A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-10-21 / 43. szám

HETMINERVA

A magyarországi orvosképzés kezdetei

1769-ben alapította meg Mária Terézia a nagyszombati egyetem orvosi karát I.

Az 1994-es év jeles orvostörténeti évfordulói közül mindenképpen az első helyre kívánkozik egy császári rendelet megjelenésének 225. évfordulója. 1769. november 7-én irta alá Mária Terézia, a Habsburg Birodalom császárnője, Magyarország királynője azt a rendeletet, mellyel a Nagyszombatban működő jezsuita egyetemet a hiányzó orvostudományi karral kiegészítette. Ez a rendelet tette lehetővé, hogy az addig egyházi jellegű főiskola megújuljon, és magyar királyi egyetemként működhessék tovább. E napot tekintjük a magyarországi orvosképzés születésnapjának.

A birodalom területén a nagyszombati fakultás létrejötte idején már hat orvosi kar működött. Közülük a prágait, a páviait, a krakkóit és a bécsit még a 14. században alapították, a salzburgi és az innsbrucki fakultás a 17. században létesült. Elméletileg tehát elegendő egyetemi hely állhatott a tanulni vágyók rendelkezésére. Ám ha áttekintjük a

17—18. században a történelmi Magyarország területén működő orvosok életrajzait, tapasztaljuk, hogy többségük mégis külhoni egyetemen szerezte meg orvosi diplomáját. A peregrinációra, azaz egyetemről egyetemre vándorlásra elsősorban a nem katolikus, protestáns ifjak kényszerültek. A katolikus Habsburgok egyetemein ugyanis a diploma megszerzéséhez nemcsak tudás és pénz kellett, hanem a leendő doktornak meg kellett esküdnie, hogy nemcsak hiszi a szeplőtelen fogantatás hittételét, hanem e tételt, ha kell, élete árán is megvédelmezi. Aki ez esküt nem tette le, nem a doktori, hanem csak az alacsonyabb licenciátusi címet kaphatta meg. A külföldi, főleg a német egyetemekre való utazás és az otttartózkodás persze jelentős anyagi megterhelést jelentett, melyet csak kevés magyarhoni protestáns diák engedhetett meg magának. Ez a tény is hozzájárult a magyarországi nagy orvoshiányhoz, amely különösen a népességet tizedelő járványok idején vált szembetűnővé. Nem véletlen, hogy a hazai orvosképzést sürgető kezdeményezés az utolsó, az 1740-ben grasszáló pestis után fogalmazódott meg. Papírra vetője Periitzy János

Winterl József Jakab

Dániel, Nógrád vármegye rendes fizikusa (főorvosa) volt, aki 1742 júniusában Losoncon fogalmazta meg "tervezetét magyarországi orvosi és sebészeti főiskola alapításáról". Latin nyelvű tervezete később, 1751-ben nyomtatásban is megjelent, "...mindeddig... külföldieket kellett idehivnunk és eltartanunk, akik nem ismerik sem az éghajlatot, sem az embereket, sem ezek helyét és életmódját..." — emeli ki a hazai orvosképzés hiányából fakadó legszembeötlőbb hátrányt Periitzy. Ezzel szemben felbecsülhetetlen jótéteménynek nevezi a majdani hazai fakultást végzők azon tulajdonságát, hogy "ismerik az alattvalók nyelvét és természetét". Periitzy a felállítandó orvosi iskolát Pestre vagy Selmecre tervezi, az előbbi helyen a Rokkantak Ispotálya, az utóbbin a bányászkórház biztosítaná az oktatáshoz nélkülözhetetlen "beteganyagot". (E sorok íróját elszomorítja, hogy Perlitzynek ezt az örök emlékezetre méltó úttörő lépését tájainkon ma alig ismerik, sőt a legfrissebb "nógrádi tájakat" bemutató honismereti olvasókönyv az egykor országszerte ismert nógrádi főorvosnak még a nevét sem említi.)

