A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
HÉT OTT JÁRTUNK vetés biztosítja. Újabban a községi tanácsok is nyújtanak támogatást, amelyet az államtól később visszaigényelhetnek. Ezekből a támogatásokból meg lehet élni. De különböző pályázatok útján is megpróbálunk pénzhez jutni, bizonyos rendezvényekre pedig szponzorokat keresünk. — Vállal a Mura-vidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség gazdasági érdekvédelmet is? — Az utóbbi időben a gazdasági képviseletből sem szeretnénk kimaradni. Főleg Goriőko környékén (ez az Őrség egy része) sok a probléma. A fiatalok elköltöznek, mert ezen a területen nincsenek üzemek. Szeretnénk valamit kezdeményezni, mert ha az emberek elmennek, nem biztos, hogy másutt megtartják a magyarságukat. Ebben az esetben nem tudjuk különválasztani a gazdasági és a politikai kérdést. — Hogyan oldották meg az iskolaügyet a vegyes lakosságú területeken? — A szlovén parlamentbe nemrég terjesztettük elő az új iskolatörvényt. Ezen a vidéken kétnyelvű az oktatás. Csak magyar vagy csak szlovén nyelvű iskola egyszerűen nem létezik. A magyarok anyanyelvként tanulják a magyart, a szlovének környezetnyelvként. Eddig még mindegyik magyar gyerek megtanult szlovénül, de fordítva már más a helyzet. Az első osztályban a magyar anyanyelvű gyerekek még magyarul tanulják az ábécét. Később már "kétnyelvűsödik" az oktatás. A tanárok mindkét nyelvet ismerik, s ha egy gyerek úgy érzi, hogy magyarul könnyebben felelhet, megteheti. Újabban az a probléma, hogy ha egy tanár kétnyelvű, jár-e neki nyelvpótlék. Lendván egy kétnyelvű gimnázium és közgazdasági középiskola működik, ahol még magyar nyelven érettségizhetnek a diákok. Magam is kétnyelvű iskolába jártam. Ez a megoldás nem optimális, de a mi helyzetünk, mivel csak kb. tízezren vagyunk, nem vethető össze sem a romániai, sem a szlovákiai helyzettel. Az utóbbi időben sok diák úgy határoz, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után Magyarországon folytatja tanulmányait. Ezek persze zömmel az egyetemet is ott szeretnék elvégezni. — Vannak-e mostanában problémák az iskolákban? — A minap olyan kommentárt hallottam a tévében, hogy a Mura-vidéken a szlovén gyerekek rá vannak kényszerítve a magyar nyelv tanulására. Olyanoknak vannak ilyen kijelentéseik, akik az ország más területéről jönnek ide. Ezeket valamilyen módon mellőzni kellene. Ha valaki Lendván született és szlovén nemzetiségű, annak ez a helyzet természetes. — Az oktatásügyön kívül mi a legfontosabb probléma? — Az utcanevek megváltoztatása. Már jó néhány éve szorgalmazzuk, hogy azokról a személyekről, akik valamilyen módon — pl. történelmileg — Lendvához kapcsolódnak, utcák legyenek elnevezve. Ezt mindenképpen szeretnénk elérni. Egy másik probléma: nemrégiben aláírásokat gyűjtöttek a kétnyelvű okmányok ellen, mert ezen a területen a hivatalos okmányok is kétnyelvűek. Most már egy kicsit lecsitultak a kedélyek, reméljük, a dolognak nem lesz folytatása. Beszélgetett: MELAJ ERZSÉBET IRODALMI EST LENDVÁN Mit adhat az embernek egy nem is egészen kétnapos villámlátogatás a szlovéniai Lendva városában? Az ott töltött néhány óra alatt évszázadok történéseit kellett végiggondolnunk, hogy megértsük és értelmezzük a XX. század s főleg napjaink eseményeit, amelyek újabb és újabb megpróbáltatásokat jelentenek nemcsak a volt Jugoszlávia nemzetei, hanem a századunkban erőszakkal szétszakított magyarság számára is. Hiszen