A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
HÉTOTT JÁRTUNK EGYRE TÖBB A LEHETŐSÉG — állítja egy sikeres magánvállalkozó SZERDA PÉTER jóval a harmincon innen immár negyedik éve jól menő magánvállalkozó hírében áll. Az alábbi beszélgetés arról szól, hogy mindezt hogyan sikerült megvalósítania. — A középiskola befejezése után az Iparművészeti Központ kőfaragó részlegén dolgoztam, mint kőfaragó-restaurátor. Éppen a tényleges katonai szolgálatomat töltöttem, amikor jött a bársonyos forradalom. Sorra mentek tönkre az állami vállalatok. Mire hazajöttem a katonaságtól, a kőfaragó részleg, ahol korábban dolgoztam, megszűnt. A vállalatnál felajánlották, hogy tanoncokkal dolgozzam mint mester. Ekkor találkoztam a volt kollégáimmal, akik akkor már magánvállalkozóként dolgoztak, és felajánlották nekem is a lehetőséget, hogy csatlakozzam hozzájuk. Az ajánlatra rövid gondolkodás után igent mondtam. Kiváltottam az iparengedélyemet, és 1991 áprilisától mint magánvállalkozó működöm. — Mint kőfaragó? — Igen. Alapítottunk egy társulást, amely műemlékek felújításával foglalkozik, tehát lényegében ugyanazt csináljuk, amit korábban az állami cégünknél. Egyébként a volt vállalatunk kőfaragó részlegét béreljük mind a mai napig. — Mi a neve ennek a társulásnak? — A társulást a régió legjelentősebb szobrászáról, George Rafael Donnerről neveztük el: Donner Club néven jegyeztettük be magunkat. — Csak restaurálással foglalkoztok? — Tekintettel arra, hogy csak ebből nem lehet megélni, közvetítéssel, különböző felújítási munkálatok közvetítésével is foglalkozunk. Az az igazság, hogy idővel, a kapcsolatok bővülésével a lehetőségek is gyarapodnak. — Hány tagja van a társulásnak? — Jelenleg hárman vagyunk. — Úgy tudom különböző épületek bérbevételével is foglalkoztok. — Igen. Tíz évre bérbe vettük Pozsony legrégebbi épületét, a vár alatt lévő víztornyot. Ebből idővel kongresszusi termet, kávéházat, illetve éttermet szeretnénk kialakítani. Aztán a Donner Club birtokában van a Szent Györgyben lévő kastély és a Fehér Kőtemplom. Ezek viszonylag elhanyagolt állapotban vannak, tehát van mit tennünk, hogy ezeket megfelelőképpen felújítsuk. Ez borzasztó kemény, időigényes munka lesz. Szeretnénk úgy felújítani a mostani várromot, hogy az idővel jelentős idegenforgalmi központtá váljék, ahol várjátékokat is lehetne játszani. Egyébként a Donner Club nemcsak felújítási munkálatokkal, közvetítéssel, épületek bérbevételével foglalkozik, hanem lehetőségeinkhez mérten a kultúrát is támogatjuk. Két évvel ezelőtt, itt Pozsonyban, a városi múzeumban egy nagyszabású barokk-kiállítást szponzoráltunk, a Szlovák Nemzeti Galériában pedig jelentős mértékben támogattuk a Donner nemzetközi kiállítást. — Végül egy személyes kérdés: néhány (j- hónapja a víztorony épületében laksz. Milyen w érzés Pozsony legrégebbi építményében élni? =| — Semmi különös. Ugyanis az az épület, Q- amelyben a lakásom van, vadonatúj. Olyan Ö érzés, mintha egy családi házban laknék. 