A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
OTT JÁRTUNK HÉT Egy kisváros életében, mint Somorja, minden bizonnyal nagyüzemnek számít egy háromszáz lélek számára munkát, megélhetést biztosító üzem. Nos, az év utolsó fertályában látogattuk meg a somorjai KOŽAPAST — a néhai Kožatex jogutódja — könnyűipari, bőrcikkek gyártásával foglalkozó üzemet, amelynek fő profilja az utazótáskák, sporttáskák különböző fajtái, nem beszélve a hátizsákokról, amelyek divatja napjainkban nem ismer határokat... — Az AUDI személykocsik üléseinek burkolatát is a mi lányaink, asszonyaink varrják. Igaz bérmunkában dolgozunk, mert az anyagot, illetve az ülések kiszabott részeit készen kapjuk, mi csupán a megvarrással foglalkozunk, tehát a műhely egyik oldalán megy be az összevarrásra váró, félkész áru, és a másik oldalon jön ki a végtermék, az elkészült Audi kocsi bőrülése — mondja Lelkes Vilmos, az üzem igazgatója. — Megéri? Kifizetődő a bérmunka? — A jelenlegi gazdasági állapotok közepette minden munkát vállalnunk kell, ha meg akarunk élni. Lelkes úr vitalitását jól ismerem, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt kerültem vele kapcsolatba mint üzletkötő. Akkor a Kožatex gyártásvezetője volt, de nyugodtan mondhatom, hogy az üzem mindenese egyszemélyben, mert az akkori vezetés lényegében Lelkes Vilmos által működtette az üzemet, amely a pozsonyi, központi üzem egyik ágazata volt. A '89-es változások után Lelkes Vilmost nevezték ki igazgatónak, nyilván úgy gondolták, hogy a sok-sok felesleges árukészlettel és a döcögő piaccal majd befullad a Készülnek a hátizsákok somorjai üzemrészleg, és aztán jöhet a vízözön. Ám Lelkes Vilmost nem olyan fából faragták, hogy olyan egykönnyen feladja. Megbízhatósága közismert volt a nyugati partnerek előtt, különösen a németekkel voltak jó kapcsolatai. — Mi történt azután, hogy igazgató lett? — folytattuk a beszélgetést az igazgató irodájában. — Lényegében nem mondhatnám, hogy azok az események, amelyek az üzemen belül lezajlottak, nem voltak kihatással a munkára. Ám két esztendő után, 1992-ben elhatároztuk, hogy elszakadunk a pozsonyi központtól, hiszen a dolgokat lényegében magunknak kell megoldanunk, akkor miért ne legyen a haszon is a miénk? Habár haszonról egyelőre még óvatosan lehet beszélni, mert a 17 milliós adósságunkat kell elsősorban törlesztenünk. Mindjárt '92-ben sikerült kilencmilliót törlesztenünk, '93-ban kétmilliót, és a kamatokat egyenlítettük ki. Ezek nem kis dolgok, de az is figyelemre méltó, hogy a felhalmozódott árukészletet is sikerült értékesítenünk. Jöttek magánvállalkozók és néhány száz koronáért vásároltak, de senkit sem utasítottunk vissza. Most a nagyraktár eladásán gondolkodunk, mivel a raktárát nem tudjuk kihasználni. Ma már nincs árufelhalmozódás, az alapanyagok hosszantartó raktározására nincs szükség, mert ami jön, az máris a gyártásba kerül. Talán majd az új önkormányzat és az új polgármester, Ján Babej is segít, hiszen az alig másfél évtizede épült raktárhelyiséget más célokra is fel lehet használni. — Mennyire befolyásolták a munkanélküliséget a változások az üzemben? — Kilencvenkettőben voltak akik önként távoztak üzemünkből, talán úgy gondolták, Ildikó a varrást is megtanulta hogy más helyeken próbálnak előnyösebb munkát szerezni. De hangsúlyozom, hogy senkit nem küldtünk el. Történtek átszervezések is, csökkentettük az adminisztrációt, ma nyolc személy irányítja az üzem közügyéit és gazdasági életét. Például a feleségem is a gép mellé került, az "audi" részlegbe és a varrógépnél találhatja Kosnová Ildikó mérnökasszonyt is, aki egyébként az üzemünk tolmácsa is egyszemélyben. Visszakanyarodván az önállósodás éveihez, '93-ban negyven asszonyt vettünk fel — üzemünk tetemes része asszonyokból áll, csak a nehezebb munkálatokat, szabást, karbantartást, anyagmozgatást végzik férfiak —, így az alkalmazottaink száma 290-re szaporodott. Gyermekgondozási szabadságon van 30 asszonyunk, aminek örülünk, viszont nem örülünk annak, hogy sokan betegszabadságon vannak, mert nagy a kiesés, ami nagy hatással van a termelésre. — Akkor önöknél nincs gond a piaccal? — A piaccal, főleg a nyugati piaccal nincs gondunk: gyártunk a németeknek, hollandoknak, és betörtünk a francia piacra is. De szállítunk Ukrajnába is. — Mivel fizetnek az ukránok? — Lényegében az ukrán piac egy magánvállalkozót jelent, aki mindig rendszeresen fizet az áruért koronában. Pöstyénben bejegyzett kereskedelmi vállalata van, a többi már az ő dolga. — És a hazai piac? — Sajnálattal kell mondanom, hogy hazai piacunk jelenleg nincsen, Csehországban is magánvállalkozó által kereskedünk. Pedig áruink tetszetősek, bizonyára szívesen vásárolnák Szlovákia boltjaiban, kereskedelmi hálózataiban is... A beszélgetés további részét magában az üzemben folytattuk, és bizony láthattuk, hogy a betegségek miatt egyes gépsorok leálltak. Másutt viszont serényen folyt a munka. Az asszonyok a jelenlegi árkülönbségek közepette, hol keveslik, hol meg elégedettek a négyezer körüli fizetéssel. Van az üzemben konyha is, amelyet már majdnem megszüntettek, de az üzemvezetésnek köszönhetően tovább működik, mert, mint mondották, "könnyű valamit megszüntetni, de annál nehezebb visszaállítani". Végezetül talán még a tapasztaltak alapján annyit, hogy a bőriparban sem könnyű az élet, ám szervezett munkával, megfelelő háttériparral, de főként rugalmas piackutatással, az áruk értékesítésével a nehézségek az adósságok ellenére is áthidalhatók. (motesiky) 4
