A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
HÉT A makacs kiselefánt Olyan csodálatos tarka tollai voltak, hogy a kiselefántnak káprázott a szeme. — Tudom már, mit csinálok! — örvendezett. — Repülni fogok. — Kezdd el, én majd nézem — felelt a papagáj. A kiselefánt ugrott egy nagyot, de nem sikerült a levegőbe emelkednie, hanem a földre esett, és megütöttte a lábát. Az öreg papagáj félrefordította a fejét, és mosolyogva nézte. — Itt nem tudok nekifutni — mondta a kiselefánt zavarában. — Megmutatom neked, hol lehet nekifutni — vigasztalta a papagáj, és elvezette a kiselefáritot a meredek folyópartra, — Nézd — mondta a gazfickó. Odament egészen a szakadék széléhez, ugrott egyet, és elrepült. A kiselefánt szintén odament a szakadékhoz, ő is ugrott egyet, és... beleesett a vízbe. Kimászott a partra, vizesen, sárosán, tele iszappal és hínárral. Kétségbeesve körülnézett, és egyszerre meglátta elefántpapát, elefántmamát és testvéreit a parton, amint szótlanul figyelték őt. Elszégyellte magát a kiselefánt. — Vigyetek magatokkal — mondta. Ezentúl mindig elefánt akarok lenni. És az egész elefántcsalád elindult sétálni. Nyugat-afrikai népmese Gábor Éva átdolgozásában "Nem is olyan jó gazellának lenni" — gondolta magában, azután meglátott egy zöld szemű gyíkot. A gyik egy vékony inda levelén ült, amely lelógott a fáról. — Jó napot! — köszönt neki a kiselefánt. — Hogy vagy? — Rosszul — felelte a gyík. — Kiengedem a gyerekeimet a folyópartra, hogy unokatestvéreikkel, a tóskrokodilokkal játsszanak. — Én is szeretnék játszani valakivel — mondta a kiselefánt. — Mindjárt felmászom hozzád a levélre, és hintázni fogunk. — Azt már nem! — sziszegte a gyík. — Hogyan? — sértődött meg a kiselefánt. — Te nem akarsz velem játszani? — Persze, hogy nem akarok. Te túlságosan nehéz vagy, és leszakítod a fa leveleit. Isten veled! — és a gyík egy szempillantás alatt eltűnt a fa sűrű lombja között, csak a farka villant elő. — Nem baj, találok magamna'k jobb játszópajtást is! — prüszkölt a kiselefánt, azzal tovább ment. Egy tisztáson majmokat pillantott meg. A majmok fogócskáztak. — Ez nekem való játék — mondta. — Játszhatok veletek? — kérdezte a majmokat. — Gyere, játsszál velünk! — üvöltötték a majmok. De a kiselefánt, bárhogy igyekezett is, egyetlen majmot sem tudott elfogni. Hamarosan egészen kifogyott az erejéből. — Nem jó majomnak lenni — mondta, és otthagyta a majmokat. Azok még sokáig nevettek a lomha, nehézkes elefánton. Ment, mendegélt a kiselefánt, míg meglátott egy papagájt, amely ágról ágra szállt. Élt az afrikai őserdőben egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, hogy senki sem boldogult vele. Egyszer az elefántcsalád sétára készülődött. — Menjünk — mondta az elefántpapa. — Nem megyek — felelte a kiselefánt. — Menjünk — ismételte elefántommá. — Nem megyek — felelte újra a kiselefánt. — Menjünk — mondták neki idősebb testvérei is. — Nem megyek — hajtogatta a kiselefánt. — No, akkor nélküled megyünk — mondták az elefántok, és elindultak. A kiselefánt egyedül maradt. Egyszerre úgy érezte, hogy rettenetesen szeretne sétálni menni a többiekkel, és nagyon megsértődött, amikor az idősebbek elmentek nélküle. "Ha már így történt — gondolta magában —, nem leszek többé elefánt" — és elhatározta, hogy oroszlánykölyök lesz. Levetette magát a földre, kalimpálni kezdett a levegőben a négy lábával, egészen úgy, mint a kisoroszlánok szoktak. Odaszaladt hozzá a félénk gazella, megállt egy pillanatig, ránézett a kiselefántra, megijedt, és elszaladt. Futás közben könnyedén emelte karcsú lábait, és megrázta a szarvacskáit. — Én is így teszek! — kiáltott fel a kiselefánt, és elkezdett ugrándozni, mint a gazella. Fülei megrázkódtak, mint a banánfa levelei a szélben, és esetlenül botorkált a kövér lábain. Hamarosan egész teste megfájdult az ugrándozástól. ZELK ZOLTÁN Mint kiscsibék Kertek, lankák közt vitt utam, tikkandtan pihegett a táj s lebegett fönn az alkonyat, mint óriás madár. Puha szárnyakkal, nesztelen kóválygott a vidék felett, s összebújtak, mint kiscsibék virágok és fiivek. Összebújtak, mint kiscsibék, s mint kotlós védő szárnyait, úgy emelte föléjük egy öreg fa ágait. Amulva néztem a csodát: így él, így óv a szeretet — s csipogva elaludtak a virágok és füvek. 19
