A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-31 / 13. szám

HÉT OTT JÁRTUNK vetés biztosítja. Újabban a községi tanácsok is nyújtanak támogatást, amelyet az államtól később visszaigényelhetnek. Ezekből a támo­gatásokból meg lehet élni. De különböző pályázatok útján is megpróbálunk pénzhez jutni, bizonyos rendezvényekre pedig szponzorokat keresünk. — Vállal a Mura-vidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség gazdasági érdekvé­delmet is? — Az utóbbi időben a gazdasági képviseletből sem szeretnénk kimaradni. Főleg Goriőko környékén (ez az Őrség egy része) sok a probléma. A fiatalok elköltöznek, mert ezen a területen nincsenek üzemek. Szeretnénk vala­mit kezdeményezni, mert ha az emberek elmennek, nem biztos, hogy másutt megtartják a magyarságukat. Ebben az esetben nem tudjuk különválasztani a gazdasági és a politikai kérdést. — Hogyan oldották meg az iskolaügyet a vegyes lakosságú területeken? — A szlovén parlamentbe nemrég terjesztettük elő az új iskolatörvényt. Ezen a vidéken kétnyelvű az oktatás. Csak magyar vagy csak szlovén nyelvű iskola egyszerűen nem létezik. A magyarok anyanyelvként tanulják a magyart, a szlovének környezetnyelvként. Eddig még mindegyik magyar gyerek megtanult szlovénül, de fordítva már más a helyzet. Az első osztályban a magyar anyanyelvű gyerekek még magyarul tanulják az ábécét. Később már "kétnyelvűsödik" az oktatás. A tanárok mindkét nyelvet ismerik, s ha egy gyerek úgy érzi, hogy magyarul könnyebben felelhet, megteheti. Újab­ban az a probléma, hogy ha egy tanár kétnyelvű, jár-e neki nyelvpótlék. Lendván egy kétnyelvű gimnázium és közgazdasági közép­iskola működik, ahol még magyar nyelven érettségizhetnek a diákok. Magam is kétnyelvű iskolába jártam. Ez a megoldás nem optimális, de a mi helyzetünk, mivel csak kb. tízezren vagyunk, nem vethető össze sem a romániai, sem a szlovákiai helyzettel. Az utóbbi időben sok diák úgy határoz, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után Magyarországon folytatja tanul­mányait. Ezek persze zömmel az egyetemet is ott szeretnék elvégezni. — Vannak-e mostanában problémák az iskolákban? — A minap olyan kommentárt hallottam a tévében, hogy a Mura-vidéken a szlovén gyerekek rá vannak kényszerítve a magyar nyelv tanulására. Olyanoknak vannak ilyen kijelentéseik, akik az ország más területéről jönnek ide. Ezeket valamilyen módon mellőzni kellene. Ha valaki Lendván született és szlovén nemzetiségű, annak ez a helyzet természetes. — Az oktatásügyön kívül mi a legfontosabb probléma? — Az utcanevek megváltoztatása. Már jó néhány éve szorgalmazzuk, hogy azokról a személyekről, akik valamilyen módon — pl. történelmileg — Lendvához kapcsolódnak, utcák legyenek elnevezve. Ezt mindenképpen szeretnénk elérni. Egy másik probléma: nem­régiben aláírásokat gyűjtöttek a kétnyelvű okmányok ellen, mert ezen a területen a hivatalos okmányok is kétnyelvűek. Most már egy kicsit lecsitultak a kedélyek, reméljük, a dolognak nem lesz folytatása. Beszélgetett: MELAJ ERZSÉBET IRODALMI EST LENDVÁN Mit adhat az embernek egy nem is egészen kétnapos villámlátogatás a szlovéniai Lendva városában? Az ott töltött néhány óra alatt évszázadok történéseit kellett végiggondol­nunk, hogy megértsük és értelmezzük a XX. század s főleg napjaink eseményeit, amelyek újabb és újabb megpróbáltatásokat jelente­nek nemcsak a volt Jugoszlávia nemzetei, hanem a századunkban erőszakkal szétsza­kított magyarság számára is. Hiszen egy