A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-21 / 16. szám
HÉTFOLYTATÁSOS REGENY/XI. + + Z.Németh H1ZIMAD01P — A jobb oldali fiókban nem volt semmi, de a bal oldaliban megtaláltam! — jött vissza Éva a konyhából. — De ahogy most elnézem a sebedet, fölösleges bekötni, csak fertőtleníteni kell. Ez mégiscsak igazi, nem úgy, mint az enyém... — Meggondoltam magam — állt fel a férfi. — Azt hiszem, jobb lesz, ha nem érsz hozzám, amíg nem tisztáztuk ezeket a dolgokat. — Félsz tőlem? — nevetett a lány. — Hát ez jó! Sarkonfordult és durcásan kivonult a konyhába. Zoltán utána. Érezte, hogy már nincs messze az a perc, amikor jóval világosabban fogja látni a dolgokat. Éva hatalmas adag reggelit készített magának, s olyan jóízűen látott neki a falatozásnak, mintha az lenne a világ legnagyobb megoldásra váró problémája, hogy a sonka mustárral avagy tormával fogyasztva ízletesebb-e. — Milyen kávét kérsz? — Feketét. A férfi egy pillanatig tétovázott. — Nem úgy értettem. Erőset vagy gyengét? — Pokoli erőset! Zoltán mosolyogva tömte meg a kávéfőzőt. "Ha ettől nem ugrik ki a szíve ennek a boszorkánynak, hát semmitől!" — gonoszkodott magában. "Most megint úgy tesz, mintha megsértettem volna. Pedig nem engem szállt meg előbb az ördög, hogy a csoda vinné el!" Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy alig tudatosította a füstszagot. Meglepve fordult hátra. — Te... De hát te... — Ja, hogy rágyújtottam egy cigarettára? — mosolygott Éva. — És feltettem a lábamat az asztalra...? Olyankor vetemedem ilyesmire, ha mesélnem kell, és nehezen tudom összeszedni a gondolataimat. Amikor az igazságot szeretném elmondani, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mi az igazság. Ráadásul talán kétszer— háromszor mondtam igazat az életben. Mert én hazugságban, kétségben nőttem fel. Az életem — egy merő hazugság! Kitaláltam magamnak egy másik világot, s a kettő közül már nem tudom, melyiket alkottam én s melyiket az Isten. Zoltán egy szót sem szólt, csak leült a konyha legtávolabbi sarkába. Idegesen kortyolt egyet a kávéjából, s rögtön utána olyan arcot vágott, mintha méregpoharat tartana a kezében. Még nem tudta eldönteni, hogy ettől ugrik-e ki a szíve vagy Éva legújabb monológjától. Friss, tavaszi levegő áradt be az ablakon. A fény millió kis szikra alakjában hancúrozott az üvegen, a porcelánon és a fémtárgyakon. A falióra másodpercmutatója olyan lustán mozdult meg, mintha csak azt akarta volna elhitetni a szemlélővel, az idő immáron lelassult, s nagy valószínűséggel nemsokára végleg meg is áll. Az utca zajából mintha valaki kiszűrte volna az éles zajokat: csak halk, távoli brummogás jutott el a konyháig, olyasféle zsongás, amelyet egy idő után már nem is érzékel az emberi fül. A levegőnek ellenben íze volt, sőt éle. Fű és keserű gyökerek illata keveredett benne. — Igazából azért vagyok itt nálad, mert csak te tudsz segíteni nekem — folytatta Éva. — A nevelőapám persze összezavarta a fejedet azzal, hogy veszélyben van mellettem az életed. Ami persze igaz lehet, de hidd el, hogy nem én veszélyeztetem! — Nevelőapád?! — csuklott Zoltán. — Hát nem a szeretőd? Éva lassan kifújta a füstöt. Mosolygott, s ettől végigfutott a férfi hátán a hideg. Soha nem látott senkit ilyen szomorúan... Mosolyogni! — Hát nem mindegy?! Egyszer a fiam, máskor a testvérem. Később barátom. Egy másik életben akár ellenségem. De a legjobb lesz, ha az elején kezdem. Ha valamit nem értesz, nyugodtan mondd meg, legalább tudni fogom, hogy nem vagyok egyedül az értetlenségben. Bátori nagyon meglepődött, amikor megpillantotta az ajtóban azt az idegent. Ült az írógépe előtt, elgondolkozva pipázgatott, élvezte, hogy remek odakinn az idő, a felesége munkában, a gyerekek az iskola padját koptatják, csend van és nyugalom. Nincs is ideálisabb pillanat, hogy az ember elgondolkodjon egy válogatott verseskötet összeállítása felett, nézegesse azokat a kéziratokat, amelyeket az előző rendszer szerkesztőknek álcázott cenzorai kihagyattak vele megjelenő könyveiből. Itt-ott lehet még rajtuk igazítani, továbbgondolni