A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-18 / 47. szám
FIGYELŐ MT OT EV MERLEGE a Csemadok, amelynek elnöke Balga László, a színdarabokat és kultúrműsorokat Zatykó Mária tanító néni rendezi. Az idén Szeder Fábián születésének évfordulójára emlékeztek, megkoszorúzták a templom falán lévő emléktáblát, kiállítást is rendeztek életéről, munkásságáról. A kiállítás anyagát gondosan elhelyezték, a tekercseket bármikor elő lehet venni és újra kiállítani. Szó esett az öregek havonta megrendezett találkozójáról, a falu legidősebb polgára, a 91 esztendős Balga József egykor a falu kisbírója volt, a korához képest jó egészségnek örvend és szívesen elbeszélget a múltról, a régi eseményekről. Közben megérkezett a falu polgármestere Zatyko Ferenc, mint mondotta az építkezésen volt, ami alatt a gázvezeték építésének szervezését kell érteni. Mi azonban másról kérdeztük, aziránt érdeklődtünk, miért akarnak a szülők Csábon egyházi iskolát? — Az egyházi iskola iránti érdeklődés lehet vallási okokból is, de inkább azt gondolom, hogy az egyházi iskolában jobbnak vélik gyerekeik fejlődését, szervezettebb lehet az oktatás, de több lehet az oktatásra való anyagi ráfordítás is. Ám, ha őszinte akarok lenni és a távlatokban gondolkodunk, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy ezzel lehetővé válik az iskola önállósodása, vagyis a magyar tagozat a saját kezébe veheti az oktatás irányítását és felépítését. — Úgy hallottam, hogy az iskola a múltban is elboldogult, szép eredményeket hagytak maguk után, például pilóta is került ki a magyar osztályokból? — Eredmények vannak, amit bizonyít, hogy sokan főiskolára kerültek közülük, például orvosok, mérnökök, papok és pedagógusok lettek. Az orvosaink sajnos nem tértek vissza Magyarországról, de a lelkipásztorainkra büszkék vagyunk, talán György Ferencet említeném, aki Nyugat-Szlovákiában, Nagycétényben végzi papi munkáját és ápolja híveinek lelki üdvösségét. Tehát a dolgok úgy állnak, hogy az oktatás és tanítás folyt az iskolában eddig is, de az egyházi iskolától többet várnak a szülők. Az ő akaratukról van szó és ezt a falu mindenkori vezetésének tiszteletben kell tartania — mondta a polgármester... Körüljártuk még a falut, egy pillanatra megálltunk a gondozott focipálya mellett. A Leány-hegy tövében már leszüreteltek, de a kukoricatáblák még hajladoztak az enyhe szélben a szövetkezet földjein. Október vége volt, csendes és nyugodt őszi délután. MOTESIKY ÁRPÁD Öt esztendeje immár, hogy Csehszlovákiában elkezdődött a bársonyos forradalomnak is nevezett politikai rendszerváltás, amelyet sokkal inkább a Szovjetunióban és más közép-kelet-európai országokban elindult bomlási folyamat, mintsem a csehszlovákiai politikai ellenzék tudatos aknamunkája hozott mozgásba. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert enélkül aligha érthetnénk meg azokat a fejleményeket, amelyek az első, viszonylag nyugodt, ugyanakkor sajnálatosan rövid fázis után jelentkeztek. Ma már egyértelműen leszögezhetjük, hogy a kommunista diktatúra bukása váratlanul érte az országot, s különösen Szlovákiában okozott zavarodottságot. Talán még emlékszünk rá, hogy Prágában és Csehország más nagyvárosaiban is javában folytak már a tüntetések, amikor az első nagyobb tömeg összeverődött Pozsonyban. Némi rosszmájúsággal azt is mondhatnánk: a szlovákokat a csehek rángatták bele a forradalomba, mint ahogy 1968-ban is történt, s mivel a történelem gyakorta ismétli önmagát, a szlovák politika ugyanúgy hátba támadta a cseh törekvéseket 1989 novembere után, mint 1968 kora őszén. Ennek a magatartásnak persze eltérőek lettek a következményei, bár az ország sorsát illetően egyformán tragikusaknak nevezhetjük azokat. 