A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-03 / 9. szám

S á n d o r k a JELENSÉGEK Duruzsol az Iskolabusz a honti táj kapaszko­dóin, az utasok egyhangúan csevegnek, a gyerekek kissé harsányabbak. Valójában csu­pán "nagyzási mániából" biggyesztették a busz elé az "iskolai" jelzőt, mert szállít ez mindenkit; piacozásból hazatérő kofát, a hivatalban járt munkanélkülit, a munkájából lelépett lógóst és természetesen az iskolás gyerekeket... Sándorka, a másodikos-harmadikos formájú honti legényke, ott kapaszkodik a vezetőülés mögött, ami nem csoda, hiszen a mokány, bajuszos buszsofőr a keresztapja. A gyermek szülőfalujában megszűnt az iskola, Így naponta tíz kilométert utazik. Sándorka figyelmesen nézte a honti tájat, amikor a gondos keresztapa így szólt kereszt­fiához: — Sándorka, jó voltál ma az iskolában? — Jól — hangzott a puritán válasz. — És mit tanultatok ma? — Slováci sme, Slováci sme, Slováci sme! (Szlovákok vagyunk, szlovákok vagyunk, szlo­vákok vagyunk!) — válaszolta a gyerek, de jóval halkabban, mert valami ösztön a kis emberkében azt súgta, hogy amit mond, azzal keresztapja előtt nem érdemes dicsekedni. A keresztszülő bizony meglepődött, oly­annyira, hogy majdnem elgázolta az út mentén poroszkáló cigányembert, aki időmarta gye­rekkocsit tolt, száraz ágakkal megpakolva. — Sándorka, te szlovák iskolába jársz? — Hát, szlovákba, de vannak pajtásaim a magyarban is. Gyurka a legjobb barátom, néha még az olvasókönyvét is odakölcsönzi — válaszolta a gyerek. — Én, barom, csak most tudom meg, hogy hová, milyen iskolába jár a keresztfiam! No, megállj Sándor komám, nagyon ajánlom, hogy ne a kocsmában találkozzunk, mert ott nagyon sok a pohári — sziszegte rosszkedvűen maga elé a keresztapa... Kedves olvasóm, a történet nem kitaláció, ipolysági barátom mesélte, de történhetett volna az ország bármely részén, ott, ahol a magyar gyerekeket kényszerből, kényelemből, elfogultságból és egyéb okokból szlovák iskolába járatják szüleik. Az ötveneseknek és azoknak, akik a háború után — más lehetőség híján —szlovák iskolában kezdték a betűvetést tanulni, bizony a régi dalocska: Prší, prší, len sa leje (Esik, esik, csak úgy ömlik...) még most is a fülükben csengedez. Pedig értelmét csak később ismertük fel. Magyar népdalra nem tanítottak, versre sem, onnan az emlék, a parányi versike: Ja som Slovák, syn slovenskej rodiny (Szlovák vagyok, szlovák család fia...), csak felnőtt fővel döbben rá az ember, hogy hol tartanánk most, ha nem történt volna meg a jogtalanság eltörlése. Közben eszembe jutnak Ujváry László lévai nyugdíjas igazgató szavai. Szerinte a magyar alapiskolát végzett gyerek választási lehetősé­ge sokrétű: tanulhat magyar középiskolában, de szlovák vagy akár cseh középiskolában is. A középiskola elvégzése, tehát az érettségi után folytathatja tanulmányait, az egyetlen főiskolánkon, a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán anyanyelvén, de Magyarország bármely egye­temén, ha megfelel a követelményeknek. Ugyanúgy továbbtanulhat a főiskolákon és Szlovákia szlovák nyelvű egyetemein vagy akár Prágában is. A fentieket érdemes tudatosítanunk, mert a magyar gyerek szlovák iskolába való járatta­tása nem egy másik nyelv, a "szlovák" nyelv elsajátítására irányul, hanem teljesen más célokat követ. Nemcsak az anyanyelvétől akarják megfosztani, hanem ősi hagyománya­itól, identitástudatától, és egy teljesen más szellemiséget óhajtanak beleoltani. MOTESIKY ÁRPÁD Az 1989-es rendszerváltozás idején gyakran hallhattunk arról, hogy a posztkommunista országok gazdasági fellendülésének egyet­len igazi alternatívája az ún. sokkterápia alkalmazása lenne. Azóta eltelt öt esztendő, és sokkokban nem volt hiány errefelé, bár ahogy elnézem, ettől a gazdasági élet még nem lendült fel, viszont sikerült olyan helyzetet teremteni, amelyben a napi poli­tika már undort vált ki az emberekből, a polgári demokrácia eszméi pedig annyira lejáratódtak, hogy politológus legyen a talpán, aki még értelmezni tudja a nálunk lejátszódó