A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-09 / 50. szám
HÉJFIGYELŐ A MÚLT TORZ VICSORGÁSAI A szlovák könyvpiacon egy olyan munka jelent meg, amely senkinek sem hiányzott, csak a fanatikus nacionalistáknak, akik nem tudnak elszakadni a múlt vicsorgó árnyaitól. Ezt az 504 oldalas művet dr. Jozef Kirschbaum adta ki először 1940-ben. Művét akkor álnév alatt jelentette meg, amit azzal igyekszik indokolni, hogy fontos posztot töltött be, s ezért nem adhatta nevét a munkához. Nem egészen értem. Ha hiteles adatokról van szó, miért nem vállalta? De a szerző személye sem érdektelen. 1938 decemberében fehér lovon grasszált Pozsony utcáin, mint az akadémiai Hlinka Gárdának, az állam paramilitáris terrorszervezetének egyik főnöke. Az 1913-ban született szerző az első Szlovák Államban a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSLS) főtitkára volt. Annak a pártnak volt a funkcionáriusa, mely egyedül engedélyezett politikai erőként hűen szolgálta a fasisztoid vonásokkal bővelkedő rezsimet. Majd dimplomáciai szolgálatba lépett, és a világháború vége után Nyugaton maradt. Hiába folytatott egyetemi tanulmányokat Pozsonyon kívül Varsóban, Krakkóban és a Sorbonne-on, a demokratikus gondolkodásmód alig érintette. Hosszú emigrációs korszakában is a militáns és soviniszta szlovák csoportosulások vezéralakja maradt, aki nem értékelte át korábbi bűnös tévedéseit. Még az állampárt funkcionáriusaként jelentette ki 1940-ben, hogy Szlovákia útja csakis a Német Birodalom felé vezet. Később írásban közölte, a HSLS részt vállal a zsidó vagyon kisajátításában. 1948-ban — távollétében — 20 évre ítélték. Emigrációs évei alatt Kanadában működött. A 80-as években az etnikai sajtó összkanadai elnöke volt, s így a kisebbségi képviselők körében zsidókkal és magyarokkal is egy asztalnál ült. Kapcsolatai révén elérte, hogy igazi múltját leleplező film vetítéséért a kanadai tévétársaság bocsánatot kért tőle. A hírhedt Szlovák Világszövetség 1990-es kongresszusán ő tartotta a főbeszámolót. Ezen az összejövetelen Szlovákia hivatalosan képviseltette magát. A beszéd után Alexander Dubček, a küldöttség elnöke és a 68-as prágai tavasz hőse tapsolt. Lelkesen verte össze tenyerét Milan Čič akadémikus is, aki akkor a szlovák parlament elnöke volt, és ma Szlovákia Alkotmánybíróságának vezetője. Amikor a Vérző határt (Krvácajúca hranica), melyet a Matica slovenská privigyei helyi szervezete adott ki, a pozsonyi Matica székházában bemutatták, fiatal tüntetők vonultak föl magasan feltartott táblákkal: "Ki a fasisztákkal! Már soha Sieg heilt! Kifelé a Quislingekkel!" Megjegyzésre érdemes, hogy a kiadást vállaló szervezet élén az az Ondrej Hubáč áll, aki Duray Miklóst a Matica hetilapjában nyilvánosan gyalázta, és középkori dühvei átkozta meg utódait is. Nem érdektelen a szponzorok felsorolása sem. A Meóiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt anyagi támogatásával jelent meg a múlt torzításait közvetítő mű. A könyv első kiadását állítólag magyar kérésre és német nyomásra zúzták be. Csak öt példánya menekült meg, melyből hármat Tiso elnök kapott és egyet a háború után Vladimír Clementis, a csehszlovák külügyminisztérium államtitkára, hogy a párizsi békekonferencián felhasználja a benne rejlő adatokat a magyarok ellen, akik — Kirschbaum szerint — a mai Dél-Szlovákiába a török elől menekülve telepedtek meg. A szlovák irredentizmust propagáló mű második kiadásához Ján Bobák, a Matica elnöki titkárságának munkatársa, a néhai SZLKP Központi Bizottsága Marxizmus-Leninizmus Intézetének aspiránsa írt 18 oldalas áltörténelmi tanulmányt, melyben azt bizonygatja: Budapest irredentizmusa örök. Őt nem zavarják a tények, mint ahogy a 75 éves Hubáč urat sem, aki Duray "irredentizmusát" is megemlíti kiadói előszavában. "Mikuláš" Horthyt meg háborús bűnösnek nevezi. Elárulja még, hogy ezt a könyvet újabb fogja követni, melyben a magyar irredenta jelenlegi dokumentumait fogják a nyilvánosság elé tárni. Szívén viseli még a Durayt átkozó szerző azt is, hogy Révkomáromban Szent Cirillnek és Metódnak szobrot állítsanak, hogy "a világ lássa és tudja", ez a város