A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
HÉTINTERJÚ NEKED MIT JELENT ÁBRAHÁM» avagy a szampler-technika eredete A zenéta tudatalattinkban hasonlóan alakítjuk, mint a beszédet. A beszéd dallama minden ember lelkét megfogja. STEVE REICH Az 1936-ban született Steve Reich kortárs amerikai zeneszerző olyan zenei irányzatot képvisel, amelyben a határok összemosódnak a komoly- és könnyűzene között a minimal vagy repetitív zenét. A minimal (repetitív-'ismétléses") zene közeli rokonságban áll az észak-indiai és az afrikai zenével, valamint a dzsesszel. Közös jellemzőjük a variációs ismétlés a ritmus és az időszervezés síkján. A minimal zene redukált elemi formákból áll össze, amelyekből ismétlődő és alig változó struktúrákat hoz létre. Az irányzat magyarországi képviselője a néhány évvel ezelőtt felbomlott, nagyszerű zenei tehetségeket összefogó 180-as Csoport volt, amely több Steve Reich-kompozíciót is műsorára vett, s egyébként is közeli kapcsolatban állt a zeneszerzővel, aki még abba is beleegyezett, hogy egy-egy darabját a magyar együttes módosítsa, "áthangszerelje". A főleg a 60-as években formálódott repetitív zene egyik legnagyobb alakja Philip Glass. Mellette Steve Reich volt az, aki az évek folyamán egyre jobban befolyásolta ezt az irányzatot, s amikor már a szakemberek a "minimal music" kifulladásáról kezdtek beszélni, igencsak meglepte őket alkotásaiban olyan módszereket, technikákat kezdett használni és olyan társművészetekkel szövetkezett, amelyek új minőséget eredményeztek művészetében. Steve Reich sokat utazott a nagyvilágban a különböző kontinensek, népek zenéjét, hangszereit, játéktechnikáját, zenéjük társadalmi funkcióját tanulmányozva. Az őt ért hatások később műveiben is megjelentek. Az afrikai zenéről — amely mély nyomokat hagyott benne — a következőket nyilatkozta: "Mielőtt még Afrikát elérte volna a Nyugat befolyása az ottani zenének csupán szociális szerepe volt Nem művészet volt, maga volt az élet. (...) Amikor (1970-ben) a ghanai Legonban kezdtem tanulni, az ott tanító zenészek az ország különböző vidékeiről érkeztek. Falujukban a helyi törzsfőnök foglalkoztatta őket, és vallási-politikai ünnepek stb. alkalmával zenéltek. Amikor az országban kialakult a központi kormányzási rendszer, elveszítették kenyerüket és gyárakban kellett dolgozniuk. A legjobb zenészek — ha szerencséjük volt — az állami táncegyüttesbe kerültek, bár mindegyikük más-más tradícióhoz kötődött. Amit azelőtt teljes három napon keresztül játszottak mint a falusi szertartás részét, itt színpadra vitték, és húsz percig tartott az egész. A tradícióból muzeális zene lett. Azt mondtam: ez a vég. És valóban az volt. Azok a fiatal zenészek ugyanis a következőképpen vélekedtek: »Ha úgy fogok játszani, mint James Brown, egy rakás pénzem lesz és rengeteget mulatok. « S ez végül ahhoz a zenéhez vezetett, amelyet ma pl. Paul Simon is játszik, vagyis afrikai mellékízű nyugati zenéhez. Amikor megszűnt az a bizonyos életforma, vele együtt megszűnt a zenéje is." A különböző zenék tanulmányozásakor azonban azt a veszélyt is felismerte, hogy az ember annyira feloldódhat vagy eggyé válhat a tanulmányozott zenével, hogy észre sem veszi: fokozatosan feladja személyiségét, autonomitását, s képtelenné válik arra, hogy valami eredetit műveljen. "Láttam, amint egy sor barátom a szó szoros értelmében elmerült az indiai zenében. Amikor valaki idegen kultúrát tanulmányoz, óriási erővel találkozik. Ha nem vigyáz, ez mint zeneszerzőt megöli. Nyugaton zeneszerző-személyiségekhez