A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
SORSOK MI kapott szót, hanem szerepeltek este a Z'ZI Labor koncertjén is. Rohamosan telt az idő; már ott tartunk, hogy vacsora után Pekó József polgármester kíséretében Hollókői Mihály pincebejárata előtt álltunk. Kihasználva a várakozás pillanatait, megkérdeztem a községben igen népszerű, negyvenes éveit taposó polgármestert, vajon Torgyán-párti-e? — Nem vagyok Torgyán-párti, de tisztelettel és szeretettel fogadtam Für Lajost vagy Kupa Mihályt és más politikusokat is, jelentős személyiségeket, akik községünkbe látogattak, és falunk, népünk javát akarják. — Hogyan állnak a szőlősgazdák? — váltottunk át más témakörre. — Nézzék, az elmúlt évtizedek itt sem múltak el nyomtalanul. Csak egyet említenék, a magasan fekvő régi szőlők parlagon maradtak, mert a nagyüzemi gazdálkodás az alacsonyabban fekvő szőlőművelést tartotta áldásosabbnak, amiről a szakemberek azt állítják, hogy nem volt jó az elgondolás, mert a minőség rovására ment. Közben megérkezett a szőlősgazda, Hollókői Mihály, és meggyőződhettünk a négy hektáron elért eredményeiről, miután kinyitotta pincéje ajtaját, s lekísért a földalatti mennyországba. Társaságunk leginkább azon lepődött meg, hogy a falakat és a hordókat "nemespenész" borította. Ugyebár tájainkon nem igazi borosgazda az, aki hordóit nem láncozza és mossa át legalább három-négy öblítéssel, és a hordó külsejét nem súrolja le gyökérkefével, s nem keni be lenolajjal, az nem számíthat elismerésre... — Igaz, hogy a nemespenész kissé rövidebb életű, mondjuk öt esztendővel előbb használódik el a hordó, de tulajdonképpen ezzel magyarázható a több éven át tárolt Tokajhegyaljai borok különös zamata és mélységes íze — mondta vendéglátónk. — És a hordók mosása? — Nálunk hordómosás nincs, csak öblítés, és azt is új musttal végezzük. Természetesen az így felgyülemlett — öblítőmustot, borokat is hasznosítjuk, kifőzés útján jó minőségű pálinka lesz belőlük — mondta házigazdánk. Másnap vasárnap lévén, a tállyai búcsú napja, amelyet Szent Vencel tiszteletére tartanak. Arról a cseh királyról, vértanúról van szó, akinek ünnepét szeptember 28-án tartják és öccse Boleszláv gyilkolt meg. Szent Vencel Csehország és Morvaország, valamint a serfőzők patrónusa. Ami érdekes, hogy Tállya községben Szent Vencelt tartják a borok és a szőlők védőszentjének és nem Szent Orbánt. A dolog felett elgondolkodván és azon is, hogy a cseh vértanú híre vagy — jobb szó híján — kultusza miként jutott el Tokaj-Hegyaljára, csak egyetlen magyarázat szolgál: Tállyán egykoron sok-sok cseh és morva család telepedett le, azt bizonyítják a faluban gyakori nevek is, mint a Kozák, Bartek, Kruseczky, Kruzsely, Kuchta, Kisely, Mlincsek stb. Tállya katolikus templomában tartott szentmisén résztvettek a népviseletbe öltözött zséreiek is. A templom főoltárán Szent László királyunk látható, és egyik mellékoltárképe Szent Vencelt ábrázolja. A búcsúi körmenet végén felhangzott a Boldogasszony Anyánk kezdetű egyházi népének, és hirdette a sokrétű, egykoron nagyon is heterogén összetételű hívek, polgárok, Tállya község összetartó erejét. MOTESIKY ÁRPÁD Fotók: a szerző LEGENDÁK HALÁLA Alkonyát éljük a legendáknak, amelyek hosszú ideig hozzátartoztak életünkhöz. Olyanok voltak, akár az ünnepek: hitünkből táplálkoztak, és ezért volt olyan szokatlanul nagy a megtartó erejük. Emlékszem, gyermekkoromban a nagyapa gyakran mesélte, hogy igen becsült nagybátyja, aki juhász volt a Jászságban, valaha Bem apó csapatában harcolt. "Vágtatott a lován az öreg, hatalmas volt, lobogott a szakálla a szélben, a hangja meg mennydörgő, akár az ágyúk szaval..." így élt aztán bennem, és így él még ma is. Hogy a történelemkönyvek törékeny alkatúnak írják le Bem apót, s hogy a szakálla se volt bozontosán lobogó, meg a hangja se dörgő? Mit se számít. A legendában élt ő tovább, s ha behunyom a szemem, mindig úgy látom: vágtat a lován, és nem is Gábor Áron ágyúi dörögnek a múltból, hanem az ő szava az, amely harsogva visszhangzik máig is az erdélyi havasok között. A legendák aranyveretes keretében látom Rózsa Sándort is, ahogy a temerini Kis Örzse házának