A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-10 / 6. szám
FILM Az éjszaka színe "Erotikusabb, mint az Elemi ösztön, és izgalmasabb, mint a Végzetes vonzerő!" — a nyugati sajtó ilyen címszavakkal harangozta be a Color of Night című erotikus thrillert. Természetesen a reklámszakemberek arról sem feledkeztek meg, hogy még jóval a film befejezése előtt egy-két — a főszereplőket ábrázoló — igencsak pikáns fotó is napvilágot lásson. A New York-i pszichológust, Bili Cápát (Bruce Willis) annyira megrázza páciensének tragikus halála (Capa ennek következtében nem érzékeli többé a piros színt), hogy gyógyulást keresve Los Angelesbe utazik régi osztálytársához, barátjához. Bob Moor doktort azonban harmincnyolc késszúrással hamarosan megöli valaki a páciensei közül. Capa végül a felügyelő unszolására mégis átveszi a csoportot, s így az ő élete is veszélyben forog. Megismerkedik a gyönyörű és titokzatos Rose-zal (Jane March), miközben egyre furcsább dolgok történnek... Kétségtelen, hogy Richard Rush rendező filmjében akad egy-két jó ötlet és feszültség, de alkotása inkább valamiféle "ebből is, abból is egy kicsit" keverékének nevezhető. Nem beszélhetünk sem igazi krimitörténetről, sem erotikus filmről, sem pedig pszichológiai csemegéről. A produkció igencsak unalmas és vontatott marad. Nem segít rajta a jó színészi játék sem, pedig véleményem szerint Bruce Willis túlszárnyalja eddigi jobbára "akcióhősalakításait", és a fiatal, mindössze 21 éves Jane March angol filmcsillag is meggyőző, s nem csupán a szerelmi jelenetekben. Jane March színésznőt, Jean-Jacques Annaud felfedezettjét a Marguerite Duras regényéből készült A szerető című filmben láthattuk. Mindez tehát kevés. Kevés, talán még azoknak az amerikaiaknak is, akik pszichoanalitikushoz járnak — ha másért nem, hát azért, mert ez a sikk —, s megeshet, hogy éppen a film "hatására" döntenek úgy, hogy más orvost választanak... A hatvannégy éves rendező Jane March és Bruce Willis (The Stunt Man, Getting Straight, Feebie and the Bean) — akit Ingmar Bergman és Federico Fellini az egyik legeredetibb amerikai filmesnek tartott — ezzel az új filmjével tizennégy (!) évi kihagyás után jelentkezett, s valljuk be, ezalatt bizony sok minden megváltozott a filmkészítésben. Vagy akár úgy is fölfoghatjuk: elég szomorú, hogy Richard Rushnak tizennégy év sem volt elegendő ahhoz, hogy egy minden szempontból megfelelő munkát tegyen le az asztalra. TÓTH EDIT Fotó: Intersonic Karikaturisták a PMKK-ban A Pozsonyi Magyar Kulturális Központban január folyamán a magyar karikatúra mestereinek műveiből láthattunk kiállítást. A válogatás a Ludas Matyi című magyarországi szatirikus folyóiratban közölt karikatúrákból készült, nagy részüket még a '80-as években közölte a lap. A képeken a legismertebb magyar karikaturisták aláírása szerepel, valamennyiük nevét mindenki jól ismeri: Brenner György, Várnai György, Krenner István, Sajdik Ferenc, Császár Tamás, Dallos Jenő, Lehoczki István, Kaján Tibor, Tettamanti Béla, Balázs- Piri Balázs, Tóth Gyula, Hegedűs István. A kiállítás szlovák anyagát, mely tizennyolc szlovák alkotó — többek között Viktor Kubai, Marián Vanek, Sveťo Mydlo, Róbert Vanek, Dušan Polakovič — tizennyolc rajzából állt, a Karikaturisták Szlovák Uniója válogatta. A szlovák és a magyar alkotók műveit összevetve lényeges különbségeket fedezhetünk fel rajtuk. A magyarországi művészek zömmel a szó szoros értelmében vett karikatúra műfaját művelik, a szlovákok — többségük a világhírű szlovák grafikai iskolán nevelkedett — teljesen más felfogást követnek. Műveik grafikailag gyakran nagyon igényes megoldásúak, ám nem mindegyik annyira