A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
VÁNDORLÁSOK UÉT gondolkodásra alkalmas az idő. Már szinte "otthon" vagyok, hiszen itt mindenki magyarul beszél. De még a házat festő-tatarozó mesterrel sem gond szót váltani, mert a mester úr meg szerb, de lakott egy ideig Prágában is. így a szlovák-csehszerb — egyetemesebben: szláv — keveréknyelven jól megértjük egymást. A hasas üvegben lévő sört egyébként Meckeys-nek hívják, s iható... Aztán vannak különleges élmények és meglepetések is. Mert például ma "tiszteletemre" igazi, otthoni csirkeleves készült, tele zöldséggel és — csigatésztával. Lám, milyen váratlan örömök sorakoznak, ha otthon-közeli dolgokkal találkozom! Most között "kisebb" tüzek szinte napirenden vannak. Csakhogy ennek majdnem az lett a következménye, hogy az estére tervezett előadásom elmarad. Két rendőrkordonon kellett átkönyörögni magunkat, hogy feljussunk a konzulátusra, s bizony rajtunk kívül a tűz okozta galibát s a rendőrkordont alig 20—25 embernek sikerült áttörnie. Maga a főkonzul is több, mint két órát kényszerült várakozni az autópályán... Végül elmondtam a mondókámat, s utána még vagy másfél órán át válaszoltam mindenféle kérdésre. A tájékozatlanság majdnem teljes. Néha úgy vagyok, hogy szinte szégyellem magamat, amikor a tudottat kell újra és újra elismételnem. De hát itt az is információ. A végén kaptam — pontosabban J.-vel együtt kaptunk — egy vacsorameghívást az itteni magyar fogadóba, amelynek a neve: Csárda. Ennek a magyar "restaurantnak" a tulajdonosa egyben az egyik itteni magyar lap A házakat domboldalakra, hegyhátakra építik pedig újra Kalifornia napjával süttetem magamat, s ha már nagyon éget, bemászom a medencébe, hanyatt fordulok, és nézem a tengerre boruló eget, amelynek kékjét nem lehet sem lefesteni, sem leírni; nincs hozzá se festék, se plajbász. S ahogy így e kékség alatt múlatom az időt, hirtelenjébe vendéget kapok B.B. személyében, akit levélből s névről ismerek. Egyszer, valamikor 90 tavaszán, az ő indítványozására küldtek címemre az itteniek kereken 150 dollárt a Keleti Napló megsegítésére. Vagy két órahosszat soroljuk az általános és a közös gondokat. Hol napozva, hol vízbe mártózva igyekszünk megváltani a magyar világot, amely sehogy sem akar szándékaink szerint alakulni. A mögöttünk lévő domb e nagy igyekezet közben lángra lobbant, s az elszáradt növényzet ropogva-sercegve égett. A füst beborította az egész völgyet és a dombhátat. Azt mondják, az ilyen kiadója is. A vacsorameghívást természetesen elfogadtuk, s a hangulatos magyar vendéglőben sült kacsát vacsoráztam vöröskáposztával. Zene is szólt. Magyarul. Pontosabban: operettül. Azt már alig merem ideírni, hogy az ezt követő éjszakán szinte semmit sem aludtam. Pedig már azt hittem, túl vagyok az aklimatizációs nehézségeken. Csakhát az én vacak idegrendszerem — úgy látszik — nem adaptálódik egykönnyen. Most pedig már ismét útra készülődöm, bár csak holnap reggel indulok. Ebéd után még elhatároztam: a délutánt arra használom fel, hogy meglesem a domboldalon díszlő virágszőnyegre járó kolibriket, ezeket a parányi madár-ékszereket. De hiába volt minden vadászati tapasztalatom, kitartásom, s türelmem, a kolibrik csak nem jöttek... GÁL SÁNDOR Két óceán ÚTI JEGYZETEK VII. Kalifornia, még mindig. A tegnapi "tengerlátás" után úgy tűnt, utolértem magamat, ugyanis — nagy örömömre — végre altató nélkül is elaludtam, s ami még ennél is több: végigaludtam az egész éjszakát, s most friss és pihent vagyok. S tart folyamatosan az itteni "semmittevés". Az előbb, ahogy kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy egy megtermett mókus parádézik a fűben, s miután kicsit rendbe szedtem magamat, a "szűkebb" környezetet is megnéztem. J.-ék háza egy meredek oldalba vágott teraszra épült, mint a legtöbb ház; hegyhátakon, domboldalakon, teljesen elképesztő és lehetetlennek tűnő helyeken láttam mesepalotákat, ahová csak a felvezető út — utak — megépítése milliókba kerülhetett. Tegnap, a "nagy kitérő" közben még egy "igazi" várat is láttam közöttük. Nyilván valamelyik milliárdosnak megtetszett az egyik középkori európai vár, s azt építtette meg — kívülről. Hogy belülről ugyanolyan szupermodern, mint a legkorszerűbb paloták, ahhoz nem fér semmi kétség. Amerre jártam, mindenhol azt tapasztaltam, hogy általában minden felnőtt családtagnak van saját kocsija. A lakásokban több hűtőszekrény található, a mosogatógép is ott zubog minden konyhában, s van telefon, fax, számítógép, amit használnak is. J.-nek, mint már korábban is leírtam, saját nyomdája van, ahogy láttam, kb. 10—15 alkalmazottat foglalkoztat benne. Körülbelül ilyen körülmények között él és dolgozik az "átlagamerikai" polgár, aki a saját erejéből képes volt a maga számára tisztes egzisztenciát teremteni. A magyarok, akikkel eddig találkoztam, zömmel ebbe a kategóriába sorolhatók kisebb-nagyobb eltéréssel. Hogy azok, akikkel nem volt módom találkozni, miként élnek, arról ugye, számot adni sem tudok. Az előbb említettek — úgy tűnik —, az amerikai "középréteg". Igazán gazdag magyarokkal azonban eddig még nem találkoztam. Persze, semmit sem szabad összehasonlítani az otthoni viszonyainkkal, mert itt mások az arányok; s hát a mérték is más, az természetes. Tegnap például a tengerparti ebédünk — odalestem a számlára — akár félhavi fizetésemnek is megfelelt volna. De aki mondjuk havi húszezer dolláros veszteséget is mosolyogva visel el, mert a következő hónapban ennek a dupláját keresi meg, annak ez csak pár petákot jelent. Még egy példa arra, hogy nem szabad semmit összehasonlítani: Az egyik újdonsült ismerősöm mondta: "Ez a fél nap, hogy nem mentem be az intézetbe, számomra kétezer dolláros veszteséget jelent." Ez a "veszteség" majdnem az én otthoni egész évi fizetésemmel egyenlő... E délelőtti tűnődést egy hasas, hordó formájú üvegből ivott sörbe áztatgatom, mert a mai délelőtt is hűs, olvasásra, 5