2 KAMONCZA MÁRTA ILYENEK VAGYUNK... Az AISA közvólemónykutató-intézet nemrégi kutatási eredményei szerint Szlovákia lakossága eléggé borúlátóan néz az 1995-ös év elé. A kutatás részét képezi a Gallup International intézet nagyszabású felmérésének, amely a világ 46 országának kutatási eredményeit gyűjti és veti egybe. Az egyes országokban 1000- 1000 embernek tették fel ugyanazokat a kérdéseket. Milyen lesz az 1995-ös esztendő? Erre a kérdésre Szlovákiában a megkérdezetteknek csak 13 százaléka felelte, hogy valamivel jobb esztendőre számít, mint a tavalyi volt. Csehországban ilyen jellegű választ a megkérdezettek 27 százaléka adott. Szlovákiában a megkérdezettek 29 százaléka szerint az idei év ugyanolyan lesz, mint a tavalyi volt (Csehországban 43 százalék). A kutatásban részt vevőknek egész 54 százaléka állítja Szlovákiában, hogy az 1995-ös év rosszabb lesz, mint az 1994-es volt (Csehországban 27 százalék). A kutatás eredményei alapján a kilátások negatív megítélésében Szlovákia a harmadik helyen áll. Csak Magyarország és Zimbabwe lakossága borúlátóbb Szlovákia lakosságánál. Arra a kérdésre, hogy a következő 10 évben sor kerülhet-e egy világméretű háborús konfliktusra, a csehek 9 százaléka felelt igennel. Szlovákiában a megkérdezettek 13 százalékának van ilyen véleménye. Ezt a kérdést a legsötétebben Ausztráliában, Új-Zélandban, Romániában és Zimbabwében látják. A közvéleménykutató-intézetek által közrebocsátott adatok megdöbbentőek. A 20. század végén azt hihetnénk, hogy az emberiség hatalmas értékeket hozott létre, félti azokat, s hogy olyan színvonalra jutott el, amely nem egyeztethető össze a félelemmel, pesszimizmussal és háborúval. Mindez viszont csak illúzió. A valóság egészen más. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy egyes pártok, mozgalmak és szervezetek tevékenységük fő céljaként a háborús veszély fenyegetése elleni harcot tűzték ki. S nemcsak a háborúval sújtott országok szenvedő lakosai iránti szolidaritásból, hanem azért is, mert a háborúk az egész emberiségre, az egész Földre pusztító hatással vannak. Annál is fokozottabb a békeszerető emberek igyekezete, mert tudatában vannak, hogy a háborúk kialakulását szándékosan ösztönzik szerte a világon, s általában a nemzetek és nemzetiségek közötti mesterkélt módon kiváltott konfliktusok torkollnak gyilkos háborúba. A háttérben mindig csak néhány egyén érdekei állnak, miközben ártatlan gyerekek, nők és férfiak halnak meg, értékek pusztulnak el és a természet is... Albert Schweitzer, a 20. század egyik legnagyobb humanistája, a Nobel-békedíjas (születésének 120. évfordulójára január 14-én emlékeztünk — 1965-ben halt meg), aki egy személyben volt teológusprofesszor, orvos, zenetudós és orgonaművész, saját költségén létesített kórházat, és gyógyította benne a bennszülött négereket Gabon dzsungeléiban Afrikában. Mindezt azért tette, mert úgy gondolta, hogy akit Isten megáldott valamilyen tehetséggel, azt ki kell használnia — mások érdekében, mások javára. Zenei tehetségét szintén kihasználta: az orgonaturnék során befolyt pénzt kórháza ellátására fordította. Ez a nagy ember azt vallotta, hogy az élet értelme: az élet tisztelete. Hogy a gondolkodó ember minden életet ugyanúgy tisztel, mint a sajátját. Hogy minden jó, ami az életnek segít. Minden rossz, ami pusztítja azt. S hogy döntéseiket ennek alapján kell meghozniuk az embereknek. A csecsenföldi háború minden napja fél millió dollárba kerül. Az eddigi károk helyrehozása körülbelül ötmilliárd dollárt igényelne. S mindezen túl naponta emberek halnak meg az esztelen öldöklésben... Fiala Ilona 4