többnyelvű ország hasadt és hasad, ki tudja, még meddig darabjaira, s ezzel együtt az ott élő magyar kisebbség is fölaprózódik. A néhány éve már független Szlovénia például tízezres magyar őshonos kisebbséget örö­költ. A magyar—szlovén határátkelőhelyen ke­serű tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Mi, a szlovák jelzésű gépkocsi négy utasa háromféle útlevéllel rendelkezünk: az egyik­nek a fedőlapján még a Csehszlovák Föderatív Köztársaság, a másikén már a Cseh-Szlovák Köztársaság, a harmadikén pedig a Szlovák Köztársaság felirat szerepel. Az alig pár éve független Szlovénia huszon­éves vámtisztviselőjének ez sehogyan sem fér a fejébe. Megkérdezi csemadokos kollé­gámat, Huszár Lászlót, szlovák-e, mire azt a választ kapja: nem, magyar. A kérdést még jó párszor megismétli, s a választól egyre jobban elkomorul. Végül bosszúsan legyint, s továbbenged bennünket. Ő már nemzetállamban gondolkodik. Mintha talán volt hazájában, a régi Jugoszláviában nem ilyen és ehhez hasonló okok miatt robbant volna ki a mára már apokaliptikus méreteket öltött háború! A határátkelőhely hangulata egyébként is csaknem elviselhetetlen — a rengeteg "élőhúst" szállító kamion miatt. Az acél- és pléhkamionokba préselt szerencsétlen borjak kétségbeesett bőgése emberperlés az ég felé. A kamionok gyomrából feltörő állati jajkiáltások az annak idején Auschwitzba igyekvő vagonokat idézik fel bennem, pedig én már "csak" a mészárlások utáni auschwitzi múzeumot láttam... Amikor ezt a párhuzamot akarva-akaratlanul megemlítem útitársaim­nak, Koncsol László azt mondja halkan, hogy őt ez a szörnyűség a magyarok ’45—'48 közötti csehországi deportálására emlékez­teti. Hol vagyunk, miféle idődimenzióba kerültünk? Az irodalmi esten, amelyre — a Lendván székelő Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet meghívására — tulajdonképpen ide­jöttünk, s amelyre a lendvai könyvtárban került sor, az időutazás folytatódott. Az est két íróvendége, Koncsol László és Grendel Lajos a szlovákiai magyar irodalom­ról tartott előadást. S mivel az irodalom nem légüres térben létezik, szó volt még történe­lemről, politikáról, szociológiáról, kultúráról, helytörténetről stb. Koncsol László elsősor­ban a '45 utáni időszakot elemezte, Grendel Lajos a mostani helyzettel foglalkozott. Egymásra kötve, egymást kiegészítve, egy­mást tökéletesen értve beszéltek íróink. A találkozó igazi főszereplője azonban kétség­telenül a közönség volt: a közönségnek köszönhetően sikeredett az est háromórásra. A lendvai magyarok olyan érdekes kérdé­sekkel és olyan érdeklődéssel fordultak íróink felé, amilyen nálunk sajnos már nem létezik. A két író empátiával és nagy felkészültséggel igyekezett válaszolni. Több olyan kérdés is elhangzott, amelyre nem felelhettek kielégí­tően, mert minket — mint közösséget — érintettek, a válasz tehát csak tőlünk, valamennyiünktől, a majdnem hatszázezres szlovákiai magyarságtól várható. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon meg tudjuk-e őrizni identitásunkat, talán csak a jövő válaszol... A lendvai kis magyar közösség érdeklő­dése, megértése, bölcsessége, tudása, op­timizmusa és megmaradni akarása bámu­latra méltó. Jó dolog tudni, érezni, hogy nem is olyan messzire tőlünk él egy maroknyi magyar, akiknek nem közömbös a mi sorsunk, kultúránk, együttérzéssel fogadják gondjainkat, igyekszenek kapcsolatokat ki­építeni velünk és szurkolnak, hogy mi is megmaradjunk.-melaj-13

Next

/
Thumbnails
Contents