A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-27 / 4. szám
MINERVA HÉT Európa minden bizonnyal legnagyobb hatású műsora, amely fél évtizede még világpolitikát befolyásolt, forradalmak előkészítésében vállalt szerepet, a Panoráma külső erők hatására gyakorlatilag meghalt. A kelet-európai változások előkészítésének élő legendáit, a bátor és pontos megfogalmazásairól ismert Chrudinák Alajost, a szellemes, mindig telibe találó Sugár Andrást mellékvágányra állították, miközben megjegyezhetetlenül jellegtelen, szürke arcok, lapos gondolatok foglalták el helyüket, öntik el elviselhetetlen unalommal a képernyőt. A Prágai Kommunikációs Egyetem több fontos tanulsággal szolgált. Egyrészt megerősítette a meggyőződést, hogy akár az ipar, a termelés és a szolgáltatások területén, miközben a nyugati országokban dinamikus fejlődésnek lehetünk szemtanúi, a posztkommunista országok egy helyben topognak. Ez alól csupán Csehország kivétel, ahol immár három magántelevízió is működik: a Nova, Premiéra és a Cabel Plus. Közülük kettő már jelenleg is fogható Szlovákiában, minden kábelrendszerben jelen vannak, míg a Premiére ez idén ugyancsak terjeszkedik a mi irányunkba. Hamarosan pedig egy új, eddigieknél is érdekesebbnek ígérkező műsor indul, a Supernova. Tevékenységük eredményeképpen naponta láthatjuk, hogy egykori székesfővárosunkban immár a hivatalostól gyökeresen eltérő vélemények is teret kaphatnak. Ebből a helyzetből adódó tanulság teljesen egyértelmű: ahol van gazdasági fellendülés, ott a fejlődéssel kéz a kézben halad a duális hírközlés, ott nem kell tartani a különvélemény "tudatromboló" hatásától. Az egyhelyben topogóknak, a visszafelé tekingetőknek (és vágyóknak) meg marad az egyedüli, helyes, megfelelő, nemzetépítő, felülről sugallt gondolat. A környező, nálunk szerencsésebb világ hétmérföldes léptekkel halad a jövő felé, egyhamar birtokba veszi a többirányú, hatalmas információ-sztrádákat. Eközben mi lassan zötykölődünk lerobbant tragacsunkon toldozott-foldozott, kacskaringós (zsák)utacskáinkon. Egyszer majd csak kikecmergünk belőle. Egyszer talán többre is telik. OZOGÁNY ERNŐ Elment WIGNER JENŐ Még friss bennünk az öröm élménye, amelyet a közelmúltban éreztünk Harsányi János és Oláh György Nobel-díjának átadásakor a képernyő előtt ülve, máris fájdalmas veszteség ért bennünket: január 3-án hozta a család a világ tudomására, hogy másfél hónappal kilencvenkettedik születésnapját követően, újév napján elhunyt Wigner Jenő, a fizika doyenje, a nagy tudósgeneráció utolsó képviselője, amely gyökeresen megváltoztatta az emberiség világképét és természetfilozófiáját. A századelő várakozásokkal teli, boldog jövővel kecsegtető, gyors ütemben fejlődő Budapestjén született 1902. november 17-én. Az elemi iskola elvégzése után oly sok híres tudóstársához hasonlóan ő is a legendás Fasori evangélikus gimnázium diákja lett, ahol ez idő tájt fejtették ki tevékenységüket azok a tanárok, kiknek neve egybeforrt a magyar művelődéstörténet legdicsőbb időszakával. A későbbiek folyamán, már a messzi Amerikában fennen hirdeti, hogy tudományos sikereit nagyrészt annak köszönheti, hogy a világ legszínvonalasabb gimnáziumában nevelkedhetett. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Műegyetemen kezdte, de mivel a húszas évek elején Berlin volt a fizika világfővárosa, átlép a Technische Hohschulera, ahol 1925- ben doktorál kémiából, egy évvel korábban, mint egykori iskola- és későbbi munkatársa, a jóbarát Neumann János. Ezt követően a berlini egyetemen helyezkedik el tanársegédként, majd 1928-tól öt éven keresztül előadóként működik. Ekkor kezdett el foglalkozni azokkal a kérdésekkel, amelyeket később mint az elemi részecskék szimmetriaelvét ismeri meg a világ. E forradalmi jelentőségű tevékenységéért egy bő emberöltővel később — 1963-ban — megkapta a fizikai Nobeldíjat. Otto Lapotre még 1924-ben észlelte, hogy a bonyolult atomoknak nem egyforma az energiaszintje: a páros számú protont és neutront tartalmazó magok kötési energiája jóval nagyobb, mint a szomszédos, páratlan számú részecskét tartalmazó atommagoké. Ebből a rövid távú periodikusságnak elkeresztelt jelenségből Wigner Jenő 1927-ben azt a következtetést vonta le, hogy ez az elektromágneses erők szimmetriájának a következménye ezzel az energiamegmaradás, az impulzusmegmaradás és a perdületmegmaradás mellett megvetette egy újabb megmaradási elv alapjait. Ugyancsak ő adott magyarázatot a hosszú távú periodikusságra