A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-11 / 46. szám
INTERJÚ héí SZÍVET CSERÉL, AKI Egy adomány apropóján LINKA Az alistáli származású UNKA MÁRTON öt évtizeddel ezelőtt Dunaszerdahelyen diákoskodott, majd a Csallóközből először Magyarországra költözött, 1949-ben pedig disszidált. 1950 tavasza óta él Ausztráliában, ahol többféle munkát kipróbált: volt gyári munkás, a családalapítás után üzlettulajdonos kisvállalkozó, végül kereskedelmi utazó. Jelenleg egy felnőtt ikerpár édesapja, örökmozgó nyugdíjas, aki az általa létrehozott melbourne-i Magyar Kulturális Központ műsorainak is egyik aktív szervezője. Legutóbb az Alistáli Falunapokon bizonyította, hogy a távoli idegenbe szakadt hazánk fia is segíthet a "fajtájának", ha akar. Ő az ausztráliai magyarok adományával — 8 600 ausztrál dollárral érkezett a Csallóközbe, hogy enyhítsen a Komáromi Városi Egyetem anyagi gondjain. Ugyanis szerinte nem igaz a mondás, miszerint "szívet cserél, aki hazát cserél"... — ... Nem cserél szívet, ha EMBER! Otthont cserélhet, de hazája csak egy van, ahová mindig visszahúzza a szíve. Sajnos, ez a mintegy nyolcvanötezer ausztráliai magyarra vonatkoztatva nem általánosítható. Ugyanis a kenguruk földjén ötvenhárom nemzet fiai élnek, akik közül leginkább a magyarok asszimilálódnak — önként. Ennek a ténynek több oka is van. Például azok, akik az anyaországtól elszakított területekről vándoroltak ki, már életük során sokat szenvedtek a magyarságtudatuk miatt, és a továbbiakban nem nagyon törődnek annak ápolásával. Azután akadnak szélsőséges elemek is, mint a hajdani nyilasok, katonatisztek, akik szívesen elfelejtik a gyökereiket. Sajnos, az értelmiségiek gyakrabban beolvadnak, mint a nép egyszerű fiai (akik közé önmagamat is sorolom). A történelemből is tudjuk, hogy mindig "az istenadta nép" volt az a réteg, amely tatáron, törökön s a többin keresztül átmentette a nemzetet. Nincs ez másképp a külföldre szakadt magyarság esetében sem... — Gondolom, hogy az ausztráliai magyarok összefogása végett vetődött fel önben egy magyar kulturális központ létrehozásának ötlete. A gondolatot pedig tett követte... — Valóban ez volt a célom, amikor kezdeményeztem e központ létrehozását. 1977-ben kaptunk egy öt magyar hold nagyságú telket, ahol felépítettük a nyugati magyarság egyik legnagyobb kultúrközpontját..., hiszen mi az unokáinkkal is szeretnénk magyarul beszélni, ápolni a hagyományainkat! Ez a ház minden tisztességes magyar emberé — társadalmi-politikai, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Visszatérve a kezdethez: gyűjtést szerveztem, mivel az akkori kommunista magyar kormány nem támogatott bennünket, az ausztrál kormánytól is csak háromezer dollárt kaptunk egy épület felépítéséhez, berendezéséhez, amelynek jelenlegi értéke ötmillió dollár. Az én családom adományozta e célre az első ezer dollárt, mert Teleki Pál gondolatát idézve: "A vezetés példaadás." Ennek szellemében cselekedtem mint az ausztrál kormány által is elismert magyar kulturális vezető. Példámat követve sokan adakoztak — anyagiakkal, saját munkájukkal járultak hozzá a központ létrehozásához. Nem a leggazdagabb magyarok... — Az ön irányítása alatt milyen tevékenység zajlott e központban? — Mivel nagyon rajongok a színházért (színészkedtem is Ausztráliában, de a családom miatt otthagytam a színházat), ezért színjátszó csoportot alakítottam, és a hétvégéken egy bérelt busszal tettünk eleget a meghívásoknak. A legnagyobb sikert Mikszáth "Vén gazember" című darabja jelentette. Tizenháromszor mutattuk be ezt az előadást, ami az eddigi rekordunk. Illyés Gyula halálakor egy irodalmi összeállítást szerveztem "Koszorú