A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-02 / 49. szám
FIGYELŐ ■ ■ ÖRÖKMÉCSES Egy Izraelben kiadott magyar nyelvű könyvről A történelmi Hont vármegye és székhelye, ** Ipolyság fejlődésében, városiasodásában döntő szerepe volt az itt letelepedett zsidóságnak. Az 1848—49-es szabadságharcig érvényben levő törvény értelmében a bányavárosok közelében zsidók nem telepedhettek le, s mivel a vármegyében Selmecbányán kívül még több bányatelepülés is létezett, letelepedési engedélyt Ipolyságon sem kaptak. Ezért gyorsabb ütemben fejlődtek a szomszédos városok, Balassagyarmat, Léva mint ez az Ipoly menti város. Ez a helyzet 1850 után megváltozott. A Magyar zsidó lexikonban (Bratislava, 1962) közölt adatok szerint ebben az évben alapították a zsidó hitközséget Ipolyságon. Ekkor már 126 tagú volt a hitközség. Két évvel később, 1852-ben felépítették zsinagógájukat, 1874-ben pedig a zsidó elemi iskolát, melyben 67 diák kezdett tanulni. 1876-ban a hitközségből kivált egy csoport és megalakította az ortodox hitközséget, ezért az eredeti, még 1850-ben létrehozott gyülekezet Status Quo néven működött tovább. Ezekről a dolgokról és a későbbi viharos, a zsidóság számára kegyetlen időkről beszélgettem nemrég a könyv egyik szerzőjével, az Izraelből hazalágotatott Lányi Imrével, akinek a családja a közeli Ipolynyéken élt 1944-ig. A könyv borítólapjának sötét alapszínéből kiemelkedik az aranybetűkkel szedett cím és a jelképes örökmécses. A könyvet a túlélők írták. Az első komolyabb megrázkódtatást a hitközség az I. világháború éveiben élte át, hiszen közülük negyvenhatan katonai szolgálatot teljesítettek és tízen hősi halált haltak. Az első világháború után az ipolysági zsidók élete bizonytalanná vált. Az új generációt nyugtalanította az a tény, hogy "ezer évnyi magyarországi lét után idegen fennhatóság alá kerültek". Hosszú idő telt el, míg megszokták új helyzetüket és alkalmazkodtak a megalakult csehszlovák jogrendhez, körülményekhez. Ez az alkalmazkodóképesség abban is megmutatkozott, hogy már 1921-ben a városban működő harmincnégy különböző üzletből és vendéglőből huszonhat volt zsidó kézen, köztük Ipolyság két szállodája is: az akkori Lengyel Szálló és a Centrál Szálló. A város nyolc orvosa közül hat volt zsidó, tizennégy ügyvéde közül pedig kilenc. A gazdag családok segítettek a szegényeknek, s a két hitközség gyűjtésekkel is segítette a szegényeket. Ezeket az adatokat Link Pál írta meg, aki a kivándorlás után a Buenos Aires-i egyetem tanára volt és az ottani Földművelésügyi Minisztérium tanácsadója. Később, 1958-ban Izraelben telepedett le, ahol haláláig egy szakközépiskola igazgatójaként dolgozott. Még idős emberként is mgható ragaszkodással vall szülőföldjéről: "Mi az Ipoly folyó két partján születtünk, nyaranként bársonyos vizében fürödtünk, befagyott vizén korcsolyáztunk, lejtőin szánkóztunk. Kisgyermekként ott tettük meg első lépéseinket, ott róttuk az utcákat, az ottani szűk mellékutcákon bújócskáztunk... s felcseperedvén az ottani üzletekben tettünk-vettünk, s a városi könyvtárban művelődtünk. Rendszeresen jártunk a város zsinagógáiba és imaházaiba, ahol Isten könyörületességéért imádkoztunk." Minden éremnek két oldala van — írja. Ezért is rótta fel az emberi gyöngeségekből származó hiányosságokat, és ezért mesélte el az itteni zsidóság történetét. A régiek számára azonban fogalomként maradt meg az itteni patriarchális zsidó család élete. Leszögezi, hogy a hagyomány ápolása volt az az összetartó erő, amely lehetővé tette fennmaradásukat. A zsidó hagyományok elhagyása sokszor a család széthullásához vezetett. Hasonlóan írnak akkori életükről a további visszaemlékezők is: Lányi Imre az ipolynyéki