vagyunk szokva De Indiában, Afrikában, Indonéziában nem valakinek a zenéje létezik, hanem egyszerűen maga a Zene. És mi a részei vagyunk. (...) Ha egy amerikai zeneszerző bele akar merülni az indiai zenébe, összezavarodik. Aztán már maga sem tudja, hogy indiai vagy amerikai szerző akar-e lenni, esetleg amerikai szerző indiai hatásokkal. Ilyképpen teljesen elveszíti önmagát, és se indiai, se amerikai zeneszerző nem válik belőle. (...) Ha olyan helyzetben van, mint Bartók Béla és a saját szülőföldje tradícióit tanulmányozza, könnyebb a helyzete. Tulajdonképpen a saját gyerekkorába tér vissza. (...) Ám korunkban az említett kultúrák annyira a Nyugat befolyása alatt állnak, hogy az ember egész nap tanulmányozhatja a gyökereket, este aztán az egészet hideg coca-colával öblíti le. Amikor Afrikában voltam, a magnómnak szentelték a legnagyobb figyelmet (...) Egy ilyen találkozás úgy hat, mint amikor két szembejövő vonat elrobog egymás mellett. Az övék — azt hiszik — Nyugatra tart — pedig már rég odaért. John Cage-ról, a kortárs zene nemrégiben elhunyt nagy mágusáról és követőiről a következőképpen nyilatkozik: "Amikor ö igent mond, én nemet. Nagyszerű ember volt. Kortársaim közül azonban sokan az epigonjai lettek és művészileg meghaltak. Mindenki kiválasztott egyet magának a korszakai közül, és egész életében kitartott mellette. (...) Én azt gondolom, hogy az a zene, amelyet 1950 előtt írt (...) örök érvényű, vagy legalábbis addig tart, ami még hátravan nekünk. A későbbi zenéjében azonban már nem vagyok annyira biztos — valószínűleg csak a könyvekben marad meg." Steve Reich egyik legújabb, nagy visszhangot kiváltott műve a The Cave (Barlang) — zenei körökben nem ritkán operaként emlegetik. Reich társszerzője felesége, Beryl Korot, az amerikai videoművészet elismert szakembere. A két művész öt éven keresztül dolgozott a közös produkción, a bemutatóra Londonban került sor, a Royal Festival Hallban, 1993 augusztusában. A műben arról a barlangról van szó, amelyet a hagyomány szerint Ábrahám vásárolt meg, hogy feleségét, Sárát odatemethesse. Később Ábrahám utódainak is ez lett a temetkezési helye. A barlangot a zsidókon kívül a keresztények és a muzulmánok is szent helyként tisztelik. A szerzőpár Nyugat- és Kelet-Jeruzsálemben, valamint Hebronban zsidóknak és palesztinoknak, New York Cityben és Austinban amerikaiaknak tette fel a következő öt kérdést: Mit jelent számodra Ábrahám? Mit jelent számodra Sára? Mit jelent számodra Hágár? Mit jelent számodra Izmáéi? Mit jelent számodra Izsák? A válaszokat videofilmre vették, s ebből érdekes anyagot vágtak össze. A nyersanyagot úgy dolgozták fel, hogy a válaszokból bizonyos szavakat, szókapcsolatokat, mondattöredékeket ragadtak ki, s ezeket építették be a műbe. Módszerüket szampler-technikának nevezik. A zsidó, a palesztin és az amerikai interjúkból álló háromrészes kompozícióban a képernyőn a kérdéseket felirat formájában látjuk, majd a videóra vett válaszok azon részét látjuk-halljuk, amelyeket Reich kiválasztott és zenei elemmé alakított. A képek ritmusa és a hangok ritmusa egy lüktető kompozíciót eredményez, amelyet lehetetlen a már eddig ismert műfajok bármelyikébe besorolni. A szampler-technikával egyébként egyre több zeneszerző dolgozik. "E technikának nagy szerepe lesz a jövőben — mondja Steve Reich —, mert összhangban van azzal, amit John Cage is mondott: bármilyen hang zenévé válhat." 1. Beryl Korot (balról) és Steve Reich 2. Ez a felvétel a londoni bemutatón készült MELAJ ERZSÉBET 7
