A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-15 / 29. szám
kérdezzem meg, vajon miért vágott bele ebbe is? Olyan nagyon szüksége volt rá? Vagy az üzletember természete már csak olyan, ha valamiben üzletet, pénzt lát, nekifog? — A kérdése vagy megállapítása második részével tudnék inkább azonosulni. Valóban úgy indult ez a vállalkozás, hogy jött ez az ötlet, adva volt a lehetőség, hogy ebben az épületben valamit csináljunk. Nem akartam ezrediknek a butikusok közé állni. Inkább valami olyasmit próbáltunk meg, ami eddig nem volt, s egy kicsit humánus célok is vezettek, mert — ha ki tudnánk szűrni minden szélhámost, aki hozzánk fordul — valóban segítő szándékkal fordulnánk az emberek felé... Ugyanis az az ember, aki tisztességesen betartja a "játékszabályokat", bennünk is korrekt partnerre talál. — Ez bizonyára így van... Ennek ellenére úgy érzem, a zálogházzal kapcsolatban humánusságot emlegetni pici túlzás. Inkább üzletet emlegessünk, ahol valóban partnerként igyekeznek kezelni a "kuncsaftot"... — Én leginkább összevonnám a kettőt egy kalap alá... — Végül is ön tudja... Jól megy az üzlet egyébként? — Mondhatom, hogy jól. Sajnos a mai élet hozza ezt, amikor a társadalom tagjai vagy rétegei anyagilag egyre inkább szelektálódnak, elkülönülnek egymástól. Egyre több az anyagilag megszorult ember... Most magam ellen beszélek, de lehet, hogy az volna a társadalom számára a jó, ha nekünk menne rosszul. Zálogház a régi időkben is volt, s a másfél év működés azt bizonyítja, hogy erre a szolgáltatásra szükség van. Amíg Mikóczy Zoltánnal a tévék, videók, mosógépek, írógépek és más tárgyak "hegyében" beszélgetünk, Simon László becsüs is elszabadul néhány percre a pulttól, hogy bekapcsolódjon a diskurzusunkba. — Ön itt egyszemélyben az üzlet vezetője, a becsüse, mindenese. Úgy vettem észre, hogy az emberek megpróbálnak alkudni... — "Kuncsaftjaink" nagy része munkanélküli, és segélyből él. Ők eleve olyan összeget vesznek fel tőlünk, amit vissza tudnak fizetni, szóval ki tudják váltani a holmijukat. Húszadikától rettenetesen nagy a forgalmunk, ugyanis az ügyfeleink megkapják a segélyt, fizetést, s ilyenkor veszik ki a behozott tárgyat. A hónap más napjain természetszerűleg kevesebben keresik fel a zálogházat, pontosabban nem egyszerre, ilyen rohamozással. Induláskor nehéz dolgunk volt, mert mindenki azt hitte, hogy mi megvesszük a holmiját. Az összes kacatot a mi nyakunkba akarták varrni... Eleinte voltak "bukásaink", de ez benne van a pakliban. Például mostanában a vendéglők nemigen tudják alkalmazni a zenészeket, s mivel Szerdahelyen igen sok a muzsikus, kezdetben rengeteg hangszert hoztak be ide. Mi el tudnánk látni a Szlovák Filharmonikusokat, annyi a hangszerünk... OTTJÁRTUNK — Gondolom, Stradivari nem akad köztük... 1— Az is van... — Viccel? — Nem viccelek, meg is tudom mutatni... _? — Nézze, a muzsikusnak mindig a saját hangszere a legnagyobb érték. Ha a Stradivarit kínálnám, az öreg cigány azt mondaná, hogy no jól van, ötszázért megveszem. De a saját hangszeréért százezret kérne. — Gondolom ilyen helyen ez a természetes, nem? — Persze, ezzel számolni kell... Próbáljuk kiszűrni a csalókat... — De azért nem járnak rosszul... legyünk őszinték... — Hááát... Ha az adóbevallásnál az adóhivatal elviszi a nyakunkon maradt hangszereket, tévéket, rádiókat, akkor nem rossz ez a bolt. Jöjjön el egy Áviával, és értékesítse! Olyan kevés pénzük van ugyanis az embereknek, hogy manapság mindent nehéz eladni. Gyakran csak áron alul tudjuk eladni a holmit, tehát veszteségünk van, de kénytelenek vagyunk megtenni, mert foglalja a helyet. S a nem forgó tőke kárt okoz. — Szóval magának már igencsak megkeményedhetett a szíve. Nem sajnálja az ide betérő embereket? — Ez nem