kapuja fölött beugratott az udvarra. Selymes szőke szakálla volt, s izmos karjával hajnalig ölelgette Örzsét. így mesélték, és én áhítatos félelemmel, nyugtalan szívdobogással álltam meg mindig gyermekkoromban Kiss Örzse házának dicső kapuja előtt. Azt hiszem, láttam is olyankor, megesküdnék rá, hogyan ugratja át a kétméteres kaput a betyár. S hiába írják a korabeli krónikások, hogy Rózsa Sándor sosem járt Temerinben, én a legendának hiszek inkább. A történelem sok legendát dajkál. Engem legjobban Thermopile ragadott meg diákkoromban. A jó öreg Prokopetz tanár úr feltolta homlokán a szemüveget, jobb karját kissé felemelve, áhítattal mondta a nagy csendben: "Leonidász és háromszáz spártai harcos Szperchiósz völgyében Krisztus előtt 480-ban mind meghalt a hazáért a hódító perzsák ellen vívott harcban..." Volt, amikor álmomban én is abban a szorosban jártam, és végigéltem a hősi küzdelmet. Később az is előfordult, hogy egy-egy gyöngémet csak úgy tudtam legyőzni, hogy Thermopílére gondolva összeszorítottam a fogam: "Akkor inkább a halál!" Ez a hit erőt adott. Ilyenkor magam is spártai harcos voltam, éreztem a vér sós ízét is a számban. Micsoda gigászi küzdelem volt! Gigászi? Meglett férfikoromban jártam először Görögországban, és megálltam Fokiszban a Thermopílére emlékező márványtábla előtt. Jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy a táj egyáltalán nem olyan vad, amilyennek képzeltem: derűt és megbékélést sugárzott, és csodálatosan kék volt fölöttünk az égbolt. Forrás vize csobogott a közelben. Meg kellene oldanom a sarumat, ahogy a régiek, amikor szent helyre érnek, de én csak az arcomat mostam meg a forrás vizében. Csivitelő diákokat hozott egy iskolabusz, kiabáltak és nevetgéltek a fiúk, és az egyikük gunyorosan azt kérdezte a tábla előtt: "Ni, csak háromszázan voltak a hősök!?" Ennek a háromszáz önfeláldozó hazafinak a halála megrendítette valaha a fél világot. Nem a halottak száma, hanem hitük és bátorságuk nagysága. Ez a hit táplálta a legendákat, s ez tette szebbé, emberibbé és elviselhetőbbé az akkori világot. Mert lelke volt még akkor a hitnek. Elgondolkodom: a keleti fronton többször volt olyan támadásunk, amikor kétszer ennyi volt a halottaink száma. Ott voltam Varsóban, amikor a német stukák negyedóra alatt legalább annyi embert küldek a halálba, mint amennyi Thermopílénél elesett. A magyar hősök azonban nem kaptak márványtáblát, a nevüket sem volt szabad kiejteni. Hogyan lehet enélkül fényes egy nép történelme? Mi ad enélkül erőt és hitet az utódoknak? Ma már nemigen kedvez a történelem a legendáknak. A mai kor hősei a popénekesek, a táncosok, a pornósztárok, a maffiózók és a tömeggyilkosok. Elvétve akad csak valami szép, igaz történet. Egynek részese voltam a minap. Elmesélem. A vidéken élő ötesztendős Ano nevű keresztlányom meglátogatott. Egy reggel, borotválkozás közben benyitott hozzám a fürdőszobába. "Itt jártak az angyalok!" — jelentette be, "Hol?" — dobbant meg a szívem, de a hangom higgadt maradt. "A kertben!" — mondta. "Fehér szárnyuk volt, és fejükön fénylő korona. Az égből szálltak le..." Abbahagytam a borotválkozást. "És mondtak is valamit?" — simogattam meg a haját. "Csak rám nevettek és fütyörésztek." "Nem volt trombitájuk?" — kérdeztem kissé gúnyosan, de ő komoly maradt, s kitartott amellett, hogy fütyürésztek, fehér koronát hordtak, és alighanem szárnyuk is volt. Bevallom: megrendültem. Angyalok? Világos nappal a mi kertünkben? Talán csak nem az új kormány trükkje? Nem rossz ötlet. Ezen lehetne valamit keresni. Közben dolgom akadt, már-már meg is feledkeztem az esetről, amikor a kis Ano újra eszembe juttatta. Nyújtotta a kezét, és vezetett a kertre nyíló ablakhoz. Nézzek csak ki. Kitekintettem. Valóban ott voltak. A szárnyuk hiányzott ugyan, de a fejükön papírból készült korona ékeskedett, és arcuk tele volt fröcskölve festékkel. A látvány megnyugtatott. Nem angyalok x voltak, csak szobafestő inasok. A szomszéd lakást pingáló mesternek segítettek. De lehet, hogy Ano tiszta hite angyalokként őrzi meg örökre a szívében a festéktől szutykos kis inasok felbukkanását. Irigylem érte. ILLÉS SÁNDOR 5
