A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
LÁTOGATÓBAN m i CSELÉNYI, A "TAJVANI" KÖLTŐ A közelmúltban Magyarországon, Tihanyban egy érdekes kongresszus zajlott, amelynek szlovákiai magyar résztvevője is volt Cselényi László személyében. Távol-keleti költők világkongresszusa volt ez a rendezvény. Tajvani költők beszélték meg itt ügyes-bajos dolgaikat, a legégetőbb irodalmi kérdéseket. Vajon Cselényi László hogyan jutott el erre a tanácskozásra, amely minden bizonnyal az ö számára is különleges eseményt jelentett? — Azt hiszem, engem ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis költők világtalálkozójára szólt a meghívásom. így kerültem Tihanyba, ahol kiderült, hogy nem magyar és nem európai költők találkoztak, hanem kínaiak, tajvaniak. Ez egyébként már a harmadik kongresszus volt, hiszen először Manilában, majd Szöulban, végül Tajpej-ben rendezték meg kétévenként ezeket a találkozókat. Úgy látszik, hogy Tajvan szigetén ők is bezártnak érzik egy kicsit magukat, s nyitni szeretnének Európa felé, ilyen módon is. — S miért éppen Magyarországra, Tihanyra esett a választás? — Ennek talán az a magyarázata, hogy ott él közöttük immár négy évtizede dr. Zsoldos Imre páter, magyar misszionárius, aki a tajpei egyetem francia tanszékének a vezetője. Nyilván az ő javaslatára és közvetítésére került sor erre a rendezvényre éppen Tihanyban. Zsoldos Imrének volt diáktársa Szamos Rudolf, a nevezetes Kántor-regények szerzője. Szóval ilyen kapcsolatok révén került sor a találkozóra Magyarországon. Tekintettel arra, hogy Tajvan a nagy Kína egy elszakított része, a szervezők számára valószínűleg logikusnak tűnt, hogy kisebbségi magyar költőket hívnak meg a kongresszusra. Nem beszélve arról, hogy magyar költők amúgyis korlátozott létszámban vehettek volna részt a rendezvényen. így került sor arra, hogy Szlovákiából engem, Erdélyből a ma már Magyarországon élő Kenéz Ferencet hívták meg, Vajdaságból, Kárpátaljáról nem érkeztek meg a meghívottak. Végül ketten képviseltük a közép-európai magyar "színeket". A kongresszust Tornai József, az írószövetség elnöke nyitotta meg. — Azt mondtad, hogy többek között azért tartották meg éppen Tihanyban a világtalálkozót, mivel ezek a távol-keleti költők szeretnének Európa felé nyitni. Mennyire nyílott lehetőség megismerkedni mondjuk a magyar irodalommal, írókkal, ha csupán hárman voltatok jelen közülük. — Az volt az érzésem, fő céljuk nem éppen a magyar irodalom mélyebb megismerése volt, hanem elsősorban az adott környezetben, miliőben való jelenlét. Hogy aztán ebből a jövőben létrejöhet-e valami, nem tudni. Ők itt elsősorban a saját gondjaikkal voltak elfoglalva... — Mennyire lehetett mindez érdekes egy szlovákiai magyar írónak? Nyilván tolmácsolták, fordították az ott elhangzottakat... — Számomra mindenképpen érdekes volt. Egyrészt azért, mert a kínai egy rendkívül udvarias s egyben teátrális nép, tehát az ott látottak már a külsőségeket tekintve is érdekes dolgoknak tűntek. Sajnos csupán töredékeiben értettük mindazt, ami ott elhangzott. Számomra kellemetlen, kemény tanulságot jelentett a tény, hogy a francia nyelvtudásommal semmire sem mentem. Ma már a közvetítő világnyelv az angol, bár el kell hogy mondjam, közülük igen kevesen beszéltek angolul. Zsoldos Péterre itt igencsak sokrétű feladat hárult. Neki kellett mindent fordítania. Második napon befutott a lányom, aki Szegeden angol szakos hallgató. O segített a tolmácsolásban. — Kik voltak jelen a tajvani költők közül, olyan személyiségek, akiket mi minden bizonnyal nem nagyon ismerhetünk, ám mindenképpen jelentős alkotóknak számítanak? — Számunkra valóban ismeretlenek... Egyébként dr. Ho Csiu volt az egész rendezvénynek a "lelke”. Az derült ki róla, hogy egy nyugalmazott tárca nélküli miniszter. Volt a megjelentek között egy jeles festő is, akinek állítólag húsz képe található a nemzeti galériában. Egyébként — mint megtudtam — Kínában jelenleg is él a mandarínhagyomány, amely szerint a társadalom felső rétegébe csak az az egyén fogadható be, aki legalább egy szellemi művet — költészet vagy filozófia — elkészített,, megírt már és természetesen publikálta. így elmondhatjuk, hogy Tihanyba huszonnégy mandarinfokozatot elért tajvani költő látogatott el, csaknem egy hétre. — Nálunk sem ártana bevezetni... — Igen... Ez az egyik része a dolognak. A másik az, hogy a Távol-Keleten — Kínában és Japánban — egészen más a költészet feladata, mint