szívkérdés. Ez üzlet. S végeredményben segítek rajtuk, hisz a kamat nem nagy... Miközben Simon Lászlót faggatom, Mikóczy Zoltán feszülten figyel, majd ismét megszólal, amikor a "szívkérdés" kerül terítékre. — Ennek a vállalkozásnak nemcsak a sikerei vannak meg, hanem a kudarcai is — mondja Mikóczy Zoltán. — Például történt egy eset... Behoztak egy Alfa Romeo típusú személygépkocsit, amiért mi 150 ezer korona kölcsönt adtunk. A hivatalos, állami becsüs 470 ezer koronára becsülte a kocsit. Természetesen a kocsi a nyakunkon maradt. Mint kiderült, a tulajdonos azért hozta be, hogy pénzhez jusson és átverjen bennünket. Sikerült neki. Mi a kocsit 150 ezerért sem tudtuk eladni. — Miért? — Két ok miatt. Túlkínálat van a használt autók piacán, és ennek a kocsinak olyan rejtett műszaki hibája volt, amiről mi nem tudtunk... Végül is a kocsit 93 ezer koronáért adtuk el. — A sikeres üzletembereknél hálistennek egyre inkább "divatba jön" a közadakozás, a jótékonykodás. Ön gondolt-e már erre? — Nézze, hosszú ideig tudnám sorolni azokat a kulturális rendezvényeket, amelyeknek a megvalósításához anyagilag mi is hozzájárultunk. A Csemadoknak komoly segítséget jelentünk. A nagypakai iskolában ingyen fogjuk megoldani a gázvezeték szerelését, a nagypakai templomban szintén. Ha mindezeket összegeznénk, százezres nagyságrendű pénzösszeget kapnánk. Beszélgetett: L. Dusík Éva Illusztrációs felvétel: Gyökeres György Kutyakiállítás Nyitrán Szélfútta öreg vadászbarátom két csoportba osztotta az embereket: azokra, akik szeretik a kutyákat, maguk is ebtartók és azokra, akik nem szeretik négylábú barátainkat. Bizony a kutyusok megosztanak bennünket, mert embertársaink egy részét zavarja ugatásuk, örömteli, felszabadult futkározásuk, ha kiengedik őket panelházi börtönükből. De valljuk be, mindannyiunkat bosszant — legyünk szakavatott kutyatartók —, ha az általuk a járdán elpotyogtatott jeleikbe taposunk. Nyitrán, a június elején (4—5.) tartott nemzetközi kutyakiállitáson senki sem gondolt a fenti bosszúságokra, mert az Agrokomplex kiállító vállalat pavilonjaiban és tágas terein megjelent látogatók egy része idegesen, kutyájának pórázát markolászta, mintha azon múlott volna kutyája s a kiállítás sikere. A látogatók másik része viszont felszabadultan sörözgetett, és önfeledten fogyasztotta lacipecsenyéjét vagy a párolgó birkagulyást: neki minden kutyus nagyon szép volt, és megérdemelte volna a kék, a kitűnő minősítésért járó szalagot. Ezúttal nem a vadászebekről szeretnék bővebben szólni, ámbár egy félmondat erejéig elmondanám, hogy a magyar vizslákból nagyon jó állományt sorakoztattak fel: 14 drótszőrű és 13 rövid szőrű magyar vizslát. Szép számban (48) megjelentek a német juhászkutyák, 36 dobermann, azt mondják ennek a kutyafajtának is tilos lesz a fülét "kupírozni" (vágni) és a farkát rövidre kurtítani. A kiállításon volt még dalmata: 21, rottweiler: 57, szibériai husky: 37, boxer: 28, de meglepően sok volt a "csehszlovák farkaskutya" (československý vlčiak), összesen 36, 1990-hez viszonyítva — akkor 5 csehszlovák farkaskutyát mutattak be —, óriási az előrelépés. Nos, ezt a kutyafajtát, még a régi köztársaság idején tenyésztették ki, állítólag a farkas és a német juhászkutya, majd később a világosabb egyedek keresztezésével. Hűséges és nagyon kitartó "farkaskutya". Az ország kettészakadt, ám emlékét talán majd sokáig őrzi egy kutyafajta a "csehszlovák farkaskutya". A kiállításokon sok szó esik a kutyák intelligenciájáról, amiről az a vélemény alakult ki, hogy minden kutyának, különösen a vadászebeknek és a munkakutyáknak megvan a velük született, természetes intelligenciájuk, amit "neveléssel", a kutyások nyelvén: "kiképzéssel" nagyon magas szintre lehet emelni. (felvidéki) A HÉT 13
