A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-09 / 50. szám
HET Luca székének varázsa Sűrű decemberi éjszaka borul! a falura. A szél jajgatva söpört végig a házak során, behuhogott a kürtőn, megcsiklandozta a tar fák gallyait. A kunyhók ablakai bátortalanul pislogtak a sötétben, s tompa fényt vetettek az utcára. A csöndbe néha belevakkantott egy-egy nyugtalan komondor, de ha nem kapott választ, vackára kotródott. Juhász András a kemence mellett gubbasztott. Hátát nekivetette a tűzhely meleg falának, s el-elbóbiskolt a duruzsoló tűz mellett. A család lefekvéshez készülődött. Az asszony levetkeztette, majd ágyba dugta a gyerekeket. Téblábolt, szöszmötölt még vagy egy fertály óráig, aztán ő is lecibálta ruháját, kibontotta haját, és pendelyébe bújva lepihent. — Te még nem készülsz? — kérdezte az urától. De mivel az nem felelt, halk sóhajtással befordult a falnak. Kis idő múlva egyenletesen szuszogott a család. Juhász András csak erre várt. Lassan fölnyitotta az egyik szemét, aztán a másikat. Tekintete végigfutott az alvókon. Mikor látta, hogy minden rendben, óvatosan fölkászólódott. Csöndes léptekkel kiosont az ajtón, végigbotorkált a sötét udvaron, egyenesen a fáskamrához. Óvatosan betette maga után az ajtót, be is reteszelte és a sötétben tapogatózva gyertyát gyújtott. Zsebéhez kapva előkotorta bugylibicskáját, hüvelykujját végighúzta a penge élén, s miután meggyőződött róla, hogy olyan éles, mint a borotva, a lésza alól deszkát, fadarabokat kotort elő. Letelepedett a favágó tőkére, mustrálgatta, tapogatta a dorongokat, majd komótosan farigcsálni kezdett. Keze alól halk sistergéssel hullott a forgács, s a gyertya lángja furcsa árnyakat vetett a deszkafalra. Juhász András gerincén végigszaladt a hideg, megborzongott, de aztán erőt vett magán és tovább farigcsált. Egy idő múlva azonban fázni kezdett a lába. Akkor bekattintotta bicskáját, s csöndesen dörmögte. — Mára elég volt. Összeszedte a fadarabokat, s csomóba kötve a lésza alá rejtette. Elkoppintotta a gyertyát, s visszaballagott a házba. A család mélyen aludt, csak a falióra ketyegett egykedvűen. Juhász András leült az asztalhoz, előhúzta a kalendáriumot, fellapozta, s ujjával arra a sorra bökött, ahol ez állt: december 13. Luca napja. Ahogy a betűket ókumlálta, furcsa fintor telepedett az arcára, félelem is volt rajta, keménység is. — Ha belegebedek is, meg kell tudnom, ki rontotta meg a tehenemet — mormolta maga elé. Hirtelen becsapta a kalendárium födelét, nyújtózkodva ropogtatta csontjait, s nagy ásítások közepette lefeküdt. Sokáig hánykolódott, mígnem álom ereszkedett szemére. De még álmában is hallotta a decemberi szél sivalkodását... Lassan morzsolódtak a nappalok, de még lassabban az éjszakák. Juhász András esténként kilopódzott a fáskamrába, s tovább dolgozott a Luca-széken, amelynek minden darabját más fából faragta. így dukált ez, így hallotta az öregapjától. Szöget sem volt szabad használnia, nehogy megtörjön majd a varázserő. Mire megjött a szenteste, el is készült a három lábú, takaros kisszékkel. Az ünnepi vacsora után a család készülődni kezdett az éjféli misére. Tizenkettő felé aztán megindult a falu apraja-nagyja a templom felé. De Juhász András csak téblábolt, toporgott a szobában. — Öltözz már! — szólt rá a felesége. — Szedelőzködjetek csak, én még benézek az istállóba — vetette oda András, és megindult kifelé. — Csak menjetek, majd utolérlek benneteket — szólt még vissza az ajtóból az asszonyra sandítva. Mikor meghallotta a kapu