A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-09 / 50. szám
EGTAJAK HÉ¥ nak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez tartozik a tanító? A betegek, okosak, szegények, érzők... Kik azok? Ez nekik egy emberük, aki most visszasóhajt hozzájuk hegyeken, tavakon át? Mi ez? Nagyra nyílik a szeme. A tanító elhatalmasodik az orgonán. Mintha mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint rohan a tanító ereiben, és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust, benn az induló ütemeiben, a tanító az ő egész nyomorult életével zenél az orgonán. Mintha valami aranyos selyemfüggöny húzódnék ki az ablakon: eltűnik a napos sáv. Huh, egy kis hűvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög most az induló. A buta, szép leányok ellen szól, panaszkodva énekelik együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a soványak, a meleg szeműek — énekelnek a kövér fehér hús ellen, piros szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, amiktől oly jó volna szabadulni, amit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni, kinevetni — csak férfiak ne volnának, csak fiatalok ne volnának! A tanító vádaskodik, panaszol, jajgat fönn az orgonán, és az igazságnak a szele megcsapja a kövér leányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanító meg egy kis darab gyémánt. Most fölkel a helyéről, és az arcát a virágokba temeti. A templomajtó mögött árnyék nyúlik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön, és mosolyog. A fejével int. A leány szépen lassan feléje megy. Kimegy a templomból. Künn a fehér sírkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a kis dombról karon fogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, aki épp most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltűnnek. Nem is szerepelnek ez írásban többé. Most még csak a tanító szerepel, az is rövidke időre. A templomban még ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanító szinte várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a finom por. Lassan száll csak le a csönd a hűvös zugokba. Akkor aztán a tanító kijön a templomból, és szétnéz. Nagyon piros az arca, a sovány, az okos. Aztán rágyújt egy félkrajcáros cigarettára. Tüdőre szívja a füstöt, és lapoz a kottában. Leül a kőpadra, és arra gondol, hogy Szép Lajos kétszáz évig fog élni. Több semmi nem történik, ez volt az egész. Portrévázlat Péntek Imréről Péntek Imre nem budapesti lakos, s ez a tény egy magyarországi költő esetében önmagában is esélytelenséget jelent. No nem az értékek piacán, hanem az elmúlt két évtized íztésdiktálói szemében, akiknek majdnem sikerült egy önmagát néha posztavangardnak nevező, taszítóan tehetségtelen lírát "érvényessé" ütni. Péntek Imre költő, aki történetesen Székesfehérváron él, s nem tartozik legnagyobb problémái közé az öndeformálás, s a "költészetfilozófiák'' gyártása. Helyette verset ír, s szerkeszti Magyarország egyik legjobb irodalmi folyóiratát, az Árgust. Az 1992-ben megjelent Holt verseny című gyűjteményes kötetéről nemrégiben (1994-ben!) írta azt az Élet és Irodalom kritikusa, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb teljesítménye. Péntek Imre 1960-ban diplomázott, s 1970-ig tanároskodott. Ezután a Miskolcon megjelent (ma már nem létező) Napjaink című folyóiratnál dolgozott. Majd Veszprémbe kerül, ahol eleinte népművelősködik, majd 1975 és 1977 között a Napló munkatársa. 1978-ban már a Fejér Megyei Naplónál találjuk, ahonnan egy év után "igazol" át a szombathelyi Életünkhöz. 1983-ig dolgozik a vasi fővárosban, majd visszatér Fejér megyébe, ahol a megyei lapnál újságíróskodik. Első verseskönyve Éjféli pályaudvar címmel jelenik meg 1974-ben, majd ezt követi az Édesség anti-reklám című 1979-ben, s a Lemondóka 1984-ben. Válogatott és új verseit tartalmazó kötete 1992-ben jelent meg. Péntek versei "hagyományos" versek, ha még lehet egyáltalán ezt a szót használni. Vagyis az optika elfordításával, a groteszkkel feszíti szét a hagyomány kereteit úgy, hogy még a hétköznapi elme számára is érthetőek maradnak a versek. S mindezt az iróniával oldja. így kapunk egy olyan, mai torz, groteszk világunkat hangulatában tükröző formát, ami olvasás után is rezonál bennünk, s valamit belőlünk is tükröz. Kamaszos versek Péntek Imre versei, lázadás, lemondás, öngúny keveredik bennük. Úgy modernek, hogy folytatnak és vállalnak is egyben. Kegyetlenségre szerelt világunkban ráébresztenek arra, hogy lehet még magunkon nevetni, bár ez a nevetés már nem igazán önfeledt. S még egyre, hogy a szabadság a versben a kötöttségen belül is megnyilvánulhat. Péntek Imre verseit lehet nem szeretni. De tudomásul nem venni őket lehetetlen! Böröndi Lajos PENTEK IMRE VERSEI A törvény is néma Szívverésem árnyékában fekszel; nem lehet senki védettebb nálad, ha már e zugot magadnak föltaláltad "ezer esten át, ezer esten"... Egymáshoz nőttünk elveszetten összefonódva, mint az ágak; törékeny-fehér gallyacska-vállad halálig óvom, nem eresztem... Néha kínosan faggatózunk: miért csak most, miért ily késve... s hova tűntek a tétova évek? Miért feledkezett meg isten is róluk, amíg a törvény betűit kivéste? (Konok kőtáblái hallgatnak, nem beszélnek.) Félrearc! Nem kötelező a győzelem; a harcból félre lehet állni, falból fal mögé, történjen bármi azon a kiszemelt helyen, izzad a népgyűlésterem, szónoka testes vidéki bácsi, receptje: jófajta vegyes házi... (Becsukott szemmel lenyelem.) Ez a harc (biztos)nem a végső, inkább tolongás (felfelé) a lépcsőházban, mely úgyis leszakad... Addig is mondd ki (teli szájjal), amit a sarki fűszeres fájlal: a "pult alatti" szavakat. Ifjúságom emlékműve Már a koszorút leakasztom fülemről, elég a tréfa. Minek ide sok vacak rongy, szeméttelepek hulladéka ? Unalmas lett a mártíromság, bukott vigécek hősi póza. Libeg a szélben lyukas, rossz zsák, emlékművem fellobogózva. Eldobom ezt a koszorút, mely virágtalan, ócska drótváz. Akinek itt nem jutott hely, a dologhoz jó arcot vág. Én kiszállok a kocsiból ott, ahol nincs megálló. A zörgő szerelvény ellohol, jajgatva csattan a váltó. Az lesz ám a megérkezés, ha magához ölel a talpfa. Ünnepélyes lesz az egész, döng tábori csinnadratta. Uraim! A végső megoldás, az egyetlenegy emberfölötti: két sín magányát pompás híddal örökre összekötni. Sugározzatok gyászzenét a rádióban hetekig, és zokogjatok, hogyha két hatalmas fülem temetik. 17
