A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-02 / 49. szám
ELO MULT mi a kezével, mintha nagy kínok gyötörnék... Midőn a halottvivők köréje gyűltek, csakhamar kiderült, hogy a férfi nem pestises, nem készül öngyilkosságra, hanem szörnyű nagy bánat emészti, mert a most érkezett kocsin felesége és gyermekei feküsznek, őket követte ide rettenetes kínjában, gyötrelmében... A halottvivők erre békén hagyták, de amikor a kocsi körbefordult, és a hullákat egymás hegyén-hátán betaszigálták a gödörbe, e látványra nem tudta többé türtőztetni magát, és megdöbbenésében hangosan fölkiáltott... Miközben elvezették, még egy utolsó pillantást vetett a gödörre, a halottvivők azonban olyan gyorsan elföldelték a holttesteket, hogy már semmit sem láthatott, pedig amúgy elég világos volt a temetőben, mert a gödör körül, a földkupacokon lámpások álltak, s bennük gyertyák; hét-nyolc lámpás, de lehet, hogy több is... Ez a szívfacsaró jelenet csaknem ugyanannyira megdöbbentett, mint ami ott még elém tárult: a halottak hátborzongató, rémséges látványa. A kocsin tizenhat-tizenhét hulla volt, egyesek vászonlepedőbe, mások pokrócba burkolva, akadtak azonban olyanok is, amelyek csaknem pőrén hevertek, vagy annyira lazán feküdt rajtuk a takaró, hogy amikor a kocsit megdöntötték, lehullott róluk, és így teljesen mezítelenül zuhantak be a többiek közé; de ez már mit sem számított, senki sem háborodott föl rajta, hiszen aki látta, tudhatta, hogy valamennyien halottak, és összezsúfolva hevernek az emberiség közös sírjában, ahogyan ezt a gödröt nevezhetjük, s ahová szegény és gazdag egyaránt belehullt." A kórt a patkányok, illetve a rágcsálókon tanyázó bolhák terjesztették. Ezt már akkor is sejtették, és kísérletet tettek a patkányok és egerek kiirtására. De jellemző a korabeli angol lakóházak tisztaságára Erasmus leírása, akit Vili. Henrik hívott meg: "a padló rendesen döngölt agyag, rajta egy pár gyékény, ezek alatt pedig zavartalanul gyülemlik össze a tetveknek, zsírnak, törmeléknek, csontoknak, köpetnek, macska- és kutyaganéjnak és minden egyéb szemétnek és piszoknak ősrégi gyűjteménye." A fertőzött helyekről az orvosok is elmenekültek, akik maradtak, hosszú orrú álarcban, vódőköpönyegben, kesztyűben, füstölővel és magukra aggatott csengővel közlekedtek. A betegek lakásában leginkább füstöltek, vagy valamilyen kenőccsel kenték be a szenvedőket. Ruháikat elégették, s a holtakat mésszel leöntve hántolták el. A nagy londoni pestisnek végül a nagy londoni tűzvész vetett véget, kipusztítva a járvány gócait, a patkányokat s más rágcsálókat. A XIII. század óta a pestis minden európai országban aratott, s csak a XIX. század elején szűnt meg. Persze szórványos esetek előfordultak. Érdekességként említjük meg, hogy 1924-ben Los Angelesben tört ki a járvány, de csak harminchármán haltak bele. D. GY. R égi történetek Bundások, csórésok, szecskősök meg a többiek A szájhagyományban fennmaradt históriák között olyanokkal is találkozunk, amelyek egy egész faluközösséggel megesett történetekről szólnak. Ilyen esetekben az egész falu kapta a ragadványnevet, amit nálunk inkább csúfnévnek emlegettek. Ez pedig rányomta bélyegét még az utódokra is. Huszadik századunk első évtizedeiben ismertek voltak ezek a történetek, bár az előző Vagy még korábbi századokban estek meg egy-egy falu lakosaival. Némely esetben csak néhány mondatnyi szállóigében maradtak fenn ezek a történetek a későbbi utódok emlékezetében. Ezeket már kora gyermekkorukban hallották, majd tovább adták a következő generációknak. Aztán lassan-lassan feledésbe merültek... Ma már alig akad