A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-21 / 16. szám
FIGYELŐ HÉT A nyelvi illem tanításának lehetőségei A pedagógia elméletének gazdagodása és a megváltozott társadalmi körülmények, valamint a nyelvhasználattal szemben támasztott növekvő igények és elvárások, módosításokat sürgetnek az anyanyelvi nevelés terén is. E módosítások egyik lényege az, hogy a nyelvtant nem csupán önmagáért, öncélúan kell tanítani, hanem azáltal, hogy az ars bene loquendi scribendique, azaz a szó- és írásbeli kifejezőképesség fejlesztését valósítjuk meg, a grammatikát a személyiségfejlesztés szolgálatába állítjuk. Vagyis ebben a felfogásban a nyelvtantanítás nyelvhasználat-központú anyanyelvi nevelést jelent, amely nem mellőzheti a kommunikációs folyamatot befolyásoló tényezők, a mit, hol, mikor, kinek, miért kérdések tisztázását, s az ezzel szorosan összefüggő nyelvi illemszabályok ismeretét és alkalmazását sem. Jóllehet, a nyelvi illem megtanításának esélye napjainkban többünkben kétségeket ébreszt, s ebben a durvaságtól és erőszaktól hemzsegő világunkban ezen nem is lehet csodálkozni, különösen akkor nem, ha a művészetek és az irodalom nemhogy nem támogatja, hanem inkább gátolja ebbeli törekvéseinket. E számos létező negatív tényező ellenére azonban még mindig az iskola az a hely, ahol a legtöbbet tehetünk nyelvi magatartásunk színvonalának növeléséért. Hiszen az anyanyelvi iskolában oktató pedagógus az, aki sokat cselekedhet az ügy érdekében, s ez nemcsak a magyar szakosokra vonatkozik, bár kétségtelen, hogy elsősorban az anyanyelvi órák nyújtják a legtöbb lehetőséget a nyelvi illemszabályok elméleti ismereteinek és gyakorlati alkalmazásának az elsajátításához. Az iskola e téren betöltött szerepének fontosságát régóta tudjuk, s tudom én is. Ennek igazi tudatosítása akkor zajlott le bennem, amikor az egyik, Nyitra vidéki nyelvjárásgyűjtő utamon a 8 osztályt végzett nemespanni, falusi néni több mint 60 év távlatából így emlékezett vissza volt tanítójára, Csiffáry Dezsőre: "A tanító úr megtanított minket mindenre, nemcsak levelet meg kérvényt írni, hanem arra is, hogyan köszönjünk, hogyan öltözködjünk. Ha észrevette, hogy a faluban nem köszöntünk az öregebbnek, visszaküldött, és bocsánatot kellett kérnünk. Nem úgy mint most, hogy a buszban nem állnak föl, meg nem köszönnek." Mindez azt bizonyítja, hogy az a pedagógus és az az iskola, amely nem kampányszerűen, hanem állandó céltudatossággal végzi feladatát, eredményes lehet e téren is. Ezenkívül e sorokból kiolvasható az is, hogy társadalmunkban még megvan az igény az udvarias viselkedéskultúrára, amelybe kommunikációs kultúránk is beletartozik. Az idézetben benne foglaltatik még az a felismerés is, amelyet Hankiss Elemér 1984-ben így jellemzett: "Helyzetünk... úgy fogalmazható meg, hogy a magas kultúra tekintetében fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi kultúra vagy viselkedéskultúra terén fejletlen, vagy akár elmaradott ország vagyunk." S e megállapítás napjainkban a határon túl méginkább érvényes, hiszen pl. a megszólításokban a megváltozott társadalmi körülmények hatására elképesztő a zűrzavar és a bizonytalanság, amelyet még növelnek a különböző, szlovák nyelvi hatásra keletkezett hibridalakulatok. A nyelvi illem elsajátításának fontossága mint társas létünk szükségszerű velejárója túlmutat a szűk szakmai korlátokon, vagyis társadalmi jelentősége van, hiszen fontos tényezője lehet érvényesülésünknek. Tekintettel arra, hogy a nyelvi illem megsértése gyakran tudatlanságból fakad, így oktatói-nevelői tevékenységünkkel hozzájárulhatunk e tudatlanság felszámolásához, s ezáltal elősegíthetjük a társadalom szellemi egészségének, a jó közérzetnek és kiegyensúlyozottságnak növelését. A következő sorokban arra keresem a választ, hogy az anyanyelvi nevelésben mely témakörök teszik lehetővé a nyelvi illem szabályainak