egy többnyelvű ország hasadt és hasad, ki tudja, még meddig darabjaira, s ezzel együtt az ott élő magyar kisebbség is fölaprózódik. A néhány éve már független Szlovénia például tízezres magyar őshonos kisebbséget örökölt. A magyar—szlovén határátkelőhelyen keserű tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Mi, a szlovák jelzésű gépkocsi négy utasa háromféle útlevéllel rendelkezünk: az egyiknek a fedőlapján még a Csehszlovák Föderatív Köztársaság, a másikén már a Cseh-Szlovák Köztársaság, a harmadikén pedig a Szlovák Köztársaság felirat szerepel. Az alig pár éve független Szlovénia huszonéves vámtisztviselőjének ez sehogyan sem fér a fejébe. Megkérdezi csemadokos kollégámat, Huszár Lászlót, szlovák-e, mire azt a választ kapja: nem, magyar. A kérdést még jó párszor megismétli, s a választól egyre jobban elkomorul. Végül bosszúsan legyint, s továbbenged bennünket. Ő már nemzetállamban gondolkodik. Mintha talán volt hazájában, a régi Jugoszláviában nem ilyen és ehhez hasonló okok miatt robbant volna ki a mára már apokaliptikus méreteket öltött háború! A határátkelőhely hangulata egyébként is csaknem elviselhetetlen — a rengeteg "élőhúst" szállító kamion miatt. Az acél- és pléhkamionokba préselt szerencsétlen borjak kétségbeesett bőgése emberperlés az ég felé. A kamionok gyomrából feltörő állati jajkiáltások az annak idején Auschwitzba igyekvő vagonokat idézik fel bennem, pedig én már "csak" a mészárlások utáni auschwitzi múzeumot láttam... Amikor ezt a párhuzamot akarva-akaratlanul megemlítem útitársaimnak, Koncsol László azt mondja halkan, hogy őt ez a szörnyűség a magyarok ’45—'48 közötti csehországi deportálására emlékezteti. Hol vagyunk, miféle idődimenzióba kerültünk? Az irodalmi esten, amelyre — a Lendván székelő Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet meghívására — tulajdonképpen idejöttünk, s amelyre a lendvai könyvtárban került sor, az időutazás folytatódott. Az est két íróvendége, Koncsol László és Grendel Lajos a szlovákiai magyar irodalomról tartott előadást. S mivel az irodalom nem légüres térben létezik, szó volt még történelemről, politikáról, szociológiáról, kultúráról, helytörténetről stb. Koncsol László elsősorban a '45 utáni időszakot elemezte, Grendel Lajos a mostani helyzettel foglalkozott. Egymásra kötve, egymást kiegészítve, egymást tökéletesen értve beszéltek íróink. A találkozó igazi főszereplője azonban kétségtelenül a közönség volt: a közönségnek köszönhetően sikeredett az est háromórásra. A lendvai magyarok olyan érdekes kérdésekkel és olyan érdeklődéssel fordultak íróink felé, amilyen nálunk sajnos már nem létezik. A két író empátiával és nagy felkészültséggel igyekezett válaszolni. Több olyan kérdés is elhangzott, amelyre nem felelhettek kielégítően, mert minket — mint közösséget — érintettek, a válasz tehát csak tőlünk, valamennyiünktől, a majdnem hatszázezres szlovákiai magyarságtól várható. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon meg tudjuk-e őrizni identitásunkat, talán csak a jövő válaszol... A lendvai kis magyar közösség érdeklődése, megértése, bölcsessége, tudása, optimizmusa és megmaradni akarása bámulatra méltó. Jó dolog tudni, érezni, hogy nem is olyan messzire tőlünk él egy maroknyi magyar, akiknek nem közömbös a mi sorsunk, kultúránk, együttérzéssel fogadják gondjainkat, igyekszenek kapcsolatokat kiépíteni velünk és szurkolnak, hogy mi is megmaradjunk.-melaj-13
