A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
HÉTFOLYTATÁSOS REGÉNY/IX. TllZIMADOK Z. Németh István — Itt vagyok még, persze, hogy itt vagyok! — mondta a férfi a telefonba. Nyugalmat erőltetett magára, mélyeket lélegzett, és csak nagy nehezen sikerült visszafojtania egy jóízű nevetést. Rendkívül mulatságosnak találta, hogy míg ő egy csomó pénzt kidobott az ablakon a videofelvételek miatt, majd véletlenül olyan felvételre akadt köztük, amely segíthetné a rendőrség munkáját a tűzesetek ügyében, addig a "szakértők" rossz gombot nyomnak meg a készüléken, s letörlik az értékes képanyagot. Mert más magyarázatot nehezen lehetne találni a történtekre. — Biztosíthatjuk róla, hogy nem töröltünk le semmit! — recsegett a kagylóból a nyomozó rekedt hangja. — Hogyne! Én is ezt mondanám! — dünnyögte a férfi, majd gyorsan elköszönt és letette a kagylót. Nevethetnékje elmúlt. Fáradtan legyintett egyet, majd kanyarintott magának egy jókora kenyérhéjat, s rágcsálni kezdte. A telefonkagylóra tette a kezét, mintha csak előre megbeszélt hívást várt volna türelmetlenül. De a telefon nem szólalt meg. Éva egész nap nem jelentkezett, a barátnője telefonszámát — talán szándékosan —• nem adta meg. A férfi fejében az is megfordult, hogy esetleg ő vitt üres kazettát a rendőrségre, a megfelelő helyett. De miután gondosan ellenőrizte a többi felvételt, megnyugodott. Az éjféli hírek meghallgatása után aludni tért. Reggel furcsának találta, hogy eddig talán soha nem álmodott tűzzel. Ez volt az első alkalom, s mert még a furcsa eseményeket nem dolgozta fel magában, az agya igazán "kitett magáért". Álmában érezte a tűz hevét, szagát, hallotta az izzó rönkök ropogását, látta az ég felé lobbanó lángnyelveket, csodálta éhségüket, igyekezetüket, könyörtelenségüket. Az álombéli Éva keskeny, fekete bikiniben járt-kelt a férfi orra előtt, s annak legnagyobb csodálkozására úgy lépett a lángok közé, mintha csak lapulevelekre gázolt volna, A lány száraz, ropogós gallyakat gyűjtött, s minél magasabbra csapott föl a tűz kezei nyomán, annál nagyobb öröm lángolt hatalmas, barna szembogarában. S nem is lett volna igazi álom ez az egész, ha nem jelenik meg benne egy nem oda tartozó figura: Bátori Béla, a költő. De megjelent, teljesen olyan volt, mint a valóságban, csak pici szarvakat viselt a feje tetején. Elgondolkozva vakargatta borostáit, majd lehajolt egy száraz szalmaszálért, s végét óvatosan meggyújtotta, s ezzel a kis lánggal pipára gyújtott. A nagy igyekezetben elvesztette az egyensúlyát, megbillent, mire szemüvege a tűzbe hullott. Vaksin pislogva Zoltánnak kezdett könyörögni, hogy oltsák már el ezt a nagy tüzet, mert meg akarja keresni az ókuláréját. A férfi ekkor kérdőn Évára nézett, aki gonosz mosollyal keresztbe fonta mellén a karját, s azt mondta: "Már nem lehet! Ezt már nem lehet eloltani..." — Ezt már nem lehet eloltani! — mondta Bátori, miközben kifújta a pipafüstöt. Jobb kezében Zoltán öngyújtóját tartotta, amely minden piszkálás és noszogatás ellenére sem akart elaludni. — Ilyet még az öregapám sem látott! Először úgy tűnt, hogy viccel. A férfi óvatosan átvette a pokoli kis szerkezetet, s egyből lehervadt a mosoly az arcáról. A láng, ahelyett, hogy kialudt volna, egyre nagyobbra nőt. Ellentmondva a logikának és a fizika törvényeinek. — Igyekezz, mert a pincér már igencsak pislog errefelé — súgta Bátori Béla, aki a nevével ellentétben kissé gyáva alak volt. Bár az is lehet, hogy csak túlzottan óvatos. A tizenöt centiméterre is felcsapó kövér láng végre megadta magát, s hangos szisszenóssel kialudt. A férfi jócskán beleizzadt az előbbi incidensbe. — Pokoli találmány! — zsörtölődött. "Lehet, hogy nem illik ilyet tenni egy jó szívvel adott ajándékkal, de ezt a kis vacakot most "véletlenül" itt fogom felejteni az asztalon. Ha ilyen bolond szerkezet, még fogja magát, s meggyullad a zsebemben...!" — gondolta dühösen, s észrevétlenül odébbtolta az öngyújtót. Zoltánnak