Illyés Gyulának" címmel, amit háromszáz ember tekintett meg. Szerintem egy irodalmi műsorra még az anyaországban sem tódulnak be ennyien. Ezenkívül még sok előadást említhetnék, továbbá írogattam — például gyermekverseket a legkisebbjeinknek, szavaltunk a különféle magyar összejöveteleken, gyűjtéseket indítványoztam egy-egy nemes ügy céljából stb. Egyesek mégsem voltak elégedettek a munkámmal — jöttek az okoskodók, akik a kezdeti nehézségekkor távolmaradtak. Mikor megelégeltem az acsarkodásokat, csaknem tíz évig tartó igazgatóskodás után átadtam a stafétabotot a "nagyobb tudoroknak". Azóta is figyelemmel kísérem a munkájukat, és ha igénylik, besegítek, részt veszek a rendezvényeken. A rendszerváltozás után javult a kapcsolat Magyarországgal, bár az utolsó választások óta sokan aggódnak a kommunista rém feltámadása miatt. — Az elmúlt évtizedek során sikerült hazalátogatnia? HAZÁT...? MÁRTONNAL — A hazalátogatásomat nehezítették az itthoni társadalmi-politikai viszonyok, az óriási távolság és a szükséges anyagiak hiánya. Először 1972-ben tértem haza a családommal, a Csallóközön kívül Székesfehérváron, a feleségem rokonainál is jártunk. Mivel a gyerekek is nagyon jól érezték magukat idehaza, ezért később szinte minden sikeresebb üzletkötésem után hazautaztunk. Ezáltal a gyerekekben is erősödött a nemzettudat, és természetesnek vették, hogy mi egy magyar család vagyunk. — Miért szervezett pénzgyűjtést éppen a Komáromi Városi Egyetem megsegítésére? — Én a hazaszeretetemet nemcsak szóban szeretem kinyilvánítani, hanem jótékony célú tettekkel is. Ezért még 1983-ban kezdeményeztem egy gyűjtési akciót a Bethlen Alapítvány részére, azután segítettünk a kolozsvári magyar tánccsoportnak, a Délvidékről elmenekült magyarságnak, Lipták professzor mozgalmának a bősi-nagymarosi ügy kapcsán, az olimpiára készülő magyar csapatoknak stb. Egyszer a hozzánk disszidált Quittner János felrótta nekem, hogy én mindenkinek segítek, csak éppen a saját fajtámnak — a csallóközieknek nem. Tavaly a kinti lapunk (Magyar Élet) főszerkesztője Komáromban járt, és írt az említett egyetem tevékenységéről, anyagi gondjairól. Ennek hatására határoztam el, hogy minden követ megmozgatok az egyetem érdekében. Először egy műsort állítottam össze "A magyar irodalom gyöngyszemei" címmel, amellyel öt alkalommal mutatkoztunk be Ausztrália különböző tájain — több mint négyezer kilométert utaztunk a cél érdekében. Az erkölcsi sikerünk hatalmas volt, az anyagi lehetett volna jobb is. Ezért szerveztem egy gulyáspartit, ahol kétszázötven résztvevő volt kíváncsi a csallóközi ízekre. A saját főztöm további háromezer dollárt hozott a komáromi egyetem konyhájára. Gondoltam, hogy ha Kádár meg tudta csinálni a gulyáskommunizmust, akkor én is létrehozhatom a gulyáskultúrát, ami iránt nagyobb volt az érdeklődés, mint az irodalmi műsor iránt. A betervezett tízezer dollár helyett nyolcezer hatszáz dollár lett a végösszeg, ami nem sok pénz, de némi segítséget jelent. A legegyszerűbb módszernek az tűnt, hogy a pénz összegyűlése után — hazalátogatásomkor — bekopogok Sidó igazgató úrhoz, és átadom neki az összeget. Am jobb megoldásnak láttam, hogy a szülőfalumban szervezek egy színvonalas műsoros estet, amely talán mások figyelmét is felhívja az egyetem anyagi helyzetére, és további támogatók is akadnak. Nagyon fontos, hasznos ügyet segítenének! Hiszen például Ausztráliában érettségi tantárgyként választható a magyar nyelv, már az egyetemeken is elfogadott tantárgy, akkor az őslakos felvidéki magyaroknak miért nem lehet magyar egyetemük Szlovákiában, ahol egyenrangú állampolgárokként fizetnek adót...? Miskó Ildikó 4 Fotó: a szorzó 7
