A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
VINCENT ŠIKULA Cj A kitépett lap — Mit nevet? — Nem nevetek. — Hogy hívják? — Malacka közkatona. — Úgy is néz ki... Meredten bámultam rá, s a legszívesebben lekentem volna neki egy jókorát. — Mit néz úgy rám? — Ez az én naplóm. — Tudja, hogy... — Tudom. Éppen akkor jött arra a századparancsnok. — Kapitány elvtárs, kérem, hogy büntessék meg... — Miről van szó? — Olvassa csak el... * "... tulajdonképpen az nem is volt igazi ünnepi kaja, csupán süteményt adtak hozzá, ami miatt egy egész órát késett az ebéd. Ahogy az ebédlőbe érkeztünk: VIGYÁZZ! — LEÜLNI!, VIGYÁZZ! — LEÜLNI! — ordítozott Šrámek őrvezető, hogy szinte mindegyikünknek elment az étvágya. Nem is ettük meg sem az ebédet, sem a süteményt. Énekszóval kellett távoznunk az ebédlőből. Tele tüdővel fújtuk, úgyhogy az már nem is éneklés volt, hanem üvöltözés. Dehát Šrámek olyan süket, mint az ágyú, egy csöpp zenei hallása sincs, szántszándékkal fújtuk hamisan a nótát. Délután szabadunknak kellett volna lennie, de ablakot kellett tisztítanunk, mert tegnap este és ma reggel nem győztük befejezni. Aztán meneteltünk a kaszárnya udvarán, és megint énekeltünk hozzá. A zupások nevettek rajtunk, és Šrámek, hogy még jobban szórakoztassa őket, körbefuttattta velünk a kaszárnyát. — Mennyi ideig tartott? — kérdezte, ahogy az utolsók is célba értek. — Millió ideig — válaszolt önmagának. — Tehát millió fekvőtámasz! Rajta! Egy-kettő, egykettő... Magamire vár? — kiáltott rám. — Nem csinálom. — Miért? — Semmi kedvem hozzá. — Miért? — Mert nem vagyok marha! Rögtön ment panaszkodni rám. Pedig már ott is elrontottam a desungot, mert nem akartam pénzzel hozzájárulni a WC-k javításához. Azok már ki tudja mióta rosszak voltak. Mi még csak két hete katonáskodunk itt, még használni is alig volt időnk. Tévére is szedtek két kroncsit. Én nem adtam. A zsebpénzemből kell majd levonniuk. Este megint a körletben tettünk-vettünk. A fűtéshez kellett fát vágni, mert a parancsnokságon már hétfőtől megkezdődött a fűtés. A fa nyirkos volt, ráadásul még fejsze sem volt a raktáron, úgyhogy ásóval kellett hasogatnunk a fát. Volt ott egy ósdi létra is. Valaki levágott belőle egy darabot, aztán a többiek is folytatták a csonkítást, végül nem maradt belőle egyéb apró törmeléknél. Összeszedtem és vittem fel a lépcsőkön. Az ügyeletes meglátott. Állítólag meg kell fizetnem a létrát. Aztán levelet akartam írni haza, de alighogy helyet foglaltam a kultúrhelyiségben, máris zavartak bennünket a moziterembe. — Mozgás! Mozgás! — Szabadunk van, nem? — Méghogy szabad? Alig két hete katonáskodnak, s máris szabadot akarnak. Műsor lesz! — Az meg mi? — Ne törődj vele...! — Moziba nem köteles járni az ember. Aki akar, menjen, aki nem akar, minek? — Ki mondta ezt? — Az ügyeletes. — Melyik ügyeletes? — A körlet ügyeletese. Akkor ért a kultúrhelyiségbe az alakulat ügyeletese. — Hogyan lehetséges, hogy maguk nincsenek a műsoron? — Főhadnagy elvtárs, mi akartunk... — Hol az őrmester? — Dehát szabadunk van, nem? — akadt egy új bátorkodó. — Azonnal váltsák le a körletügyeletest a napirend megszegése miatt! Az alakulat kidobott egy csomó pénzt, de nekik nincs kedvük a moziterembe menni. Ennek utánanézünk! Fél perc múlva senkit sem akarok itt látni! — Gyerünk, gyerünk, gyerünk...! Szaladunk, mi mást tehetnénk. Mintha már rendes lépésben nem is tudnánk közlekedni. Trousil tizedest