A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
HET é E. W. HEINE A mestermu Zivatarfelhők gomolyogtak a város fölött. A hegyeken túl távoli villámfény hasított a sötétségbe. Időnként pikkelyeket vetett az iszapos folyó tükre. A vihar úgy ébredezett, akár egy kölyökkutya. Meg-megrázta a ciprusok árnyát, esetlenül és tétován nyargalászott összevissza a sikátorokban, port és szemetet kavart, megzörgetett ajtót-ablakot. A Piazza San Sebastiano — a Szent Sebestyénről elnevezett piactér — egyik keskeny házának toronyablaka még világos volt. Egy fóliánsai fölé hajló öregember árnyéka vetült rá. Az öreg annyira elmélyedt elmélkedésében, hogy csak másodjára hallotta meg, amint megdöngetik a kaput. Fölkapta a mécsest, úgy ereszkedett le a lépcsőn. Valaki annyira dörömbölt kinn, mintha az ördög kergetné. — Ki az? — szólt az öreg. — Nyissa már ki, az isten szerelmére! — zihált egy elfulladt hang. — Nyissa ki, Mester, én vagyok az, Giuliano di Villana, a herceg titkára. Retesz kattant. A rozsdás sarokvasak fájdalmasan nyiszorogtak. — A herceg küldött. Tüstént el kell jönnie hozzá, festékekkel, vászonnal. Kapja magát, siessen! — Ily késői órában? — hitetlenkedett az öreg. — A festékeimmel? — Fejcsóválva tapogatózott föl a sötétbe borult lépcsőn, s szedegette össze munkaeszközeit. Majd hajadonfőtt követte a titkárt. Lépteik messzire visszhangoztak a kanyargós utcácskák kövén. A két férfi egy hátsó kapun jutott a palotába. Aztán egy belső udvaron áthaladva és egy csigalépcsőn felkapaszkodva elérkeztek a herceg magánlakosztályához. Giuliano kopogás nélkül nyitott be, maga elé engedte az öreget, s csak aztán lépett be ő is. Amint becsukta az ajtót, a kandeláberekben afféle tűztáncba fogtak a gyertyák. Árnyékuk úgy fickándozott a damasztfüggönyökön, mintha csak emezek redői közt tombolna a vihar. Egy széles ágyon fiatal, meztelen nő hevert. Előtte térdelt a cingár herceg, háttal az ajtónak, s a nő haját simogatta. Az öreg vonakodva lépett az ágyhoz, akár a későn riasztott orvos. A nő már legalább nyolc órája halott volt. A hullamerevség nem állt be. A halvány test szinte világított a cobolyprémes takarón, mintha csiszolt márványból volna. A hátán feküdt, feje és térde egy kicsit balra billent. Kibontott haja kínai selyemként ragyogott a gyertyafényben. Egy alvó gyermek békés nyugalmával hevert az ágyon. Sima fehér nyakán azonban fojtogatás nyomai látszottak. A gégefőt valaki szétzúzta. A halott egy Gherardini lány volt, Lisa Gherardini. Mindenki ismerte a városban. Kellemének, bájának az egész világ a csodálására járt. Ó volt Bartolomeo di Zanobi del Giocondo úr hitvese. A Gherardinik a város legelőkelőbb családja közé tartoztak. Rátartiak voltak: leányaiknak, kiváltképpen pedig fiaiknak tüzes vér folyt az ereiben. Nápoly volt a hazájuk: a herceg ágyán fekvő halott nő most majd bizonyára véget nem érő családi viszálykodást indít el. Vér fog folyni, sok vér. Senki nem szólt. A csönd elviselhetetlenné vált. A gyertyák viasza is úgy fogyott, hogy még csak sercegés sem volt hallható. A herceg végül is föltápászkodott, mint aki mély álomból eszmél. — Halott — suttogta. — Halott, halott. Én fojtottam meg. Szeretem őt. Most már egyedül csak az enyém. — És nevetett. "Ez megtébolyodott", gondolta az öreg, és megborzongott. — Mindig akkor hiányzott nekem a legjobban, amikor nálam volt — siránkozott a herceg. Saját magával társalgott. — Sosem volt igazán az enyém. Nem volt kulcsom az üvegajtóhoz, amely mögött élt. Most majd minden jóra fordul. Megcsókolta a halottat. Aztán, mintha csak most ébredt volna föl egészen, odapillantott a hálóöltözékben álldogáló öreghez, s így szólt: — Nem halt meg. En halhatatlanná teszem, s te segíteni fogsz nekem ebben. Le fogod festeni. Nézd meg őt, Mester. Kézen fogva vezetgette az öreget a