A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-27 / 4. szám
HÉT EGTAJAK KÉT MAJOR REGÉNYE Mikszáth Kálmán (1847—1910) Biz a szegény Gyuri odavan. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arcán kerek piros foltok vannak, Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is, akár a rózsa. — Rossz jel! — mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanáccsal. — Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeken. Szerelem lesz az oka, ha meghal... Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne. Az öreg juhász is azt gondolja. — Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri... Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a Fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem... nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét. Az aszkóros legény arcán mosoly jelent meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli, s félkönyökre dől az ócska CSÓTÓ LÁSZLÓ bundán. Az is új volt valaha és tusrajza virágos... — Még ma. Ugye, még ma, édesapám? — Mihelyt a nyájat kihajtom az "Ordas"-ba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a Fekete majorba. A beteg hálás szemeket vet az öregre, s elmélázva kérdi: — Mikor kerül kend vissza, apámuram? — Naplemente táján... valamivel előbb, mint egyébkor. — Nehéz lesz kivárni! — sóhajtott a fiú. — Hanem egyre kérem: van a Boriska apjának négy csengője... ösmerem a hangjukat... hajói végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam. — Úgy lesz, fiam. — Attól a csengettyűszótul, érzem, meggyógyulok. — Hallani fogod, édes fiam. A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség. Délben zörgetett be a Fekete major ablakán. — Hallod-e, öreg fickó, Marci! Én vagyok ott, a Veres major juhásza, én, Koppantyú Demeter. Egy virágért jöttem. — No hát gyere be, ha már itt vagy! — Adod a lányt? Mi? — Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat. — Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak. — Hát nem halt meg? — Hiszen nem is beteg, csak gyenge. — Azt mondják, szárazbetegségbe esett. — Hazudnak — mondá Koppantyú Demeter mogorván. — Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik. A Vörös major juhásza fölkacagott, de bizony erőltetve tette. — Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem? — Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya! — Gyere te ki! — Nem megyek. Én nem alázom meg magam. — No hát akkor itt várlak meg. Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit dongnék a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon... és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra. Mégiscsak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet elölről kezdődik benne. Csak az az egy sorvad. Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment, s újra megzörgette: — Hát jól van, no... bemegyek hozzád! Megnyomta a pitvar kilincsét, bement. A Fekete major juhásza mereven az arcába nézett. Bizony összevissza volt az karcolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arcon semmi kevélység, semmi gőg, a Veres major juhásza meg volt törve. — Hát jól van no! — mondá a Fekete major juhásza. — Odaadom a leányt. Isten neki... legyen a tiétek, ő is bele fog egyezni. — Hogy tudod? — Az ő arcát is láttam, tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyú! A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba. — Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni... Itt a nyomok a homokban. Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldőnyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné lucernása felé vágott rézsűt. — Rossz jel! — mondá a Veres major juhásza. — Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében. De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg... Mégis különös dolog, hogy otthagyta! Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja 16
