhetnek egyet a történet hallatán, hiszen a Heathrow-n az útlevélellenórnek nem tűnt fel, hogy egy 14 éves gyerek útleveléből kopaszodó, ősz hajú férfi fényképe tekint rá — bár a név azonos volt... A hitelkártyát lopásra gyanakodva tiltotta le az automata rendszer, amint regisztrálta, hogy repülőjegy vásárlására használták. 26