is, amely szerint a kötési energia különösen akkor erős, amikor a protonok és a neutronok száma 2, 8, 20, 28, 50, 82 és 126. Tudott dolog, hogy az atommagot azonos töltésű, pozitív protonok alkotják. Minden diák tudja, hogy ezek óriási erővel taszítják egymást. A fizikusok nem is tudtak sokáig magyarázatot találni az egyszerű tényre, a taszítás ellenére miért nem robban fel az atommag? Wigner Jenő határozta meg, hogy nagyon kis távolságokon — amikor a protonok közvetlen szomszédságba kerülnek egymással — a magerők miként győznek az elektrosztatikus taszítóerő fölött. A kölcsönhatás erősségét és a hatótávolságot is meghatározta, erről szóló értekezését a Physical Revue 1933-as évfolyamában hozta nyilvánosságra. Berlini évei alatt szoros kapcsolatot tartott fenn a hazai kutatókkal. Elsősorban Ortvay Rudolfnak és az általa szervezett kollokviumoknak köszönhetően mindennapos vendég volt Budapesten. Rendszeresen előad a péntekenként megtartott Ortvaykollokviumokon, élénk vitákat folytat tudóstársaival, Neumann Jánossal, Teller Edével, Polányi Mihállyal. A fasizmus győzelme után 1933-ban Amerikába emigrál, a princetoni egyetem matematikai fizika professzora lesz. 1934-ben publikálja azt a tanulmányát, amely szerint bizonyos energiaszinteken a szabad elektronok a kristályrácsba ágyazódva szabályos elektronrácsot alkothatnak. Felismerésének forradalmi jellegét mi sem bizonyítja jobban, hogy csak ötven évvel később (!), 1984-ben sikerül T.F. Rosembaumnak és munkatársainak igazolniuk a chicagói egyetemen az ún. Wigner-féle rács létezését. 1936-tól két éven keresztül a Wisconsin Egyetem fizika professzora, majd 1938-ban visszatér Princetonba, ahol harminchárom éven át megszakítás nélkül, nyugdíjba vonulásáig a matematikai fizika professzora. Közben a háború alatt a világtörténelem sodrásába kerül, maga is részt vállal annak alakításában, az atombomba kifejlesztésében. Szilárd Leó, a láncreakció felfedezője és szabadalmaztatója 1939-ben kétségbeesetten fordul Enrico Fermihez és Wigner Jenőhöz, hogy keressék fel Albert Einstenl, írjon levelet az Egyesült Államok elnökének az amerikai atombomba kifejlesztése érdekében. Félelme teljesen indokolt volt: Otto Hahnnal és Max Plánokkal az élen a legjobb német fizikusok Berlinben rekedtek, tartani kellett attól, hogy Hitler rákényszeríti őket a náci bomba előállítására. A történelem érdekes adalékaként a három magyar tudós, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede (aki sofőrként volt ezúttal jelen) Einsteinnél tett látogatása döntött az atombomba sorsáról. Az 1939. augusztus 2-i keltezéssel Franklin Delano Rooseveltnek címzett levelet Szilárd Leó fogalmazta meg németül (sem ő, sem Einstein halálukig nem tudtak tökéletesen angolul), Wigner Jenő fordította le angolra és Albert Einstein aláírásával jutott el a Fehér Házba. Wigner Jenő Albert Einstein felkérésére vett részt a Plutonium Project munkálataiban, amelynek keretén belül Enrico Fermi vezetésével kifejlesztették az első plutoniumtermelő atomerőművet. Tudományos tevékenységének elismeréseképpen Wigner a háború után az Oak Ridgei atomkutató laboratórium igazgatósági tagja és a hozzá tartozó Clinton Laboratories kutatási és fejlesztési igazgatója lesz. Munkahelyi beosztásából és működési területéből kifolyólag 1952—1957 és 1959—1964 között az Egyesült Államok Atomenergiai Bizottságának is tagja. Közben természetesen állandóan részt vett a jövő fizikusainak képzésében a princetoni egyetemen. Tudományos tevékenységének elismeréseképpen a fizikai Nobel-díj 1963-as odaítélésén kívül megválasztották az amerikai matematikai, fizikai és filozófiai társaságok tagjává, az Amerikai Tudományos Akadémia és egy sor külföldi testvérintézmény — köztük az MTA — tagjának. Tudományos kitüntetései közül legjelentősebbek a Franklin-díj 1950-ben, a Fermi-díj 1958-ban, a Max Planck-érem 1961-ben és az Albert Einstein-díj 1972-ben. Hét évtizedet átfogó munkásságából tudományos esszéi hozzáférhetőek magyarul is a nagyközönség számára, Szimmetriák és reflexiók címen jelentek meg 1972-ben, míg a szakemberek haszonnal forgathatják Az atommag szerkezete című, Eisebundúal és Garvey-jel közösen írt művét. Wigner Jenő azok közé a magyar tudósok közé tartozott, akik oly sok dicsőséget szereztek hazájuknak, igazolva, hogy egy lélekszámban kicsi, de tehetséges nép óriás tud lenni a tudományban. Korszakalkotó tevékenységének köszönhetően már életében belépett a halhatatlanok sorába. (OE) 21
