A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
HETELO MULT RÉG I TÖ RTÉNETEK Harangborotválás Ez a história is Pereszlényben esett meg. Nem tudjuk, hogy a szecskőhajtás előtt vagy utána, de ugyancsak régen történt. Tény az, hogy a községi elöljáróság a nép akaratát teljesítve, elhatározta, hogy vásárolnak egy új, nagyobb harangot a falunak, s a kisebb harang mellé helyezik. Hadd szóljon szebben, s a szomszédos községekbe is elhallatszik majd a hangja. Némi pénzt a község pénztárából és az egyház pénzéből, a többit meg a lakosság adományaiból gyűjtötték össze. Szívesen adott mindenki, lehetőségéhez mérten. A község elöljárósága a bíróval az élen ugyanakkor eldöntötte, hogy nevük dicsőségére, felséges tettük megörökítésére, öntsék rá a harangra a bíró és az elöljárók nevét. Ez a döntés titokban született meg, felhúzták a toronyba, az áhitatosan megkondult, elhúzták rajta az első verset. A lakosok viszont nem nyugodtak bele a felirat szövegébe, mondván, hogy a harang vásárlásához mindenki hozzájárult, nem csak a bíró és az elöljárók. Tehát, ha nincs rajta mindenki neve — nem is fért volna rá! —, akkor senkié ne díszelegjen ott! így aztán eldöntötték, hogy a neveket vésővel, hidegvágóval le kell vésni a harangról. A markos legények felmentek a toronyba, s nehezen bár, de elvégezték a munkát. így maradt meg a harang az elöljárók neve nélkül. S ezután már mindenkinek egyformán hirdette a hajnalt, a delet, az estét. Megkondult, ha örömünnepe volt a falunak, és elkísérte a halottakat is utolsó útjukra... A pereszlényiekre meg ezt mondták: "Pereszlényben megborotválták a harangot!" s titokban is maradt az új harang megérkezéséig. Amikor a harangot elhozták, állványra helyezték a templom előtt. Telerakták koszorúkkal, hogy majd a felszentelés után felhúzzák a toronyba. Ám akadtak kíváncsiskodók, akik a virágkoszorúkat félrehúzva, kíváncsiak voltak a feliratra is. Megdöbbenve látták, s a faluban gyorsan elterjedt a hír, hogy az elöljárók neve is rá van öntve a szép harangra. Az ünnepély gyorsan lezajlott, a felszentelt harangot Vályúnyújtás Még mindig Pereszlényben időzünk, felelevenítve a régi szép időket. Nem mi tehetünk róla, hogy az alábbi história is ebben a faluban történt meg. Itt is, mint a többi Ipoly menti faluban, elég sok állatot, köztük szarvasmarhát tartottak. Ugyanis az Ipoly árterületén nem $ lehetett szántóföldi művelést végezni. ° Tavaszi hóolvadáskor, de év közben is s bármikor előfordulhatott, hogy a folyó p közelében, az alacsonyabb fekvésű terű- £ leteket elöntötte az árvíz, ezért itt rétek és legelők voltak. A legelőkön pedig Szent György napjától Mindenszentekig kint legelt a jószág... Széles volt a falu főutcája — még ma is az —, térnek is beillenék, ha Pereszlény város lenne. Ennek a közepén egy hatalmas, topolyfából faragott vályú nyújtózott, amely csak nyáron volt használatban. Esténként, amikor a gulya hazatérőben volt a legelőkről, itt még megitatták a jószágot. Igen ám! — de a vályú kicsinek bizonyult az állatok látszámához viszonyítva. Télvíz idején, amikor a falusi emberek jobban ráértek — szüneteltek a mezei munkák, az állatok az istállókban teleltek —, a község esze, a képviselő-testület magas szellemi tevékenységet folytatott. Az egyik ülésükön kisütötték, hogy mivel a községi vályú rövidnek bizonyult, télen, amikor úgyis ráérnek, meg kellene nagyobbitani. Végül jóváhagyták, hogy meg kell nyújtani! Egy szép napsütéses, de zimankós téli napon kivonultak hát az elöljárók, hogy elvégezzék a műveletet. A bíró okos eszével kisütötte, hogy először le kell mérni a vályú hosszát. S majdan a nyújtás után is újra, hogy tudják, sikeres volt-e a fáradozásuk? Igen ám! — de colstok még nem volt a faluban. Úgy mérték hát le, hogy a ködmönbe öltözött elöljárók egymás mellé ülve, ráültek a vályúra. Heten fértek el rajta. Aztán munkához láttak. Egyik végéről is vagy hatan-nyolcan, meg a másikról is ugyanannyian, s húzták rángatták a vályút irgalmatlanul. Bízván benne, hogy a szegény fa enged a túlerőnek, s megnyújtják valamelyest. Bele is izzadtak a nagy munkálkodásba. Egykét pohár borocskát is felhajtottak, majd újra és újra nekirugaszkodtak. Lekerültek a ködmönök is, úgy folytatták tovább. Amikor már jó ideje így munkálkodtak, bíró uram kisütötte, hogy le kell mérni, megnyúlt-e már a vályú? Ugyanazok az emberek — most már ködmönök nélkül — ráültek a vályúra mind a heten, s örömmel tapasztalták, hogy még egy nyolcadik elöljárónak is jutott hely a végén. Oda is ültették rögvest. A bíró konstatálta, hogy eggyel többen férnek el rajta, és nagy büszkén kijelentette: — Emberek! — eredményes munkát végeztünk, sikerült megnyújtani a vályút! Persze, senkinek sem ütött a fejébe, hogy a munka kezdetén ködmönben voltak — a végén meg azokat levetve, csakugyan többen fértek el rajta. Eredményes munkát végezvén, tértek be a községházára egy kiadós áldomásra. S ott jegyzőkönyvbe foglalták, hogy "megnyújtották a vályút"! TIPARY LÁSZLÓ (Folytatjuk) 10
