A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-21 / 43. szám
EGTAJAK Abelardo Castillo Hernán Most már el merem mondani, mert régi dolog, és mert Hernán — tudom —, bár sok aljasságot csinált életében, őróla sose feledkezett el: a nevetséges Eugenia kisasszonyról, aki egyszer a mellére szorított kézzel, tágra nyitott szemmel ment ki az osztályból, s örökre magával vitte szánalmas irodalomtanárságát; őróla, aki hosszasan szavalt, és zavarában kihagyott bizonyos bekezdéseket a klasszikusokból. Az utóbbi időben lopva el-elnézte Hemánt. Most akarom elmondani. Hirtelen félelem fogott el, hogy elfelejtem ezt a történetet; de ha én elfelejteném, senki se gondolna rá többé, és valakinek emlékeznie kell rá, Hernán, hogy életed számtalan disznósága közt mindig ott legyen ez is, amit régen, tizennyolc éves korodban követtél el, mikor te voltál az osztály legjobb tanulója, bele se néztél a könyvbe, mégis fújtad a Pitagorasztételt, vagy volt merszed gúnyolni a Teodoro úr-féle szerencsétleneket, vagy volt merszed megtenni azt a vadállati gazságot Eugenia kisasszonnyal, aki préselt ibolyát őrzött a Dalok és Legendák lapjai közt, és kámforillatot árasztott. Eugenia kisasszony az érettségink évében jött az Állami Gimnáziumba. Belépett az osztályba, s már az első pillanatban felfedeztünk valami furcsát, gyanúsat rajta — mintha a viselkedéséből, a hangjából áradt volna —, és azt a babérillatot is, amely — könnyen kitaláltuk — a mellén, a blúza alatt hordott kis zacskóból terjengett. Belépett az osztályba, és félszegen próbálta leplezni, hogy milyen hatással vagyunk rá mi, az a negyven merev, gunyorosan merev fickó a padokban. És mind a negyven a magasból nézett az ő riadt állatka-szemébe. Beszélt. Valami olyasmit mondott, hogy szeretne a barátnőnk lenni, egy idősebb barátnő, és hogy szólítsuk egyszerűen Eugenia kisasszonynak. Ekkor valaki hangosan — elég hangosan, hogy a tanárnő lesüsse a szemét olyan arckifejezéssel, mely később szánalommal töltött el — nagyon meglepődött rajta, hogy még mindig kisasszony: nagyon meglepődtem rajta, hogy még mindig kisasszony, és a többiek nevettek, ő pedig idegesen igazgatva szoknyája ráncait, az asztalhoz ment. Mikor ránk emelte a tekintetét, még mindnyájan állva meredtünk rá. Csak pislogni tudott, és összekulcsolta a kezét, mintha magyarázatot várna. Majd amikor jónak látta, hogy nagy sután megjegyezze: "leülhetnek", mi már ültünk is. És abban a pillanatban — első ízben — észrevette Hernánt. Mert ő állva maradt, keményen. Egyedül maradt állva, s az osztályban uralkodó csend közepette így szólt: — Én — mondta lassan —, én Hemán vagyok. Ez az első napon történt. Utána sok nap múlt el, és nem tudom, nem emlékszem pontosan, hogy jött rá: talán azokból a titkos pillantásokból, melyeket Eugenia kisasszony bizonyos klasszikus fejezetek olvasása közben küldött a padja felé; de lehet, hogy másból. Mindenesetre, mikor megmondták neki, ő már tudta. — Azt hiszem, hogy az öreglány... — mondták a többiek. És ekkor Hemán alighanem valami meglepetésfélét színlelt, sejtette, attól a pillanattól, amikor meglátta, hogy a tanárnő belép szokatlan mozdulataival, szomorú magányosnő-arcával; mert Hernán tudta, hogy Eugenia kisasszonyt felkavarja, mikor ő, ok nélkül közelebb lépve, halk hangon, bizalmasan, mintegy kettőjüknek mondja fel a leckét. — Ez az Hernán hülye. Csodáltak téged, Hernán. — Szegény öreglány, figyelted: már festi is magát. Egyszer csak Eugenia kisasszony, aki szívesen olvasta Bácquert, vadul festeni kezdte magát, a szemét, valami kékes színre, cr És a száját. Majd egyszer csak hihetetlen, h közönséges, rettenetes dolgokat kezdett mondogatni az életkorról, mert életkora ^ mindenkinek van, meg hogy csak a szellem k életkora számít, és hogy ő valójában sokkal ^fiatalabb, mint azok a lánykák, akik csak £futkároznak itt bután, kergülten, s ami a ° legrosszabb — mikor ezt mondta, Hernánra 16
