A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-04-14 / 15. szám

ELO MULT

Egy korona vagy két tojás

Korán reggel van, de édesapámék már régen a mezőn kapálnak. Édesanyám most megy utánuk. Neki még meg kellett főznie az ebédet. Azt viszi apámék után. Én föl-fölpillantok félálomból, s látom, ahogy a kosarat lepedőbe bugyolálja, és a batyut a hátára billenti. Körültekint, a leveses kannát kezébe fogja, és már kívül is van az ajtón.

Két órával később lógó orral baktatok az iskolába. Sehogyan sem tudok belenyugodni, hogy napról napra magamra maradjak. "De jó lenne, ha megeredne az eső! Akkor itthon maradnának a szüleim" — sóhajtom és főipillantok az égre. Fent azonban zsebkendőnyi felhő sincsen. Olyan kék a magasság, mint a kékftős víz, amelybe nagymosáskor a fehérneműt mártogatja édesanyám.

Az osztályban nagy lárma fogad. A tanító úr még nincs bent. Padtársaim egymást túlharsogva tárgyalják, hogy az éjjel cirkusz érkezett a faluba, s már építik a sátrat. A legjobb barátom, Csikós Pista a leghangosabb.

— Én már voltam ott — harsogja. — Ringlispíl is lesz. Akinek nincs pénze, felmegy a tetejére hajtani. Ötször hajt, egyszer ül. Te is eljössz, Lad? — fordul felém. —• Mert én megyek. Ha látnád, micsoda cirkusz lesz. Milyen hatalmas sátrat építenek! A gyerekeknek egy koronát kell fizetniük. De két tojást is elfogadnak.

Déli harangszókor lépünk ki az iskola kapuján. Amíg magunkon érezzük a tanító úr figyelő tekintetét, úgy-ahogy rend van. De amikor alakja eltűnik a kanyarban, fölbomlanak a sorok. Szétszaladunk a szélrózsa minden irányába. Hamar haza akarunk érni. Hiszen mindegyikünk első szeretne lenni a cirkuszban.

Pista még utánam kiáltja:

— Ebéd után majd beszólok érted. De otthon találjalak ám! Hamar kell indulnunk, hogy jó helyünk legyen...

lihegve, kimelegedve érek haza. Éhes vagyok, de nem eszem levest, mert sietek. Csak az asztalra készített tálból veszek egy szelet kalácsot, azt gyömöszölöm a számba. A cirkuszon jár az eszem, és gyorsan kihuzigálom a konyhaszekrény fiókjait. Pénz kellene, legalább egy korona. Mindent fölforgatok, de egy fia pénzdarabot sem

találok. Pedig most úgy kellene. Eszembe jut a szénatartó. Oda járnak tojni a tyúkok. A széllel versenyezve nyargalok a kisói felé. Gyerünk a szénatertóba! Mindenütt keresem a tojásokat, de a tyúkok fészke üres. Lógó orral kászálódom ki a kisólból. Csalódottan indulok vissza. Hallom, ahogy Pista bekiált az udvarba.

— Laci, hol vagy?! Gyere már. Ha nem sietsz, elkésünk.

— Csak menj — kiáltom vissza. — Én nem mehetek. Nincs pénzem, meg tojást sem találtam.

— Azért csak gyere! — csalogat Pista. — A ringlispilre felülhetsz pénz nélkül is. Ötször hajtasz, egyszer ülsz. Nekem a cirkuszra van egy koronám. De ha a ringlispilre is föl akarok ülni, hajtanom kell. Hirtelen a homlokára csap. — Tudod mit?! Te nem ülsz fel, hanem megkérjük a ringlispiles bácsit, adjon neked inkább egy koronát a hajtásért.

— Megpróbálhatjuk—mondom Pistának reménykedve.

Becsukom a ház ajtaját, és gyorsan útnak eredünk.

Néhány perc múlva ott lebzselünk a falu végén, a sátraknál. A ringlispíl már forog. Vidám gyereksereg veszi körül. Ha megáll, nagy zsivajjal tódulnak még közelebb. Mindegyik helyet akar rajta. Kapdossák a láncon csüngő ülőkéket. Pajtásaim mind ott vannak. Pistával előre tolakszunk, hogy fölmászhassunk a létrán a ringlispíl tetejébe. Hajtani szeretnénk, és sikerül is. Ott állok a Pista háta mögött, kezem markolja a vastag gerendát. Füttyszóra megindulunk, és körbe-körbe toljuk magunk előtt a gerendát.

Harsogva szól a zene, s mi az állandó körben járástól egészen elkábulunk. Az ötödik hajtás után kissé szédelegve mászunk le a létrán. Én a ringlispilest keresem, és amikor megpillantom, szaladok hozzá.

— Bácsi, most jöttem a hinta tetejéről, ötször hajtottam — mondom neki hadarva.

— Akkor menj, ülj föl rá!