1968-ban Csehszlovákia katonailag megszállt országgá vált, ahol a közvetlen szovjet jelenlét már a csírájában elfojtott bármiféle reformkísérletet. S noha a vezetésben csehek is voltak, a legfontosabb posztokat mégis szlovákok (illetve szlovákiai politikusok) töltötték be, elvégre Gustáv Husák volt a pártvezér és az ország tényleges irányítója, Vasil Bil'ak pedig a főideológus. Az 1989-es fordulatot követően egyre markánsabban megmutatkozott a különbség a csehországi és a szlovákiai politikai gondolkozás között. A szlovákok 1918 óta permanensen jelenlevő, hol burkoltan, hol nyíltan jelentkező kisebbségi komplexusa a csehekkel szemben 1989 novembere után sem tűnt el, amiben — valljuk be — maguknak a cseheknek is volt némi szerepük. Az egykori cseh ellenzékiek (Václav Havel és köre) tudatában voltak annak, hogy Szlovákiában alig kéttucatnyira tehető azok száma, akik nyíltan szembefordultak — a rendőrségi zaklatásoktól és a börtöntől sem visszariadva — a kommunista rendszerrel, tehát a megváltozott helyzetben elsősorban a csehekre vár az ország irányításának nem egyszerű feladata. Ezt nagyon sok szlovák értelmiségi nehezen tudta megemészteni, ráadásul módfelett bosszantotta őket a külföldi sajtó egyoldalú szemléletmódja is, hiszen amikor Csehszlovákiáról cikkezett, akkor elsősorban Csehországra célzott, Szlovákiát szinte levegőnek nézte. A csehszlovák fegyverexport átmeneti befagyasztása is elsősorban Szlovákiában okozott riadalmat, hiszen alapjaiban ingatta meg a szlovák ipart. Kiderült az is, hogy a kommunista propaganda által annyira felmagasztalt indusztrializáció keretében Szlovákiában főleg energiaigényes, elavult technológiájú és környezetromboló ipari üzemeket létesítettek, amelyek termékei kevésbé exportképesek Nyugat-Európában, egykori keleti piacaik pedig a Szovjetunió megszűnésével összeomlottak. A külföldi beruházók számára jóval kevesebb kívánatos cég akadt Szlovákiában, mint Csehországban, ezért a nyugati tőke is főleg Csehországot tüntette ki kegyeivel. A szlovák liberálisok, noha tudatában voltak ennek, nem tulajdonítottak komolyabb jelentőséget neki, s ez hamarosan megbosszulta magát. A szlovák nemzetiek olykor demagógiával jócskán megspékelve tálalták vélt vagy valós sérelmeiket, s fokozatosan a maguk oldalára állították a szlovák sajtó jelentős részét is, amely alaposan megdolgozta a közvéleményt. A csehországi liberálisok is rosszul mérték fel az erőviszonyokat, s a hatalmat átengedték a Václav Klaus körül tömörülő jobboldali pragmatikusoknak, akik tisztában voltak azzal, hogy Szlovákia a maga elavult gazdaságával és örökké elégedetlenkedő polgáraival csak kölönc lesz Csehország nyakán, és szinte elébe menve az eseményeknek, finoman rávették az akkoriban ugyancsak diadalittas Mečiart és híveit az ország "békés" kettéosztására. Ma már nyilvánvaló, hogy Szlovákia számára nem volt jó "üzlet" Csehszlovákia felbomlása. Politikai rendszere instabilis, napirenden vannak a belviszályok, ráadásul gazdaságilag még inkább kiszolgáltatottá vált, hiszen korábban legalább Csehország segítségére számíthatott, ma viszont konkurenciát jelent számára. Magyar szempontból a mérleg nem különösen kedvező. Az öt év alatt jóformán semmit sem sikerült kiharcolnunk, vagy ha mégis, akkor óriási kompromisszumok árán. Iskolarendszerünk továbbra is válságos helyzetben van, egyetlen új intézményt sem sikerült felállítanunk, s ha Magyarország nem támogatna bennünket, már régen megszűntek volna könyvkiadóink, sőt lapjaink nagy része is. A nevek írásában tett engedmények, a települések határába kirakható kétnyelvű helységnévtáblák — csupán ezek az öt esztendő aprócska vívmányai, de hol van még mindez attól, amire oly nagyon vágyunk. Szlovákia ma sodródik az árral, mert olyanok a politikai erőviszonyok, hogy nem lehet biztonságosan kormányozni. Azok az erők, amelyek a Nyugat-Európához való felzárkózást szorgalmazzák, kisebbségben vannak, de még ők is nehezen tudják elfogadni az összes ezzel járó feltételt, főleg ami a kisebbségi jogokat illeti. Épp a minap lehettünk szemtanúi annak a frontális támadásnak, amelyet a szlovák sajtó Csáky Pál képviselő ellen indított, mert azt találta mondani, hogy az EDU vezérkara Szlovákia eddigi besorolásának megváltoztatására készül. Jellemző volt Ján Čarnogurský reagálása, aki azt sejttette, mintha ezt az egészet Csáky Pál találta volna ki, közben viszont kénytelen volt beismerni, hogy Szlovákia nemzetközi megítélése a legutóbbi parlamenti választásokat követően kedvezőtlenebbé vált. E sorok írásakor Vladimír Meéiar azt fontolgatja, elvállalja-e a kormányalakítást, s ha igen, akkor kikkel. Nincs könnyű helyzetben, azt el kell ismerni, de hogy idáig fajultak a dolgok, abban legnagyobb mértékben ő a ludas. LACZA TIHAMÉR 3