ember Ipolyság környékén, aki még emlékszik ezekre a történetekre. Abból a célból, hogy mégis fennmaradjanak, papírra vetek belőlük néhányat, melyeket régen, gyermekkoromban — ötven-hatvan évvel ezelőtt — hallottam, az idős emberek elbeszéléseiből. Az alábbi szállóigét Pénz Antal barátom, aki 1909-ben született Százdon, valamikor a hatvanas években mondta el nekem: A szemerédi sártól, a deméndi lánytól, a százdi igazságtól ments meg Uram minket! Lássuk e sorok magyarázatát: Alsószemeréd község belterülete és határa nagyon agyagos talajon terül el. Amikor esett, irgalmatlan sártengerben közlekedtek az emberek. Nemegyszer megtörtént, hogy a sárba oly erősen beleragadt a csizma, hogy az illető, amikor lépett, a lábát kihúzta a csizmából. Mivel anyai nagyszüleim is Szemeréden laktak, gyermekkoromban még én is többször megtapasztaltam az ottani "szerelmes sár" a valóban ragadós voltát. A deméndi lányokról már nem tudott pontos magyarázatot adni Anti barátom. Valószínűleg az a magyarázata, hogy azoknak, akik Deméndről házasodtak, félresikerült a házasságuk. A százdi igazságot megörökítő sor jelentése több évszázadra visszamenőleg nyúlik vissza. A XIV—XV. században Százdnak mezővárosi rangja volt. S ahogy a históriák feljegyezték: jelentősek voltak a százdi vásárok. A vásárok alkalmával, a "város" főterén nyilvános törvénykezéseket is lebonyolítottak. S úgy látszik, hogy az Ítéletek nem mindig az igazság szerint születtek. Ezért maradt fönn a szállóige, hogy: "a százdi igazságtól ments meg Uram minket!" A szecskősök A falvakról fennmaradt históriákat kezdjük Pereszlénnyel. A község Ipolyságtól csupán egy kilométerre nyugat felé terül el. Viszont elválasztja őket az Ipoly folyó, mely történetünk idején még igen kanyargós volt, s nem volt hajózható. Néhol ugyan négy-öt méter mély víz is "csordogált" a partjai között, de Ipolyságnál a város szélén félméteres sem volt, ha nem volt éppen árvíz. így gyalogszerrel is átkelhettek rajta a városba igyekvők. A történet, amely a pereszlényieknek a ragadványnevet adományozta, úgy 1870 táján esett meg. Halász Lajos sógorom mesélte el nekem a történetet, aki 1900-ban született, s legkisebb fia volt szüleinek. Ahogy elmondta, édesanyja tizenkét éves volt, részese a szecskőhajtásnak. Ekkor hatalmas sáskajárás pusztította a vidéket. A sáskák letaroltak fákat, növényeket, gabonát és mindent, amire a Napot is eltakaró felhőnek látszó tömegben rárepültek. Megjelentek a pereszlényi határban is. Az elöljáróságnak gyorsan intézkednie kellett. Nem voltak még akkor gépek, sem rovarirtó szerek. Emberi erővel kellett megoldani az elpusztításukat. A községi bíró és a képviselő-testület eldöntötte, hogy a falu apraja-nagyja seprűkkel vonuljon ki a határba, s verje agyon, illetve hajtsa az Ipolyba a sáskarajokat. Azt remélve, hogy belefulladnak a vízbe. Nem gondolták, hogy azok át tudják repülni az Ipoly medrét. Mivel a sáskák csak hosszú, több évtizedes időközökben jelennek meg egy-egy vidéken, nem ismerték őket, s ezért szöcskéknek vélték. Ezen a vidéken palóc tájnyelven szecskőknek nevezik a szöcskéket. Kivonult hát a falu minden járni tudó lakója, hatalmas seprűkkel, azaz palócul söprőkvel. Ütötték, verték a sáskarajokat, ahol csak érték, s hajtották őket az Ipoly felé. Persze, a sáskákból nem sok pusztult el, ám azok elpusztították a java termést. A falu lakosait meg elnevezték "szecskősöknek". A csúfnév rajtuk maradt hosszú évtizedekig... Talán még ma is élnek a vidéken emberek, akik így nevezik őket. De hát, ezzel is bekerültek Hont vármegye történetébe! TIPARY LÁSZLÓ (Folytatjuk) \ \ 11
