A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
ápolószemélyzet. Ók ugyanis gyakran találtak Young szobájában különböző mérgeket — részben saját készítményeket, részben a kórházból lopottakat —, és maguk is, betegeik is gyakran szenvedtek görcsöktől, hasmenéstől, hányástól. Ám nemcsak mérgekkel volt teli az ifjú Young szobája, de horogkeresztekkel is. Amolyan kis náci szentélyt csinált magának a fiú, még Hitler-bajuszt is növesztett. Az esze azonban változatlanul jól vágott. Sikerült meggyőznie a szabadságolások ügyében döntő bizottságot, és 1970 karácsonyát a nagynénjénél töltötte. Ám amikor az ünnepek után vissza kellett térnie Broadmoorba, még jobban haragudott az egész világra. Az ápolók megtalálták egy feljegyzését: "Ha kikerülök innen, minden egyes bent töltött évemért megölök egy embert". Hiába hallották az ápolók Young dicsekedósét, hogy minden idők legnevezetesebb méregkeverője lesz, kilenc esztendő után kiengedték a mindössze huszonhárom éves fiatalembert. Mindig megbocsátó nénikéjéhez utazott előbb, aztán Chippenhambe költözött, hogy új életet kezdjen. Újabb járvány Kicsiben kezdte. Először csupán egy focista barátjának adagolta a mérget mintegy fél éven át. A nagy lehetőség 1971 májusában nyílt meg előtte, amikor munkát kapott egy optikai és fotócikkeket gyártó cégnél. Egy hónappal azután, hogy Young munkába lépett, Bob Egle ötvenegy éves raktárfőnök hányni kezdett, hasmenése volt, görcsök kínozták, majd négy nappal később meghalt. Hasonló tünetekkel bajlódott Young legjobb barátja, a negyvenhárom éves Ron Hewitt is, aki gyakran segítette ki a fiút pénzzel, cigarettával. Hálából reggelente Graham teát főzött neki. Csakhogy a teába a tallium nevű íztelen és színtelen, igen erős mérget is belekeverte. Aztán még négy embert döntött ágynak a titokzatos kór. Kettőnek kihullott a haja, depressziós rohamok törtek rájuk. A céget aggasztotta a rejtélyes járvány, elhívták a helybeli orvost, lan Anderson doktor elbeszélgetett a dolgozókkal. Young persze ismét nem bírt a hiúságával, és elkápráztatta az orvost kivételes jártasságával a mérgek területén. Az orvos gyanakodni kezdett, kételyeit megosztotta a cég vezetőivel, akik a Scotland Yardhoz fordultak. Youngot letartóztatták. Tagadott persze, bár a zsebében még ott lapult a tallium, az ágya mellett pedig meglelték áldozatainak listáját. Aztán ismét erőt vett Youngon a hiúság. Részletesen beszámolt arról, hogyan ölte meg a mostohaanyját, majd kijelentette, hogy munkatársait kísérleti nyulaknak tekintette. A tárgyalása előtt érdeklődött, vajon Madame Tussaud panoptikumában készül-e már a viaszmása, mert szeretne két példaképe, Hitler és a méregkeverő Palmer mellé kerülni. Elítélték. Életfogytiglanra. Elmekórházba került, mert kiderült, hogy változatlanul elmebeteg. 1990-ben fölfedezték, hogy a börtönudvaron Youngnak sikerült mérgesgombát tenyésztenie. Még ebben az évben, augusztus 2-án holtan találták a cellájában. A boncolásnál kiderült, hogy szívroham vitte el. Nem sokan siratták. A mostohanővére annyit mondott, hogy mindig magányos és depressziós volt, s amikor azt tanácsolta neki, próbáljon társaságba járni, az öccse azt felelte: — Az ilyesmi rajtam nem segít. Tudod, valami rettenetes hidegség lakozik bennem. (IPM) JÁTÉKOS KUTYUSKA Kiléptem a ház kapuján, hogy elinduljak a villamosmegállóhoz. Félúton azonban meg kellett állnom, mert a másik házból egy ember ott téblábolt kutyájával a keskeny lejáróban. Jól megtermett kutya