A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-10 / 6. szám
HONVAGY ES iT" SORSFORDULÓK Kenguru násztánc Bármennyi otthonunk lehet, de hazánk csak egy van! — visszhangzott a fülemben az utóbbi években gyakorta hazalátogató egykori disszidensek el-elejtett keserédes mondata, miközben egy Ausztráliából hazaköltözött hajdani ismerősöm avatott be érdekes élettörténetébe. 1986-ban a barátjával együtt távozott Csehszlovákiából — sok társához hasonlóan — az itthoninál jobb anyagi feltételek biztosítása és csodálatos útiélmények, látnivalók reményében. Huszonévesen öszszeházasodtak, vállalkoztak, és úgy tűnt, hogy végleg letelepednek a kenguruk, koalák és emuk földjén. Ám időközben nemcsak ők változtak meg, hanem az itthoni társadalmi-politikai viszonyok is, ezért hazalátogathattak, és talán hihetetlennek tűnik, de örökre (?) hazacsalta őket a komáromi harangszó... a honvágy, mint az alábbiakból kiderül: Rejtélyes vakáció és tábori nász — Állítólag a szüléitek semmit sem sejtettek a nagy tervetekről. Most már elárulhatod: valóban csak a traiskircheni menekülttáborban hullott le a lepel a titokról? B.: — A cél elérése érdekében valóban titokban készültünk a sorsdöntő utunkra Z-vel. Hivatalosan egy jugoszláviai turistaúton vettünk részt, mely során a belgrádi osztrák nagykövetségen kértünk és kaptunk politikai menedékjogot. Először a traiskircheni táborban töltöttünk pár napot, amikor kivizsgálták a helyzetünket, informálódtak a múltunkról stb. Azután átkerülhettünk egy panzióba, mivel bejelentettük, hogy házasságot szeretnénk kötni, ami meg is valósult. Nyolc hónapig mindenféle munkát elvállaltunk Badenben, hogy kissé anyagilag is megalapozzuk a jövőnket, majd irány az általunk választott Ausztrália! A döntésünkkel a szüléinknek sok álmatlan éjszakát okoztunk, hiszen az első napokban fogalmuk sem volt arról, hogy a vakáció során hová tűntünk. Azután telefonálhattunk... Fortuna kegyeltjeiként az Édenben —- A szavaidból úgy tűnik, hogy simán ment minden, mint a karikacsapás. Tényleg ilyen zökkenőmentesen jutottatok át a világ másik felére? B.: — Talán szerencsés csillagzat alatt születtünk, de nekünk még a repülőjegyünket is ingyen adták, míg a későbbi kivándorlóknak hónapokig kellett kuporgatniuk, hogy ki tudják fizetni a menetjegyüket. Ausztráliában egy hatalmas területen fogadták a bevándorlókat — elszállásoltak minket, gondoskodtak az étkeztetésünkről, sőt még segélyt is kaptunk. Időközben az elődeink — a régebbi kivándorlók ellátogattak közénk, hátha ismerősökre akadnak. Mi is összetalálkoztunk hajdani komáromiakkal, akik segítségével béreltünk egy lakást Perth-ben (Nyugat-Ausztrália). Nagy nehezen felkutattuk egy kint élő nagybátyámat is, akinek angol felesége van, és ezért már az egész családja inkább csak angolul beszél. Nagyon meglepődtek a felbukkanásunkon. Azt hitték, hogy csak a szabadságunkat töltjük odakint, azután hazatérünk. Nem akartunk visszaélni a vendégszeretetükkel, inkább a saját erőnkből igyekeztünk boldogulni. Mivel hiányos volt az angol nyelvtudásunk, beiratkoztunk egy ingyenes nyelvkurzusra. Én idehaza két évig a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán tanultam, odakint pedig elvégeztem egy titkárnői tanfolyamot, a férjemmel együtt egy ügynökképző kurzust, végül egy három A delfinek birodalmában Perth-i csendélet évig tartó pedagógiai főiskolát, amely óvónői-nevelőnői képesítést nyújtott. Az utóbbi kétféle képzés nagyon érdekes volt: elsajátítottuk az üzletkötés fortélyait, ki kellett dolgoznunk egy konkrét marketingtervet — részletezni a vizsgáztató bizottság előtt üzleti elképzeléseinket, és a sikeres vizsgák után kaptunk egy alaptőkét az államtól, amely így segíti a kezdő kisvállalkozókat. Az évek során a férjem jól menő vállalkozást hozott létre, én pedig a főiskola elvégzése után egy magánóvodát akartam nyitni, amihez saját házat kellett vásárolnunk. Míg néhány sorstársunk elutazgatta a megtakarított pénzét, mi inkább berendeztük a házat, gyarapítottuk a családunkat — még végzős főiskolásként megszültem a kislányunkat, akit a vizsgaidőszakban a nyolc hónapig nálunk vendógeskedő-segédkező anyósom gondozott. Később megnyitottam a magánóvodámat, amely a nagyon gyermekcentrikus, humánus ausztrál óvodarendszer részeként működött. Az otthoni foglalkozások mellett hetente közös foglalkozásokon vettünk részt a körzetünkben működő többi magánóvoda lakóival. Olyankor egy nagy játszóházat alakítottunk ki, ahol semmi sem volt kötelező — minden a gyermekek játékos oktatását-szórakoztatását szolgálta. A városban állami könyv- és játéktárak álltak az óvónők rendelkezésére, ahonnan bármikor játékokat, könyveket, kazettákat kölcsönözhettünk az otthoni foglalkozásokhoz is, hiszen azokból keveset tudtunk volna megvásárolni — borsos áruk miatt. Összegezve az elmondottakat: Ausztráliában mindenütt nagy segítőkészséget tapasztaltunk, ami megkönnyítette a beilleszkedésünket, "csupán" a rokonaink, barátaink hiányoztak... Magyar élet Perth-ben — Kialakult valamilyen magyar közösségi élet Perth-ben? B.: — Főként az '56-os magyarok próbálták összefogni az ottani magyarságot — előadásokat, magyar bálokat, ismerkedési esteket és főleg vallási ünnepségeket szerveztek, amelyek inkább az idősebbeket vonzották a Magyar Klubba. A "Perth-i Magyar Hírek" című havilapban leginkább az anyaországbeli és az erdélyi politikai-társadalmi eseményekkel foglalkoztak, bíráló hangnemben kommentálták a viszonyokat. Mi, fiatalok inkább magyar és szlovák kortársaink barátságát kerestük, de sajnos, az anyagi jellegű versengés gyakran tönkretette az emberi viszonyokat... pedig hát mindnyájan a nulláról indultunk... Ünnepek — ausztrál módra — Bár hangsúlyoztad, hogy kemény munkával kerestétek meg a pénzeteket, bizonyára lehetőségetek nyílt kikapcsolódásra-élményszerzésre is... például az ünnepnapokon... B.: — A helybeliek valóban nagyon szeretik a mókát, a fesztiválok színes forgatagát, a lazítást! A vallási ünnepek kissé különböznek az itthon 4