nálunk. Ha úgy vesszük, ott mindenki költő, vagy legalábbis aki elér a társadalmi ranglétrán valamilyen fokozatot. Régen pl. a gésák, az udvarhölgyek is szép kalligráfiával írtak leveleket verseket stb. Ahogy én a pár nap alatt tapasztaltam, ez valamiféle jó vagy rossz értelemben vett "népköltészet", "népművészet", mint nálunk a népdal. A már említett híres festő mindenki szeme láttára, ráadásul a szájában tartott ecsettel írta meg költeményét. Szóval ez egy teljesen más világ... — Amely — gondolom — elsősorban a hagyományokra épül. Mit szól ehhez egy ún. avantgarde költő? — Ehhez én nem nagyon tudok hozzáfűzni semmit, bár még azt sem állíthatom, hogy nem az én világom. Az érdekes valóban az lehetne... — s ez járt a fejünkben Kenéz Ferenccel —, hogy tulajdonképpen az lehetne az igazi útja a jövő költészetének, ha a még jelenleg is élő évezredes hagyomány és a legfejlettebb, legmodernebb művészeti értékek ötvöződnének. — Ha nem lenne kék a szemed, s más színű lenne a bőröd, maguk közé fogadhatnának ezek a távol-keleti, tajvani költők... Hiszen alig különböznél tőlük, lévén a szakállad is kicsit keleties... Hallottam, hogy tiszteletbeli távol-keleti költőkké fogadtak benneteket. — Nekem volt ott egy félig-meddig tréfás ajánlatom, hogy alakítsuk meg a tajvani magyar költők társaságát. Kiderült, hogy egy társaság van már, ha nem is irodalmi jellegű. — Ezek szerint élnek magyarok Tajvan szigetén ? — Akad belőlük, ha nem sok is... Megtudtam, hogy öt ösztöndíjat ajánlottak fel Magyarországnak, a kínai, tajvani élet, kultúra tanulmányozására. Az Európához való közeledés ezt is jelenti. — Szóljunk még Zsoldos Imre misszionáriusról is, aki állítólag 22 nyelven beszél. — Valóban meglepő dolog, s én el sem hinném, ha nem győződtem volna meg róla, hogy kínaiul, angolul, németül, franciául kitűnően beszél... s hogy a maradék nyelveken milyen szinten kommunikál a páter, nem tudom, ám feltehetően igaz, hogy rendkívül sok nyelven beszél. Egyébként olvastam egy vele készített nagyon hosszú interjút a Magyar Szemlében, amelyben elmondja az egész életét és azt, hogyan került a Távol-Keletre. Nagy misszió vár rá még a továbbiakban is; mint megtudtam két éven belül nyugdíjba megy, s az egész nyugdíját egyszerre akarja kivenni, és ebből Magyarországon alapítványokat óhajt létrehozni. Egyrészt egyházi jellegűeket, másrészt a távol-keleti—magyar kapcsolatokat erősítendő céllal. Egyébként visszatérve ahhoz, amit az imént a külsőmre célozva megjegyeztél... A magyar—távol-keleti rokonságra, barátságra való hivatkozás nem minden alap nélkül való. A japánok érdekes módon jobban számon tartják a magyar—japán barátságot, mint mi. De említhetnénk a Kínában élő újgurokkal való — vélt vagy valós — rokonságunkat is... Visszatérve a külsőmhöz: annak idején, amikor első ízben vetítette a televízió a Marco Polo-sorozatot, nekem éppen amolyan kínai típusú szakállam, bajuszom volt. Egyszer a kávéházban, Pozsonyban megismerkedésünkkor összecsapta valaki a kezét, mondván: ilyennek képzelte el Attilát... Egyébként Tornai József is kitért bevezetőjében erre a kapcsolatra. Most tőle idézek nem erre, hanem a kínai költészet lényegére vonatkozó néhány mondatot: "A kínai költészet a világirodalom gyöngyszeme. Náluk a festészet és a költészet slválaszthatatlan egységet alkot, így verseik személyesen líraiak és mégis objektívek. A nyelvük pedig egyszerűen csodálatos. Megközelítőleg 50 ezer jelből áll a szókincsük, ebből a legműveltebbek is kb. 30 ezret használnak, csakhogy mindenki mást és mást, ettől lenyűgöző a nyelvük és költészetük." Ezzel azt hiszem egyetérthetünk, az persze más kérdés, hogy ebből valóban mennyi az érték mondjuk a mi szempontunkból. Egyébként kölcsönösen megajándékozgattuk egymást kötetekkel, versekkel, hogy majd fordítunk... Hát... — Kellene egy közvetítő tolmács vagy fordító... Úgy látszik két év múlva sor kerül egy újabb találkozóra... — Két év múlva Cannes-ban akarják szervezni, utána San Franciscóban, ugyanis egy kaliforniai költőnő is van közöttük... Amennyiben ez a tiszteletbeli tagság azzal jár, hogy bennünket is meghívnak, ez nagyon bíztató dolog lenne... Borozgatás közben beszélgettünk Kenéz Ferenccel, hogy mi lesz, ha meghívnak bennünket azzal a feltétellel, hogy az útiköltséget nekünk kell megtérítenünk. — Akkor ebből valószínűleg nem lesz utazás... — Igen nagy dilemma elé állítana bennünket. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA 7
