A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
HÉT LAPSZÉL Úgy tűnik, 1995. március 19-e a szlovák—magyar kapcsolatok történetének jelentős dátuma lesz. E napon írta alá ugyanis Vladimír Mečiar szlovák és Horn Gyula magyar kormányfő a két ország jószomszédságát megerősítő ún. alapszerződést. Magára az aktusra sem akárhol került sor; a helyszín az a Párizs volt, ahol korábban már több nagy horderejű egyezményt is aláírtak, s ezeknek mindig hosszantartó kihatásuk volt. Hogy ez a mostani alapszerződés miként alakítja majd a két ország viszonyát, azt ma még nehéz lenne megjósolni, mindenesetre megemlítendő tény, hogy részévé válik azoknak a dokumentumoknak, amelyeket a szlovák— magyar alapszerződés aláírásának másnapján kezdődött Európai Stabilitási Konferencián fogalmaztak meg. Valóban örvendetes, ha korábban vitatkozó, sőt, egymásra olykor sarat dobáló felek meg tudnak egyezni, és jószándékukat aláírásukkal is hitelesítik. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy miért éppen most sikerült mindez, hiszen a mainál talán sokkal kedvezőbb pillanatok is kínálkoztak az alapszerződés megkötésére, a dolog mégsem történt meg. Furcsa fintora a körülményeknek, hogy éppen Vladimír Mečiar és éppen egy ilyen összetételű kormány miniszterelnökeként írta alá a szlovák fél nevében a dokumentumot. A jelenlegi kormányfő nem kompromisszumkészségéről nevezetes, pedig egy ilyen kétoldalú megállapodáshoz bizony nagy adag empátiára és kompromisszumra való hajlamra van szükség. Ráadásul az alapszerződésben óhatatlanul érinteni kellett a nemzeti kisebbségek ügyét is, s ebben a kérdésben viszont a DSZM bizonyos körei és a kormánykoalícióban helyet foglaló SZNP meglehetősen merev, sőt akár magyarellenesnek is nevezhető irányvonalat képviselnek. Bekerült a szerződésbe az Európa Tanács 1201-es számú ajánlása is, amely kétségtelenül a magyar fél sikereként könyvelhető el, de sajnos egy olyan kiegészítéssel, amely alapján a szlovák fél máris kizárja a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát és autonómiatörekvéseit, s megkérdőjelezi azt is, hogyan gyakorolják a kisebbségek azokat a jogaikat, amelyek csakis "csoportosan" gyakorolhatók. Már a szerződés megkötését megelőző szlovák, illetve magyar nyilatkozatok Is eltérően ítélték meg a legproblematikusabb pontokat. A magyarországi ellenzék egyáltalán nem osztotta a miniszterelnök és a Kovács külügyminiszter optimizmusát, és rámutatott arra, hogy az alapszerződés mélységesen hallgat a szlovákiai magyarok kilátásba helyezte, hogy pártja képviselői nem szavaznak a szerződés ratifikálása mellett. Joggal fölvetődik a kérdés: miért sikerült mégis aláírni a szlovák—magyar alapszerződést? Talán azért, mert Meciar váratlanul rádöbbent arra, hogy eddigi magyarellenes politikája zsákutcába vezet? Jó lenne hinni, hogy így volt, de sokkal valószínűbbnek látszik az, hogy egészen más motiválta. Az a politikai irányvonal, amelyet ő és pártja képvisel, külföldön nem túlságosan rokonszenves, sőt, a teljhatalom megszerzésére irányuló lépései kimondottan ellenszenvet váltottak ki, ezért mindenképpen szüksége volt egy "jó pontra", amely ellensúlyozná ezt a negatív képet. A szlovák—magyar alapszerződés aláírása egy ilyen jó pont volt, különösen annak fényében, hogy a román—magyar alapszerződést nem sikerült tető alá hozni. Maguk a románok is meglepődtek a szlovák kormány készségén, mert most úgy néz ki a dolog, mintha a Fekete Péter az ő kezükben maradt volna. Egy dologról azonban semmiképp sem lenne szabad megfeledkezni: minden szerződés csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Ugye tudjuk, hogy amikor Szlovákiát felvették az Európa Tanácsba, négy pontot szabtak meg feltételként. E pontok közül kettő — a magyar személynevek írása és a magyarok lakta települések kétnyelvű megjelölése — bizonyos megszorításokkal teljesült, a másik kettő azonban még nem, s félő, hogy nem is fog. A Beneš által hozott, a németeket és a magyarokat kollektiven sújtó dekrétumok mindmáig érvényben maradtak, sőt, a cseh alkotmánybíróság legutóbbi döntése újból megerősítette ezeket, s nem várható, hogy Szlovákia másként döntene ebben a kérdésben. A negyedik feltétel az ország közigazgatási felosztásának a problémája volt, pontosabban az az igény, hogy ne irányuljon a nemzeti kisebbségek ellen. Sajnos ebben a kérdésben sincs okunk túlzott optimizmusra, mert a szlovákiai magyar elképzelésekről tárgyalni sem óhajtanak. Adva van tehát négy feltétel, amelyből kettő eleve nem fog teljesülni. Vajon az Európa Tanács ezért kizárja Szlovákiát? Ennek semmi esélye, inkább tudomásul veszi a tényeket. Hasonló lesz a helyzet az alapszerződéssel is. Csak annyi valósul meg belőle, amennyit Mečiar jónak lát, s még csak izgulnia sem kell miatta, hogy valaki majd számon kéri rajta a mulasztásokat. Mert miközben az államférfiak ünnepeltetik magukat, addig a szlovákiai magyar lapok és intézmények haláltusájukat vívják, s megtörténhet az az eset, hogy bár a műtét sikerült, a beteg meghal. A szlovákiai magyarok csak abban reménykedhetnek, hogy a jelenlegi szlovák politizálási stílus nem lesz örökéletű, s idővel majd azok az erők kerekednek felül, amelyek valóban európai módon gondolkodnak és cselekednek. LACZA TIHAMÉR A KÖR NÉGYSZÖGESÍTÉSE háború utáni meghurcoltatásairól, pedig ez mindmáig lezáratlan kérdés. A szlovákiai magyar pártok joggal nehezményezik azt is, hogy az alapszerződés kevés garanciát kínál az ott megfogalmazottak végrehajtására, ráadásul a szlovák kormány egyetlen alkalommal sem tárgyalt a készülő dokumentumról a szlovákiai magyarság képviselőivel, így azok csakis a magyar kormány tájékoztatásaiból szerezhettek tudomást a kisebbségeket érintő pontokról. Persze, a szlovák kormányfő egyébként is nagyon titoktartónak bizonyult, még legközelebbi partnereit sem nagyon avatta be a részletekbe, így nem is meglepő, ha Ján Slota, az SZNP elnöke 3