közösségről, Ruhing György Vámosmikoláról, Rosenberg József és Langer László pedig Egeg, Palást, Ipolyszakállas és környéke közösségéről. A harmincas évek gazdasági válsága Ipolyságot sem kerülte el. A két hitközségtől függetlenül működött a zsidó nőegylet, kizárólag jótékonysági tevékenykedést folytatva. Ebben az időben volt még egy jótékonysági tevékenységük, ami helyi különlegességnek számított. Ipolyságon keresztül vezetett át az az út, amelyen kéregető és megélhetést kereső szegény zsidók vonultak át keletről az ország nyugati részei, főleg Pozsony irányába. Számukra külön szálláshelyeket létesítettek és pénzt is adtak nekik, hogy ne legyenek rákényszerülve a kéregetésre. Ezek a jelenségek azonban a már közelgő vihar előjelei is voltak. Nemsokára kezdtek érkezni a németországi, később az ausztriai menekültek. 1940 őszén megkezdődött a férfiak munkatáborba való behívása. Az igazi vihar 1944. március 19-ével tört ki, amikor a német katonai egységek megszállták Magyarországot. Megkezdődött a zsidóüldözés, kötelezővé vált a sárga "Dávid-csillag" viselése. A zsidóknak nem volt szabad elhagyniuk lakásukat, életüket pedig mindig újabb rendeletek keserítették meg. Májusban a város szegénynegyedében (a Malom utca—Tabán—Vida telep közti részen) kialakították a gettót; ide összpontosították a város és környéke zsidóságát. Elkezdődött a gazdagabb személyek vallatása: hová dugták el értéktárgyaikat, pénzüket, aranyukat. Sokan nem élték túl az embertelen kínzásokat. Polgár Ignác helyi nyomdatulajdonos a kínvallatáskor halt meg. Dr. Neumann orvos és családja, valamint Bartos Olga fényképész öngyilkos lett. Később a 14—65 év közötti férfiakat "önkéntes munkaszolgálatra" vitték, így a gettóban csak az asszonyok, a gyerekek és az öregek maradtak. Nemsokára aztán őket is elvitték a Balassagyarmat melletti Illéspusztára. Transzportálásuk idején — talán félve a lakosság szimpátiájának megnyilvánulásától — a gettótól a vasútállomásig vezető út mindkét oldalán az üzleteket be kellett zárni és a lakóházak ablakait lefüggönyözni. Az illésházi gyűjtőtáborból júliusban elkezdődött a zsidók haláltáborokba való szállítása. Nehéz lenne leírni a túlélők szörnyű emlékeit, akik Auschwitzben, vagy Mauthausenben raboskodtak, és minden nap látták a gázkamrák füstjeit. Voltak olyanok, akik a frontbeli munkaszolgálatról átszöktek az oroszok oldalára, vagy hamis papírokkal Budapesten vészelték át a viharos hónapokat, de olyanok is akadtak, akik "tévedésből" még néhány évre szovjet lágerekbe kerültek. A túlélők többsége a háború befejezése után "hazajött", remélve a családtagokkal való találkozást. Ez azonban csak kevés családnak sikerült. Érdekes, hogy nemcsak az ipolyságiak gyülekeztek az Ipoly partján, hanem sokan Korpona, Léva és Párkány környékéről is, összesen mintegy 150 lélek. Az ittmaradottak közül többen összeházasodtak és letelepedtek: igyekeztek új életet kezdeni. Később aztán rájöttek, hogy a "februári győzelem" sem hozta meg a teljes kárpótlást. Az idősebbek buzdították a fiatalokat, hogy induljanak útra Palesztina felé, ahol a közös haza, Izrael várja őket. Az egyik túlélő a következőket írja erről: "Mi láttuk a népek lelkületét békében és háborúban, mi itt éltünk át egy szörnyű fejlődést minden fázisában és most, a szenvedések után látjuk, hogy számunkra nem megoldás a diaszpóra, csak az önálló nemzeti állam, amely megadhatja a zsidóságnak azt a helyet, amely megilleti, s amely emberi életet biztosít számára..." Lányi Imrével búcsúzáskor megegyeztünk, hogy a Honti Múzeum még felújításra váró részében emléktáblát helyezünk el a mintegy 950 sorsüldözött emlékére, akik a szörnyű gyűlölet áldozataivá váltak. DANIS FERENC 7