folyamatokat. A parlament ugyan még létezik, de az események irányításában már alig játszik szerepet; a különböző "ügyek" kivizsgálá­sára létrehozott bizottságok (amelyekben kizárólag a kormánykoalíció tagjai vannak képviselve) egyre nagyobb szerephez jut­nak, s ha így folytatódik, keresztül is viszik, amit valakik, valahol elterveltek. Az Alkot­mánybíróság a maga módján lezárta — az érintett javára — a Demokratikus Unió parlamenti képviseletének a problémáját, ez azonban a dr. Macuška által vezetett bizottságo(ka)t nem gátolja meg abban, hogy újra felmelegítsék az ügyet. A jelenlegi kormányfő tavalyi megbuktatásához vezető helyzetet is intenzíven tanulmányozzák, s ma már bírósági személyek jelenlétében hallgatják ki a "tanúkat". Mindez része egy igen körmönfont megfélemlítési akciónak, amely arra hivatott, hogy a társadalmat neurotizálja és a figyelmet elterelje a sokkal lényegesebb kérdésekről. Közben persze folyik a hatalom megkaparintása minden szinten. Mečiar ismételt színrelépése meghozta már az "első gyümölcseit" a nemzetiségi politikában is. Újra felerősödött az alternatív iskolák körüli hajcihő, a hatalom szinte kifogyhatatlan az ötletekben. A legújabb dobása az az akció volt, hogy egy felmérés keretében megkérdezze a szülőket, mit gondolnak az oktatás helyzetéről. Ebben még nem lenne talán semmi kivetnivaló, ha nem az ún. vegyesen lakott területeken a gyermekeiket magyar iskolákba járató szülők körében kezdték volna meg. Érthető, hogy aggodalommal figyelünk minden ef­féle kezdeményezést, hiszen számtalan más esetben már megtapasztalhattuk, hogy a mézes-mázos szavak mögött egészen másfajta indítékok lapulnak. A Meéiar-kormány látványos nyilatkoza­tokat tett külföldön (lásd: Brüsszel, Stras­bourg, Budapest), ugyanakkor arra szólí­totta fel annak a kilenc szlovákiai járásnak a képviselőit, amelyek teljes jogú tagokként kívántak volna csatlakozni a Kárpátok Eurorégióhoz, hogy sürgősen lépjenek ki onnan, és ne ábrándozzanak holmi külön­­utas kapcsolatépítésről. Annak idején va­laki elhíresztelte, hogy ez az egész kezde­ményezés a magyar irredentizmus rafinált cselszövése (jóllehet Lengyelország és Ukrajna is erősen érdeklődik iránta), s Szlovákiának ezért nem lehet érdeke, hogy ide belépjen. A NATO felé is kacsingatunk már egy jó Ideje, legalábbis eddig így tudtuk, a minap azonban itt járt egy orosz parlamenti küldöttség, amelynek vezetője örömének adott hangot, hogy Szlovákia a "pozitív semlegesség" elvét vallja. Vajon ki és mikor deklarálta ezt? Csak nem a küldöttséggel tárgyaló szlovák hivatalos személyek? Te­hát az egyik oldalon a látványos kinyilat­koztatások, a másikon viszont a mindent meghazudtoló elszólások. Egyre több jel mutat arra is, hogy a törvényeket bizonyos körök semmibe ve­szik, illetve a saját szájuk íze szerint értelmezik, s ezzel fokozatosan demorali­zálják a társadalmat. A magyar helységne­veket feltüntető kék táblákat például bün­tetlenül rongálhatja, illetve lophatja el bárki, sem a tettesek nem kerülnek elő (valószí­nűleg nem is keresik őket), sem a táblákat nem pótolják. Sajnos az ellenzékinek mon­dott szlovák sajtó is közömbös a dologban, noha ez csupán az egyik megnyilvánulása a sorozatos törvénysértéseknek. Az Alkotmány sokféle jogot biztosít a polgároknak, többek között az anyanyelven való művelődés és tájékoztatás jogát is, de könnyen megtörténhet, hogy egyik pillanat­ról a másikra tucatnyi szlovákiai lap adja be a kulcsot a pénzhiány és az állami támogatás megvonása miatt. Ezek között szép számmal lesznek majd magyar újsá­gok Is, s bár nem szívesen írom le, de lapunkat is közéjük kell sorolnom. Számom­ra mégsem ezek a jelenségek a leginkább aggasztóak, hanem az a tehetetlenség, amellyel mindezt az ellenzék és a társada­lom dermedten figyeli. Újra diktatúra épül a megdöntött helyén, s bár ma mások a jelszavak, a főszereplők között nagyon sok régi arcot látni. Szlovákia, az isten legyen irgalmas hozzád. LACZA TIHAMÉR Szkukálek Lajos rajza 3

Next

/
Thumbnails
Contents