volt, boxernek néztem, mert olyan volt a feje, mint Winston Churchillnek öregkorában. A szomszódházi szomszéd boldogan legeltette szemét kedves kutyusán, amelyen sem póráz, sem szájkosár nem volt. A hóban szaglászó kutya láttán lelassítottam lépteimet, eszembe jutottak kellemetlen emlékeim, amelyek néhány hamis kutyához kötődtek. Szóval lelassítottam lépteimet, sőt habozva meg is álltam. A szomszéd felém fordította fejét, és mosolyogva intett. — Jöpn csak nyugodtan. Olyan szelíd ez, mint a galamb. Különben Puma a neve. — Puma? — Az, Puma. "Ez nem valami bizalomgerjesztő név" — mormogtam magamban, s elindultam a lejárón. A kutya felém fordult, s olyan pózba helyezkedett, mint Benito Mussolini szónoklás közben. Lassú léptekkel, a farom jól behúzva indultam lefelé, s a kutya közelében fölemeltem a karom. Ő megérezte, hogy félek tőle, s méltatlankodva rám mordult. Gyorsan a korlátig hátráltam. — Nono, Puma, nono! — szólt rá a gazdája. De a kutya most nem hallgatott rá. Két lábra állt, és mellső lábait mellemre helyezte. Ijedtemben megmerevedtem. — Ne féljen, csak játszik. Még fiatal, szeret játszani. A kutya nem tágított, s én arcom elé kaptam a kezemet. Az eb persze félreértette. Belekapott a kabátujjamba. — Szóljon rá! Hívja vissza! — kiáltottam. — Mondtam, hogy ne féljen! Senkit sem bántott még. — Csak engem! — ordítottam fel, mert a kutyus belekapott a csuklómba. Az ordítozásom még jobban fölingerelte, s tépni kezdte a télikabátomat. — Vigye innen ezt a dögöt! — üvöltöttem a gazdájára. — Mit üvöltözik! Ne ingerelje! Megragadta a kutyáját, s nyakára csatolva a pórázt, magával húzta. — Eltépte a télikabátom ujját! — kiáltottam utána. — Ugyan, ugyan! — legyintett. — Csak játszott. Elképedve bámultam utánuk. D. Gy. Kicsi, de drága Londonban árverésre bocsátottak két parányi aranyórát, amelyeket a múlt században készített Edward Finell. Az egyik órácska átmérője 16,5, a másiké 12,5 milliméter. Kikiáltási áruk 3000 és 4500 dollár volt, de hogy mennyiért keltek el, nem tudtuk meg. Dollárgyár Ulysess Grant, a polgárháborús hős, későbbi elnök, akinek iszákos hírét költötték, tízszer annyit ér, mint Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója, Amerika szabadságának első elnökmártírja. Az amerikai kincstárügyi minisztérium grafikai és nyomdai hivatalában, Washingtonban az amerikai elnökök ezrével sorakoztak az ötven és az ötdolláros papírpénzen. Harmincötmillió bankjegyet nyomnak itt naponta, összesen négyszázhatvanötmillió értékben. Ezek túlnyomó többsége arra szolgál, hogy helyettesítsék a már forgalomban lévő bankjegyeket. A háromezer alkalmazottat drákói biztonsági rendelkezések szabályozzák. Nem véletlen, hogy európai és más térségbeli dollárhamisítások szálai sosem vezettek Washingtonba. A dollár története 1862-ben kezdődött. A polgárháború idején jelentek meg az 5, 10, 25 és 50 centes bankjegyek, amelyeket azóta már szinte teljesen kivontak a forgalomból. Az 1929-es tőzsdekrach idején maguk a bankjegyek is válságba kerültek — mivel formájukat is megkérdőjelezte a nagy válság —, sokkal kisebbek lettek. A legnagyobb értékű bankjegyet a hivatal 1934-ben nyomta: az a papír százezer aranydollárt ér. Ez azonban csak kincstári használatra készült, a mindennapi forgalomban nem is látták. A "MÚLTIDÉZŐ" történelmi vetélkedőnk 37. fordulójának helyes megfejtése: 1. István király sógora a velencei dózse volt. A kérdés helyes megfejtéséért könyvjutalomban részesül Lábadj Tímea Padányból. 27