elsajátítását és elmélyítését. S itt nem csupán a szó hagyományos értelmében vett nyelvtan- és fogalmazásórák nyújtotta lehetőségekre gondolok, hanem az irodalomtanítás keretein belül kínálkozó alkalmakra is. Ezzel nem azt akarom szorgalmazni, hogy a nyelvtanóra helyett irodalomórát tartsunk, mint azt, sajnos, sok helyütt teszik is, hanem azt akarom hangsúlyozni, hogy az irodalomnak is a nyelvi eszköz az építőköve, s ezért az anyanyelvi nevelésben nem a nyelvtan és az irodalom szembeállítására, merev elválasztására, hanem e két részterület szoros együvétartozásának és kapcsolatának felismertetésére kell törekednünk. Csakis így érhető el, hogy az irodalomórákon is növeljük diákjaink nyelvinyelvhasználati tudatosságát, a nyelvtanórákon pedig ezzel az irodalmi mű befogadóképességének elmélyítését segíthetjük. Hogy a kettő mennyire nem választható el egymástól, bizonyítja az a tény is, hogy legkiválóbb költőink és íróink nyelvi, nyelvhasználati kérdésekkel is foglalkoztak, gondoljunk csak Arany János, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula ebbeli tevékenységére. Ezért a továbbiakban nem ismertetem azokat a nyelvtan- és fogalmazásórákon kínálkozó lehetőségeket, amelyek a nyelvi illemtan elsajátítását eleve feladatul tűzik ki, mint pl. a személyes névmásoknál az Ön, Te, Maga megszólításokat, vagy az ifjúsági nyelv elemzésekor a durva kifejezéseket, esetleg fogalmazásból a levélírás vagy a nyilvános megszólalás tudnivalóit, mert itt természetesnek tartom, hogy foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Többnyire csak azokat az alkalmakat veszem szemügyre, amelyek az irodalmi órákon adódnak, s ezek kihasználásával az anyanyelvi nevelésben szinte állandóan ébren tarthatjuk a nyelvi illem iránti érdeklődést. Mivel terjedelmi korlátok miatt nem térhetek ki a nyelvi illemtan összes kérdésére, ezért főként azokkal foglalkozom, amelyek ellen a legtöbbet vétünk, s amelyek összhangban vannak diákjaink életkori sajátosságaival, valamint az iskola és a tanítási órák nyújtotta lehetőségekkel. A következő kérdésekre szűkítettem le a témát: a köszönések és megszólítások formái, nyelvi udvariasság a mindennapok gyakorlatában (telefonáláskor és egyéb ügyintézés folyamán), a nyilvános szereplés és az írásos érintkezés illemtana. "Júliámra hogy találók, örömömben így köszönök, Térdet fejet neki hajtők, kin <5 csak elmosolodék. ’ így köszönti szíve hölgyét Balassi a 16. században, s e vers kapcsán önként kínálkozik a lehetőség a mai fiatalok (netán szerelmesek) közötti köszönési formák leltározására gyűjtőmunka formájában, s egyben rámutathatunk arra, hogy a múltban is a békés szándékot, a barátságos közeledést a köszönésnek valamilyen nyelvi vagy nem nyelvi formája jelezte, míg a hallgatás, a nem köszönés — gondoljunk csak a haragban lévőkre — sosem volt megnyugtató, hanem a veszélyt jelezte. A nyelvi illem szerint napjainkban kétféle helyzetben szükséges a köszönés: 1) amikor ismerősök vagy azonos közösségbe tartozók találkoznak és búcsúznak el egymástól, 2) idegenekkel történő kapcsolatfelvételkor és e kapcsolatok megszűntekor. A köszönési formák gyakorlásának egyik eredményes módszere a diák mindennapi társas érintkezéseivel kapcsolatos szerepjátékok alkalmazása. Ezeket kiemelten, különböző helyzetekben többször is gyakoroltathatjuk már az alsó tagozattól kezdve. Nem elég csak felidézni és elmondatni a köszönéssel kapcsolatos tudnivalókat, mert tökéletesíteni csak a valódi helyzeteket utánzó, gyakran játékos szituációkban lehet. Arra kell megtanítanunk diákjainkat, hogy a köszönés legyen jól hallható, ne csak mormoljuk, ne hadarjuk el, és különféle gesztusokkal — mosollyal — még udvariasabbá és kedvesebbé tehetjük az üdvözlést, amelyek közül a napszakos köszönésformák vannak megerősödőben. SÁNDOR ANNA (A befejezés következő számunkban) Illusztrációs felvétel: Prikler László 7