halottas ágy körül. — Nézd meg jól. Láttál-e valaha is tökéletesebb női szépséget a nap alatt, öreg? Le fogod festeni, méghozzá a legcsekélyebb külön szépítgetés nélkül. Olyannak akarom őt, amilyen. Megfizetem érte, Mester, amit csak kívánsz. Hol vannak a festékeid? Hozzatok egy állványt neki! Azonnal munkához kell látnia. Á százszorszépeket addig kell lefesteni, amíg még nem hervadtak el. Az öreg tiltakozni próbált. Festeni, ilyen fénynél? Lehetetlen! A művészek nem afféle játékmasinák... Időközben a hullamerevség lassacskán erőt vesz a holttesten. Az ujjak már madárkarmokká görbültek. Alig néhány óra, és ez a tökéletes alak nem lesz egyéb undorító tetemnél. A fiatal nő máris úgy olvadt széjjel, mint hópehely a napsugárban. Az öregember megadta magát sorsának. A halottra ruhát húztak, egy támlás székre ültették, rendbe hozták a haját. Még több gyertyát hoztak. Ezüst karos gyertyatartókat fordítottak el, helyeztek át, emeltek magasra, míg csak az arc kellőképpen meg nem lett világítva. Szénceruzákat hegyeztek, vörös krétákat vakartak porrá. Mire az új nap első sugarai beszüremkedtek az ólomüveg ablakon, az öreg füzetében már készen állt a kép vázlata. Megvolt a fölépítés és a perspektíva. A padlón igen pontos anatómiai vázlatok hevertek az orról, a szájról, a hajzat ívéről meg a fülekről. A fő nehézséget a holt szemek jelentették. Fénytelenül, megtört tekintettel, hidegen és üresen meredtek abba a távolba, ahonnét még meg nem tért halandó. Festékeket törtek mozsárba porrá és kevertek el, lenmagolajat habartak. Az öreg úgy dolgozott, mint a megszállott. Versenyt futott a halállal. A halott nő éppoly sebesen oszladozott, mint ahogyan képe a vászonra került. Alig kapta el az öreg a hibátlan arcbőr meleg tónusát, s máris megjelentek mégpedig jól láthatóan, az első hullafoltok, vöröskéken, mint megannyi fagydaganat, rosszul hegesedett égési seb, leprakiütés. Az öreg még éppen csak hogy megadta a vásznon a végső simítást a hattyúi nyaknak, s emez a valóságban máris vaskosan otrombává és formátlanná vált, fölpuffadt a bomlás vizenyőjétől. Az egyéni báj finom, már-már megbonthatatlannak látszó vonalai az öreg szeme láttára foszlottak szét. Harmóniák hulltak szét disszonanciákká. Az ifjú, hajlékony test, melynek észveszejtő szépsége őrjöngésre és gyilkolásra ragadtatta a férfiakat, amorf péppé löttyedt. A zivatar fülledtsége és a sok gyertyaláng még csak siettette a test oszlását. Az arc az állványon mind elevenebb lett, miközben eredetije egyre inkább széjjelmállott. Ám mielőtt még sikerült volna az öregnek az üdvözült, feloldódott boldogság szinte irigylésre méltó kifejezését megragadnia, a hullamerevség megkezdte groteszk játékát. A szájszögletek fájdalmas mosolyra, a végső istenhozzádra kunkorodtak. Az öreg ezt az árnyékbirodalom határán mindössze szívdobbanásnyi, ideig tartó pillanatot rögzítette ecsetjével. És máris elnyíltak lassan az ajkak, elővillantva az ínyig, sőt azon is túl, a fogakat, mint egy dühöngő patkány vagy mint egy vámpír vigyorát. Az öreg egész álló nap, sőt a rákövetkező éjjel is folytatta a megszállott munkát. A külvilágról tökéletesen megfeledkezett. A város fölött zivatarok kergetőztek: meg sem hallotta tombolásukat. Gyertyákat gyújtottak és oltottak körülötte; észre sem vette. Görcsök álltak belé. Hányinger fogta el. Égető láz borzongatta. Végül mélységes ájulatba zuhant. A halottat még ezen az éjszakán a folyóba süllyesztették, a városon kívül. így festette meg Leonardo da Vinci a Mona Lisát, egy herceg szeretőjét és Bartolomeo di Zanobi del Giocondo hitvesét. Nemzedékek sora óta álldogálnak bámuló emberek Gioconda képmása előtt, és találgatják, mi lehet titokzatos mosolyának a nyitja. Nos, én elárultam neked a rejtély megoldását: ebből az arcból a halál vigyorog feléd! J. Polák rajza 26