a dolgokat, egy frappáns címen s valami koncepción töprengeni. Ekkor valaki rátenyerel a csengőre! Nem tudta elképzelni, hogy ki lehet az. Ha esetleg Jehova Tanúi jöttek volna vissza, akiket már százszor kidobott, simán lerázza őket. Ha az isteni csendbe csengőszó sikít bele, úgy rezzen össze az ember, mintha az áram rázná meg. Majdnem még a pipáját is elhajította ijedtében, pedig az nem kifejezetten tesz jót a dolgozószoba szőnyegének... — Elnézést, ha megzavartam volna! — mondta nyájasan az idegen és meghajolt. — Azt hiszem, fontos alkotómunkában mélyült el az imént... "Hát ezt meg honnan tudja?!" — gondolta magában Bátori, s félig elbújt a nyitott ajtó mögé. Onnét fürkészte a furcsa jövevényt, aki feltűnően magas és sovány testalkatú volt. Úgy negyven és ötven között járhatott, bár mozdulatai lassúak és megfontoltak voltak, mint az idős embereké. Az idegen le nem vette Bátoriról a szemét, pillantása hideg volt, metszőén éles és gyanakvó. A költőnek olyan érzése támadt, hogy személyesen a rossz lelkiismeret tett nála látogatást ezen a derűs dólelőttön, hogy kíméletlen részletességgel megbeszéljenek néhány dolgot, amelyen igazán illene már változtatnia. Hiszen ez az alak mindent tud róla! Igen, csak az tud ennyire szemrehányóan nézni, aki a történelem noteszába bejegyez minden elhajlást, bűnös gondolatot, hogy a csinos kis listával egyszer személyesen is megjelenjen. — Bemehetek? — kérdezte a fekete ruhás, s hosszú, csontos ujjai szinte elfehéredtek, ahogy a fejéről csak az imént lekapott nagy, fekete kalap karimáját szorították. — Hm. Izé... Azt sem tudom, kicsoda maga. Miből gondolja, hogy beengedem a lakásomba? — kérdezte halkan Béla, s megpróbálta viszonozni az idegen zord pillantását. A jövevény egy pillanatra elmosolyodott. Mosoly? Egy alig észrevehető szájrándulás volt az inkább, az izmok furcsa játéka a hegyes, keskeny orr árnyékában. — Mutathatnék igazolványt is, de maga megbízik bennem, barátom. Nem akarom önt bántalmazni, s szerényen berendezett lakását sem áll szándékomban kifosztani. “Úgy beszél, mintha már járt volna nálunk!" — futott át Bátori agyán és feljebb tolta az orrán a szemüveget. — Akkor esetleg elárulhatná jövetele valódi célját! — Ó, nagyon szívesen! — hajolt meg ismét a különös férfi, s egyúttal egy fényképet is előhúzott a kabátzsebéből. — Erről a barátjáról szeretnék magával elbeszélgetni. Béla összeráncolta a homlokát. Zavartan pislogott. — Zoltánról? Ismeri? Történt vele valami? A múltkor olyan furcsán viselkedett... Aztán fény gyulladt a költő agyában, s arca egy pillanatra elfelhősödött. — ... vagy talán elkövetett valamit?!? Az üzleti világ tele van kísértéssel... A jövevény nem válaszolt. Az egyik szekrénykére letette a kalapját, a kabátját a fogasra akasztotta, majd határozott léptekkel, mint aki kiismeri magát a lakásban, Bátori dolgozószobájába ment. Ott beleült a sarokban található kopott, valamikor zöld színű fotelbe, s várakozón nézett a láthatóan nagy zavarban lévő házigazdára. A költő bebotorkált a szobába, félretette az írógépet és az asztalhoz ült. A hívatlan vendég ezalatt a berendezést vizsgálgatta. — Engem igazából a lány érdekel — szólalt meg szárazon az idegen, s Béla úgy érezte, mintha egy kígyó hipnotizálta nyuszikává vedlett volna át pillanatok alatt. Alaposan körülnézett maga körül, mintha azzal gyanúsítanák, hogy a dolgozószobájában egy lányt rejteget, akit néha ihletszerzés céljából előparancsol az ágyneműtartóból. — Lány??? Milyen lány? A lányom? A lányom főiskolás. Vagy... Maga tanár? Nyitráról jött? Valami baj van Anikóval? — Ezt a lányt Évának hívják — mondta türelmetlenül a jövevény, s úgy nézett a költőre, mintha legalábbis három gyilkossággal vádolná. — Nem olyan régen odaköltözött a maga Zoltán barátjához. De ha akarja, mutathatok róla fényképet. Amint mondta, úgy is tett. Felugrott a fotelból, ami a lassú mozdulatai után kissé szokatlannak tűnt, s Béla orra elé tartott egy színes fényképet. Bátori megfeledkezett magáról, s elismerően csettintett. — Ennek a Zotya bának jó ízlése van! 14