rossz kedve volt. Bízott benne, hogy elkapják a gyújtogatót, még mielőtt újabb károkat okozhatna. Éva is előkerül majd, csatangoljon, ha teheti. Bizonyára minden rejtélyre fény derül, kivéve azt, hogy miért nem őt bízták meg az új gyógyszer behozatala körüli tennivalókkal. Ma délelőtt döbbenten tudta meg, hogy valaki mást szemeltek ki a külföldi gyár képviselői. Mást, aki gyorsabb volt, talán jobb kapcsolatokkal rendelkezett, esetleg tele volt reklám- és egyéb ötletekkel. Rengeteg pénzt hozott volna Zoltánnak, ha nem engedi ki a kezei közül ezt a lehetőséget. Ráadásul a budapesti útjára sem kerülhet sor. Állandó tárgyalópartnerei újabban bizalmatlanul méregetik, kiszorítják az üzletből. Új arcok jönnek, mások, akik jobban ismerik a terepet, úgy mozognak, mint a villám, vág az eszük, mernek kockáztatni. A tempó gyorsul, a helyzet változik: aki a babérjain ül, azt megelőzik az ügyesebb "cápák". Vesztesnek érezte magát. Szerette volna elcserélni a sorsát egy másikra. Már azon is gondolkozott, hogy valami más foglalkozás után néz. Rendszeres jövedelemre volna szüksége és rendezett életre. Hirtelen úgy érezte, megérett a családalapításra. Ha sokáig tartott is, de eljött a pillanat. Változtatni kell. — Változtatni kell! — mondta a vele szemben ülő költő határozottan. — Tessék??? — riadt fel gondolataiból a férfi. — Úgy értem, a törzshelyemen! Ez a bor egyszerűen ihatatlan! Egyik nap ilyet szolgálnak fel, a másik nap olyat, én ezeket a minőségingadozásokat képtelen vagyok elviselni. Az ember gondolja meg, mire költi a szerény honoráriumát! A férfi fintorgott. Eddig nem vette észre, de nem is nagyon érdekelte, miféle bor az, amelyet iszik. — Szerinted érdemes megnősülni? — szegezte Bátorinak a kérdést. A költő majdnem mellényeit. — Hülye kérdés! — felelte gyorsan, hogy leplezze zavarát. Valami frappáns feleleten gondolkodott. — De valami hülye válasz mégiscsak létezik rá, nem? — Igen, és így hangzik: "A házasság olyan, mint az élet: van benne valami sötét erő, amely mindig olyan területre szeretné csalni, ahol az már nem működik." — Ez nagyon költői volt. Majd utánagondolok, mit is akartál mondani. — Kösz! — mondta Bátori, és elmosolyodott. — Nálunk, odahaza azt mondják Gömörben: "Jó az asszony a háznál, mellébújhatsz, ha fáznál..." — Mondja már, jó ember! Ez milyen bor? — állította meg az arra siető pincért a költő. — Miért, talán nem ízlik? — kérdezte amaz önérzetesen. — Pocsék! — sóhajtott Béla. — Tehát: milyen bor ez? — Kísérleti! — Ezt hogy értsem?!? — Úgy, hogy aki másodszor is ugyanebből rendel, az az összes többi pohárra a vendégünk! A költő csukló» egyet, majd hanyagul megvakarta a szemöldökét. — Tudja mit? Hozzon ugyanebből még két litert! — Ahogy parancsolja! Kilenc óra jócskán elmúlt, mire hazaérkezett. Már az ajtóban hallotta, hogy odabenn csöng a telefon. Remélte, türelmes lesz a hívó fél, s megvárja, amíg ő a kulcsokkal babrál. Szerencsére a készülék kitartóan csengett. — Halló, itt Éva! — hallatszott a kagylóból. — Másfél órán belül otthon vagyok. Remélem, a nagy pohár, finom tea még aktuális. A férfinak hatalmas kő esett le a szívéről. Már az is megfordult a fejében, hogy a lány kereket oldott, eszébe sincs visszajönni. Vagy esetleg más "apukát" keresett magának... — Honnét hívsz? Miért nem jelentkeztél eddig? Legalább egy telefonszámot megadhattál volna... — Otthon majd mindent elmesélek. Egyébként csuda jólesik, hogy aggódsz értem... De nekem nem történhet semmi bajom. Szia, addig is! "Persze..." — gondolta a férfi. "Mind azt hisszük, hogy csak másokra leselkednek veszélyek, s velünk nem történhet meg az, ami velük..." Gyorsan lezuhanyozott, rendet csinált a konyhában, teavizet tett fel forrni. Aztán eszébe jutott, hogy a szobákban is szanaszét hevernek újságok, kazetták, egyéb kacatok, nem ártana azokat is kissé elrendezni. Miután a tévészobával végzett, a hálószoba következett. Elemet cserélt a faliórában, 14