Szlovákiában van. (29. o.) Továbbá azt mAW CA <u> 4 ^ DOKUMENTY O UTRPENÍ SLOVÁKOV V MAĎARSKU é is világgá kürtöli, hogy semmilyen erőfeszítést sem fognak kímélni, hogy ez az anyag bekerüljön a tananyagba. Ezt a fenyegetést komolyan kell vennünk, mert már ma megjelentek azok a szlovák tankönyvek, melyek a későbbiekben gátjai lesznek a közép-európai együttműködésnek. Helyet kap a kötetben a háborús bűnösként kivégzett dr. Jozef Tiso államfő írása is. Majd dr. Arvéd Grébert — a szerző közeli munkatársa, aki máig sem volt hajlandó nézeteit revideálni —, a szlovákok sanyarú sorsáról értekezik Magyarországon. Gyanússá válik a történelmi tények ismertetése, ha szerinte Kazinczy Ferenc kijelentette: "A külföldi tanuljon meg magyarul, vagy dögöljön meg éhen." (56. o.) Ez inkább a szerző beállítottságáról árul el sok mindent, nem a nyelvújítás vezéralakjáról. 1827-ben Lajoskomáromban állítólag embereket botoztak meg és zártak el, mert nem akarták feladni anyanyelvűket (uo ). Majd statisztikai zsonglőrködés következik és a magyar bűnök felsorolása, mely a szokványos ellenségkép kellékeit használja. Egyoldalú, indulatos lelki sivárságról tanúskodnak a következő lapok. A rendőrségi és csendőrségi brutalitások leírása, diákok meghurcolása és a határrevízió követelése. Nem a méltányos bánásmódé! S ez teszi gyanússá az adatokat. Csak egy politikai cél, az irredentizmus érdekében kell minél embertelenebb színben bemutatni a magyarokat. Hogy a visszakövetelt területsávon élő emberek zömének semmi vagy marginális szerepe volt ezekben, arról a könyv mélyen hallgat. Majd a 227. oldal után dokumentumok következnek. A jegyzőkönyvek egy részét Pozsonyban és Budapesten vették föl. Láthatjuk a nemzetiségük miatt elbocsátottak listáját és a határozatok másolatát. Tanárok, vasutasok, postai alkalmazottak és papok meghurcolásáról olvashatunk. Óvatosságra int bennünket az előbb mondottakon kívül az is, hogy a jegyzőkönyvek egy részét maga Kirschbaum és a már említett munkatárs, dr. Grébert vette föl. Nem vitatom, hogy sok igazságtalanság történt az első bécsi döntés után visszacsatolt területeken. Az ott élő magyarokkal is. De ma ilyen propagandaművek közzététele nem hiteles. Hiába tesznek hozzá német és angol összefoglalót. A magyar és szlovák levéltári források széles körű vizsgálata nélkül aligha lehet feltárni a valódi tényállást. Külön "misét", de feketét érdemelne a túrócszentmártoni Matica slovenská Bibliográfiai Intézetének mellékelt kislexikona. E lista szerint, Esterházy Ján Dél-Szlovákia elszakítója (490. o.), a magyar politikusok, költők és közéleti személyiségek keresztneve "elszlovákosuľ (Juraj Klapka tábornok, Dezider Győri (!) költő, Koloman Kánya külügyminiszter, František Kazinczy, Koloman Mikszáth, Alexander Petőfi, Ladislav Mécs költő, aki papként magyarosított (495. o.), Pavol Teleki miniszterelnök stb.). Talán a maticás bibliográfusok csúcsteljesítményét a Sörös George, vagyis Soros Györgyről szóló szócikk jelenti: 1989 után Szlovákiával kapcsolatban azt a nézetet vallotta, hogy maradjon Csehszlovákia része. (Nagy bűn, mivel ezt vallotta az érintett terület lakosságának háromnegyed része is.) "Az önálló szlovák államiság ellenzője, a magyar irredentizmus mecénása Szlovákiában." (497. o.) Hogy mennyire indulatok fűtötte atavisztikus vélelmekkel állunk szemben, elég Konštantín Čulen történész, néhai képviselő 1940. május 8-ai beszédének részletét idéznünk, amit e könyv nagyon helyesen közöl önleleplező módon. Ezek az emberek ugyanis nem szeretik nemzetüket, és távol áll tőlük a keresztény eszmeiség, mely állítólag a szlovák népet egy évezreden át áthatja: "A szlovákok sohasem akarnak a Szent lstván-i korona alá tartozni. És ha valaki kényszerítene minket, akkor inkább felgyújtanánk falvainkat, városainkat, templomainkat, iskoláinkat s otthonainkat, és az utolsó férfiig hagynánk magunkat inkább agyonverni, minthogy visszatérjünk olyan kötelékbe, mely rosszabb lenne a rabszolgaságnál." (468. o.) Vajon az ószövetségi Salamon király miképpen döntene ilyen esetben, ha területek hovatartozásáról kellene határoznia? BALASSA ZOLTÁN 12