Periitzy tervezetéről — mai kifejezéssel élve — kormányszinten tárgyalt a Pozsonyban működő egészségügyi bizottság. Támogatja Periitzy javaslatát azzal a módosítással, hogy a leendő orvosi kart a már több mint száz éve, 1635-től működő nagyszombati egyetemen állítsák fel. Isten malmai azonban

Václav Trnka

még a katolikus Habsburg Birodalomban is lassan őröltek, s mint arra utaltunk, csak 1769-ben született meg a legfelsőbb határozat a fakultás felállításáról. Volt azonban Periitzy kezdeményezésének egy szinte "azonnali" haszna: 1752-ben Mária Terézia elrendelte, hogy minden megye köteles fizetett orvost alkalmazni. A megye orvosa (fizikusa) amolyan összekötő kapocs volt a bécsi kormányzat és a megye közt a közegészségügyi, s ezen belül főleg a járványügyi kérdések terén. E fontos funkció hiánytalan betöltésének szükségessége is hozzájárult az 1769- es alapítólevél kiadásához.

Minden kezdet nehéz — e megállapítás érvényes az első hazai orvosi kar hőskorára is. Bár az alapítás 1769-ben megtörtént, az első tanév csak az 1770—71-es iskolaévben indult be, igen szerény keretek közt. Az első tanévben hét (!) hallgatója volt az orvosi karnak — ugyanakkor a bölcsészkarra 170, a teológiára 150 hallgató iratkozott be. Az alapítólevél öt tanszék felállítását rendelte el. Az "intitutiones medicináé" katedra amolyan orvosi előiskolának tekinthető: élettant, kórtant és dietetikát oktatott itt Prandt Ádám. A cseh Václav Trnka lett az anatómia (bonctan) professzora. A botanika és kémia tanszéke modern tanszéknek tekinthető, hiszen Nagyszombat előtt e két tárgyat csupán Leydenben és Bécsben oktatták. E tanszék professzora Winterl Jakab lett. A sebészet és szülészet tanárává Plenck Józsefet nevezték ki, aki

egyben a szemészeti ismereteket is oktatta. Az ötödik tanszék, a "pathologia et praxis medica” volt a tulajdonképpeni orvosi iskola, amely a belbetegségek és bőrbajok tüneteit és gyógyítását oktatta; élén a horvát származású Schoretits Mihály állt. Ebből az öt Bécsben végzett, s a bécsi egyetemet megreformáló van Swieten koncepcióját Nagyszombatba hozó doktorból állt a fakultás tanári kara — közülük a legidősebb is csak 35 éves volt! Tanársegédek, docensek ez idő tájt még nem működtek az egyetemeken. A tanítás nyelve az egész birodalom területén, így Nagyszombatban is a latin volt, a tanárok a Bécsben előírt könyvből adták elő a tananyagot, csupán a legidősebb Plencknek engedték meg, hogy saját tankönyvéből tanítson.

Az első előadásokat 1770. november 29-én tartották meg, ideiglenes helyeken, hiszen az orvoskart épület csak 1772 tavaszára készült el. Hamarosan kiderül, hogy nemcsak az orvoskari épület hiánya nehezíti a tanárok s diákjaik munkáját. Nagyszombatban nem volt botanikus kert, így a növénytani demonstráció nem kis gondot okozott Winterlnek. A vegyi laboratórium alig nagyobb egy vidéki patika munkahelyiségénél. A 12 ágyas városi kórház inkább szociális, mint gyógyintézmény volt, ezért az akkortájt modernnek számító klinikai, azaz betegágy melletti oktatás a kis betegforgalom miatt szintén nehézségbe ütközött. A kórház kis kapacitása miatt az új fakultás hullahiányban is szenvedett, ami különösen 1775 után vált kínossá, amikor is a királyi rendelet kötelezően előírta a medikusok számára az emberi tetem boncolását. A Helytartótanács — Magyarország akkori "kormányát" — úgy próbált e hiányon enyhíteni, hogy elrendelte a Pozsony és Nyitra megyében kivégzettek tetemének az orvosi karra szállítását. A rendeletnek azonban sok gyakorlati haszna nem lehetett, hiszen például 1773-ban egyetlen kivégzés sem volt az említett megyékben. Nem alakult kedvezően a bécsi légkör sem, elhunyt ugyanis a fakultás lelkes támogatója, van Swieten, s utóda Störck báró igen lekicsinylőén kezelte a nagyszom-20