humoros, hogy egyértelműen a karikatúra műfajába sorolhassuk. Úgy tűnik, a karikatúra meghatározása-értelmezése is módosul idővel. A kiállítást mindenesetre érdemes volt megtekinteni. Jó lett volna, persze, ha a magyar karikatúra mestereitől több friss, új alkotást is láthattunk volna. (-bet) Egy cserép virág helyett... Ez a címe annak a — Dávid Sándor forgatókönyve nyomán Dobor Dezső rendezésében készült — emlékfilmnek amely a "száguldó cirkusz" halhatatlan pilótájának, a mindössze 34 évet élt brazil Ayrton Sennának állít emléket. A csodás vezetői stílusáról, hallatlanul érett versenyintelligenciájáról ismert sportember neve az autók világában legalább olyan jól cseng, mint pl. Elvis Presley-é a zenében. Fizikai valóságában már egyik sem lehet közöttünk, mégis halhatatlanok, szellemük nem merülhet feledésbe. Kilenc hónapja gyászolja már Sennát nemcsak Brazília, hanem az egész világ. Karizmatikus egyénisége halálával milliók szemében példaképpé magasodott. Minden brazil a testvérének tekintette őt, aki győzni akarásával csak örömöt szerzett népének. Pályafutását Sao Paolóban — apja kívánságára — a gocardpályán kezdte. Hallatlan tehetségére korán felfigyeltek, ezért Nagy-Britanniába került, ahol már 22 évesen bemutatkozott a Formula 3-ban. Tiszteletet parancsoló tudása, mindig százszázalékos erőbedobása két éven belül a Formula 1-be is elvezette. Egy évvel később pedig megnyerte a brazil futamot. Senna mindig világosan látta a célt, amely felé igyekezett. Sokat áldozott azért, hogy egyszer minden idők legnagyobbja lehesssen. Miért tette? Mindnyájan élményeket keresünk az életben, kell az izgalom — vallotta egyszer. Bár kemény stílusával nem aratott osztatlan sikert versenytársai körében (lásd A. Prost, N. Mansell), mégis megbecsülésnek örvendett. Mindenki elismerte: Senna számára nem létezett lélekben feladott verseny. 'Tökéletes ember volt" — mondta róla Niki Lauda a filmben. A nagydíjak történetében 61-szer indult a legjobb pozíciójából, de ha alkalomadtán hátrébb is szorult, rajttechnikájával előbb-utóbb úgyis verhetetlennek bizonyult. A híres személyiségeket legtöbbször felületesen ítéli meg a közvélemény, a magánember a külsőségek mögött búvik meg szemérmesen. Ayrton Senna elégedett volt sorsával, jó nevelésben részesült, kiegyensúlyozott családi légkörben nőtt fel. A technika világában nem lelt igaz barátokra, akiket valóban szeretett, nem álltak kapcsolatban a Formula 1-gyel. Bár Monte Carlóban élt, de lélekben sohasem szakadt el hazájától, szeretteitől. Versenyzőtársa, G. Berger az élet szeretetére is megtanította. 1993. május 1-jén 14 óra 17 perckor bekövetkezett halála veszteséget jelent mindenki számára, aki csak ismerte. Ma már tudjuk, nem a sebesség áldozata lett Imolában, szerencsétlen véletlen egybeesések következtében halt meg a hírhedtté vált Tamburello kanyarban. Ha az elrepült kerék lándzsaszerű tört része csak 10 cm-rel eltér valódi pályájától, mindez nem kell, hogy bekövetkezzen. Ayrton Senna Sao Paolóban található sírja ma olyan zarándokhely, amelyet mindig friss virágerdő borít. Szülővárosában azóta teret neveztek el róla, a ház, amelyben élete első szerződését aláírta, kegyhely. A film készítői ott-jártukkor szüleit is szerették volna megszólaltatni, ők azonban elzárkóztak a nyilatkozattól, mindössze az öccs állt készségesen az alkotók rendelkezésére. Tőle azt is megtudhattuk, hogy a mindig maximális biztonságra törekvő Ayrton fejében is megfordult egy esetleges tragikus baleset lehetősége. Azért imádkozott, ha el kell egyszer mennie, az gyorsan, fájdalommentesen történjen. Kívánsága talán túl korán talált meghallgatásra. ZSEBIK ILDIKÓ 18