— De én nem akarok fölülni, inkább egy koronát szeretnék.

— Pénzt nem adok. Csak ülni lehet—feleli a vöröshajú körhintás, és már megy is tovább.

Mit tehetek. Felkapaszkodom egy gazdátlan ülőkére, és bánatosan nézem a cirkusz bejáratát, ahol már

gyülekeznek a gyerekek. A ringlispíl megindul, és én szállók, szállók, hintázva forgók a levegőben. Köröttem sikonganak a gyerekek, de én összeszorítom a számat, és arra gondolok, minden hiába, ha nem láthatom a számoló kutyát, a cammogó mackót, meg a Jancsi törpét.

— Ez se sikerült — mondom Pistának lógó orral, amikor leszállók.

Pista tartóztat, de én nem látom értelmét a maradásnak. Ballagok hazafelé, dühömben a lábam elé kerülő kavicsokat rugdosom. Ekkor hirtelen megdobban a szívem.

Előttem néhány lépésnyire aprócska, hajlott hátú öregasszony tipeg. Bokáig érő szoknyát visel, szállókáját kékfestő kötény szorítja derekához. Karján jókora kosár himbálódzik. Nem is a kosár nagy, inkább az anyóka töpörödött. Ez a nénike az én dédanyám. Messziről is megismerném, mert nincs még egy ilyen hajlott hátú öregasszony a faluban. Nem kiáltok utána, tudom, úgysem hallaná, hiszen évek óta nagyot hall szegényke. Egy ugrással mellette termek, elveszem a kosarát, és kísérem egészen hazáig. Otthon mamika fáradtan ereszkedik a küszöbre. Mellé teszem a kosarat, és a füléhez hajolva nagyot kiáltok:

— Dédanya, adjon egy koronát!

—Miit?!—kérdezi dédanyám, és apró szemét szúrósan rám szegezi.

— Egy koronát adjon! Elmennék a cirkuszba.

— Korona? Cirkusz? Nincs! Én még nem voltam cirkuszban, pedig megértem a nyolcvankét esztendőt. Neked se kell odadugni az orrodat!

Föltápászkodik, betipeg a konyhába. De én utána somfordálok.

— Akkor két tojást tessék adni! — harsogom a fülébe.

— Tojást? Az sincs. Nem tojnak a tyúkok — feleli, és elfordul tőlem.

Legyintek, és csalódottan indulok kifelé. Ő is csoszog utánam. Az udvaron csirkék csipognak, tyúkok kárálnak. A tyúkól ajtaján kövér tyúk repül ki szapora kotkodácsolással. Figyelem a tyúkot, és hátrapillantok dédanyára. Feltűnő mozdulattal, hogy dédanyám is lássa, nadrágomhoz nyúlok, s minta fontos dolgomat végezném, hátrafelé indulok. A tyúkól előtt megállók, szemem a nyitott ajtóra meresztem. Megbabonázva nézem a fészekből kikandikáló tojásokat. Egy szempillantás alatt bemászom az ólba, két tojást a zsebembe csúsztatok, és uccu neki, vesd el magad, rohanok kifelé.

— Te gonosz! — hallom mögöttem dédanyó hangját.

Hátranézek. Az öregasszony lihegve szalad utánam.

Erre még jobban nekiiramodom. Nem dédanyó elől futok, ő úgy sem érne utói. Azért rohanok annyira, hogy minél előbb a cirkuszhoz érjek. Egyik kezemet a zsebembe dugom, védem a tojásokat, össze ne törjenek. De jaj! A kezem valami nedvességet érez. Rosszat sejtve megállók. Kezemet alig merem kihúzni a zsebemből. Csak állok és bámulok kábán, és alig akarom elhinni, hogy a cirkuszból mégsem lesz semmi. Dédanyó is ott áll már mellettem és fenyegetve emeli föl ösztövér karját. Dühös nagyon rám, én meg őrá. Lassan kihúzom kezemet nadrágom zsebéből. Ujjaim közül vastag cseppekben csurog az összetört tojás sárgája.

— No, te gonosz! Megvert az Isten! — pihegi dédanyó, és görnyedt háttal visszafelé tipeg.

Szemrehányóan nézek utána, és fejemet lógatva, borús szívvel indulok hazafelé. Otthon letelepszem a küszöbre, és a cirkuszra gondolok. Aztán eszembe jut édesanyám figyelmeztetése, hogy etessem, itassam meg a csirkéket. A kút kávájáról leveszem a csorba cserépfazekat, vizet merek belé, és a csirkék tálkájába csorgatom, a szakajtóból meg magot szórok nekik. Ezután visszatelepszem megint a küszöbre.

A mezők felöl szellő kerekedik, és megmozgatja az eperfa lombját. Fölnézek az égre, és abban reménykedem, holnapra talán megjön az eső, s édesanyámék itthon maradnak.

DÉNES GYÖRGY

11