csapódását, fogta a kisszéket, bundája alá rejtette, és ő is elindult. Csöndesen lépett be a fényárban úszó templomba, de ma nem mártotta meg ujját a szenteltvízben. Az ajtó közelében húzódott meg, az árnyékot vető oszlopok tövében, mint a bűnös lélek. Csöngött a csöngettyű, zengett a karácsonyi ének, s Juhász András szeme elkáprázott az oltár fényeitől. De megemberelte magát: előhúzta csöndesen a kisszéket, lehelyezte maga mellé, s kissé borzongva ráállt. Ebben a pillanatban úgy hátbaütötte valaki, majdhogy lefordult a székről, s mintha egy fekete macska suhant volna el a lába előtt. Arcából kifutott a vér, lába remegni kezdett. Csak lassacskán tért vissza bátorsága. Nyújtogatni kezdte a nyakát az oltár felé, s egyszerre csak kerekre tágult a szeme. Gyorsan megdörzsölte, mert azt hitte, nem jól lát. Mindenki arccal ült az oltár felé, csak három vénasszony fordítva: Tóth Gáborné, Pók Sámuelné meg Kocsis Jánosné. A három banya karonfogva állt, előre-hátra hajlongva, háttal az oltárnak, s vadul belerikácsoltak a szent énekbe. Majd gyors forgásba kezdtek, s úgy ropták a táncot, hogy Juhász Andrással csak úgy keringett a templom. Behunyta szemét, aztán újból fölpillantott. A boszorkányok még tüzesebben ugrabugráltak. — Hát mért engedik az emberek? Mért nem kergetik ki ezeket a gonosz lelkeket? — mormogott András, s tekintete végigpásztázott a sokaságon. De az emberek nyugodtan ültek, s áhitatosan énekeltek tovább. "Persze, persze, a boszorkányokat nem láthatja más, csak ő, egyedül csak ő." András most a sekrestyésre függesztette szemét, s majd hanyatt vágódott. A sekrestyés arca olyan fekete volt, mint — uram bocsá' — az ördögé, a pokolbéli sátáné. Mintha két szarvacska is ágaskodott volna a homlokán... Igen, igen, szarva van a sekrestyésnek, lejjebb, a homlokán meg három fekete pont... Hát ő is... ő is az ördöggel cimborái?! Ni, ott meg Sebő Gáspár uram arca feketéink. A falu legmódosabb gazdájának arca ördögi vigyorba torzult. Brr! Micsoda szégyen! Ahogy forgatta a nyakát, itt is, ott is ördögi pofák tünedeztek föl. András arca verejtékezni kezdett, s érezte, hogy megroggyan a lába. Döbbenetes volt ez az egész éjféli mise, a falubéli boszorkányok és ördögök tobzódása. Mielőtt megtántorodott volna, gyorsan lelépett a székről, hóna alá kapta, és kibotorkált az ajtón. A templom előtt megbotlott valamiben. A kiszüremlő fényben az előbbi fekete macskát látta maga előtt. — Sicc, te! — kiáltotta, és feléje rúgott. De a macska nem menekült el, hanem lábának ugrott, és vadul kaparta a csizmáját. — Hess, az anyád! — káromkodott András, s a rusnya állatot jól oldalba csapta a székkel. A macska ebben a pillanatban eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, s Juhász András meglepődve látta, hogy szomszédjának, Sajtos Gáspárnak az öreganyja sántikál tovább a temetőkert felé. Úgy megriadt, azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Rohanvást szedte a lábát hazafelé, otthon bebújt az ágyba, s jól a fejére húzta a dunyhát... Harmadnapra, amikor már valamelyest megnyugodott, hallotta, hogy a Sajtos Gáspár öreganyja, Jutka nenő, halálán van. Azt mesélték, valami bitang a szentmiséről hazajövet úgy oldalba vágta szegény öregasszonyt, hogy már csak a halál válthatja meg szenvedéseitől. Juhász András borzongva vetett keresztet, s fogai közül sziszegve törtek elő a dühös szavak. — Elpatkol a vén boszorkány. Már nem rontja meg többé a tehenemet. De érezte, hogy szívét abroncsként szorítja összébb a félelem. DÉNES GYÖRGY 26