leváltották az ügyeletről, Šrámek őrvezető legnagyobb örömére. — Šrámek őrvezető! — Parancs! — Elvezeti a századot! — Parancsára...! Éppen akkor dugta el a cigarettát, amit Zeman adott neki. Takarodó után Zeman biztosan nem áll majd hálóingben az ágyak között, nem szaglássza majd meg a lábát, nem szórja ki a szekrényét, amiben a személyi holmiját tartja. Ezért a legszívesebben szájba vágnám Zemant is meg Šrámekot is, azt a dögöt... azt a legszívesebben megölném. Az alakulat ügyeletese az udvar közepén állt. Mi meg Šrámekkal az élen a moziterembe meneteltünk. — Mi lesz itt tulajdonképpen? — Strouhalová-műsor. — Mi? — Hát a "hetes"! Nem is volt olyan borzasztó. Egy csaj lépett föl, hétszer elfújta ugyanazt a dalt, amihez alighanem maga fundálta ki a szöveget is: "Az egyik parancs keresztezi a másikat, Az embernek sejtelme sincs, hová-merre mászkálhat." Csudamód tetszett, meg őmaga is, persze, s egyáltalán jó dolog az, ha az ember szoknyát láthat. Meg egy öregedő pasas rángatózott ott. Jó volt..." — Mi az óhaja? — kérdezte a parancsnok. — Kérem, hogy büntessék meg! — ismételte el az altiszt. — Šrámek! — Kapitány elvtárs...! — Leváltom a rajparancsnoki posztjáról! — Kapitány elvtárs... — Végeztem! Lelépni! Vércse Miklós fordítása JACQUES CHESSEX A kislány Ma reggel, amikor végigmentem a tó partján, belegázoltam a homokba, de nem lett piszkos a szandálom, a homok nem csiklandozott. Azután belelógattam a lábam a vízbe, de nem lett vizes. Az országút szélén mentem. Autók jöttek, ez emlékeztetett valamire, nem tudom, mire, törtem a fejem, de nem jutott eszembe. Át akartam menni a másik oldalra, integettem, de már későn, mindegy, nekiiramodtam, egy teherautó robogott felém, futottam, de utolért, furán keresztülmentem rajta, de nem fájt. Nem éreztem fájdalmat. A nap vakítóan sütött. Nem volt melegem. A napba néztem, de nem hunytam be a szemem. Azon az ösvényen mentem, amelyik a magasabban fekvő kis rétre vezet, és szokásom szerint azzal szórakoztam, hogy rugdostam a földet, de furcsa, ma reggel a kövek nem gurultak odébb. Virágot akartam vinni az iskolába. Az útszélen nagy margaréták virultak, a tanító néni szereti a margarétát, az asztalára szokta tenni őket egy konzervdobozba, én pedig gyönyörködtem bennük a leghátulsó pádból. Átmásztam a töltésen, a rétre mentem, a margaréták a derekamig értek. Le akartam szakítani egyet, azután egy másikat, de furcsa, nem tudtam letépni a virágokat, sem gyökerestül kihúzni, üres kézzel jöttem el a rétről. A nap a szemembe sütött, de én belenéztem. Fura ma a nap. A fenyves melletti keresztúthoz érve, megpillantottam a mókust, és megörültem. Valahányszor észrevesz, villámgyorsan felkúszik egy fára, s hallom, ahogy belevájja körmét a fa törzsébe. Ma reggel meg sem moccant, ott maradt az út közepén, fejét felszegve a távolba nézett. Már alaposan elkéstem, siettem, a pillangók keresztülszálltak rajtam, a bögölyök nem telepedtek a karomra. Már régen megszólalhatott a kilencórás csengő. A dombok csillogtak. A háztetők most is piroslottak. Szaladni próbáltam, de furcsa, egyre gyorsabban suhantam az aszfalt fölött. Éppen rá akartam fordulni az iskolához vezető útra, amikor megláttam a mamát, ahogy a főépületből kilép, és az igazgató támogatja, még fenn álltak a lépcső tetején, feléje futottam, furcsa az én piros bőr iskolatáskám meg a kézimunkakosárkám volt a kezében. Eléje futottam, nem féltem 16
