A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-21 / 43. szám
ÉVFORDULÓ 41ÉT Emlékezés Szalatnai Rezsőre születése 90. évfordulóján Szalatnai 1904. október 23-án Nagyszalatnán (Zvolenská Slatina) született. Gimnáziumi tanulmányait Szakolcán folytatta, ahol ismereteket szerzett a költő Juhász Gyula korábbi tanárkodásáról, s évtizedekkel később Juhász Gyula hatszáz napja címmel nagyszerű monográfiát írt. A középiskolai tanári képesítést a pozsonyi egyetemen szerezte meg; olyan ékesszólóan beszélt szlovákul, hogy szlovák diáktársai, köztük a későbbi jeles irodalomtörténész, Alexander Mráz szlováknak hitték őt. Publikációs tevékenysége már középiskolás korában kibontakozott. Éveken keresztül egyik legaktívabb munkatársa volt a losonci diák- és cserkészfolyóiratnak: A Mi Lapunknak. A Sarló megteremtői és irányítói közé tartozott, de a kommunista mozgalomhoz való csatlakozással nem értett egyet. A harmincas évek első felében már elismert kritikusként és publicistaként működött, s számos hazai és magyarországi, erdélyi folyóiratban publikált. Kisebbségi irodalmunkról ő írta az első megjelent irodalomtörténeti jellegű összefoglaló tanulmányokat [Irodalmi menetrend Szlovenszkón, Magyar Figyelő, 1933, 1; A szlovenszkói magyar líra, in: Új magyar líra (antológia) előszava]. Forbáth Imréről, Győry Dezsőről és Vozári Dezsőről írt tanulmányainak is irodalomtörténeti érvényük van. A szlovák—magyar—cseh kulturális kapcsolatok kutatása és ápolása is szívügye volt. A két háború közötti időben ő volt a legjelentősebb kapcsolatkutatónk és kapcsolatteremtőnk. Jegyzetek a szlovák—cseh—magyar szelValamikor a kilencvenes évek elején, egy hideg reggelen történt meg a következő eset. A hidegre emlékszem, a fülkét, amelyben ketten ültünk alig fűtötték, odakint meg olyan hideg volt, hogy befagytak a váltók, a vonatok késve indultak. A mi vonatunk, elsőbbséget élvezett, legalábbis reméltük. Erre utalt az a biztató jel is, hogy a hangosbeszélő bemondta: — Expressz indul a csarnok első vágányáról öt perc múlva. Ekkor útitársam megérintette a karomat: — Nézzél Hát nem szépek? Odafordultam, amerre az ujjával mutatott. Lenn a peronon, a vagonok lépcsőjénél egy fiatal pár állt, és búcsúzkodott. A fiú két tenyerével gyengéden tartotta a lány arcát, majd simogatni kezdte. A lány mint egy kiscica, lehunyt szemmel fogadta a simogatást, majd hirtelen vadul csókolózni kezdtek, miközben görcsösen kapaszkodtak egymásba. Talán a maradásra kényszerült lány kapaszkodott kissé kétségbeesettebben az utazni készülő férfiba. Talán egyetlen együtt töltött csodálatos éjszaka utáni búcsú volt ez az ölelkezés, talán nem is annyira egymástól, hanem ettől az éjszakától lemi együttműködésről című nagy terjedelmű tanulmánya az 1918 utáni kapcsolatok terén alapvető, termékenyítő munkának számított. Kiváló szlovák költőkkel (Emil Boleslav Lukáó, Ján Smrek, Valentin Beniak) együttműködve nagy szlovák és magyar fordítási antológiák összeállításában vett részt. A Szlovák Állam idején az Esterházy János által vezetett Magyar Párt napilapjaiban, az Esti Újságban és a Magyar Hírlapban szerkesztősködött, és számos antifasiszta cikket, tanulmányt írt. Ezekből 1970-ben Kisebbségben és igazságban címmel válogatás jelent meg. Az 1945 utáni jogfosztás éveiben tiltakozó memorandumokat írt, szlovák és magyar hatóságoknál interveniált, és segélyakciókat szervezett. 1948-ban aztán ő is Magyarországra távozott. Ottani művei közül a szlovák és cseh irodalomtörténete, két tanulmánygyűjtemény (Magyar írók nyomában; Arcképek háttérben hegyekkel) és a Kempelen, a varázsló című regény emelkedik ki. 1977-ben Budapesten halt meg. A húszas és harmincas években sok verset is írt. Verseskötete nem jelent meg, de az 1937-ben kiadott Új magyar líra antológiában ő is szerepelt. Itt most a leánya születésekor írt szép verset közöljük tőle: Bölcső felett Elkéstem az üdvözléseddel, ó, Judit, bocsáss meg érte. Megtorpantam életed küszöbén, mint izgatott várakozó, kit csak sokára bocsát be a vén inas. Ne említsd ezt fel soha, nem akartak megválni, mint akik attól félnek, hogy soha többé nem lesz részük ilyen szenvedélyben. De lehet, hogy egy komoly, tartós kapcsolat kényszerül egy hosszú elválásra, s a közelgő magány, a másik időleges elvesztése, a sínek, a vonat, az indulás közelsége robbantotta ki vulkánként a bennük eddig elfojtott szenvedélyt. Ölelték egymást, csókolták, simogatták, a lány könnyes szemmel mondott valamit a fiúnak, nyilván valami szép búcsút, mire a fiú újra átölelte, s ő is súgott valamit a lány fülébe... A hangosbeszélő kíméletlenül közölte, hogy a vonat egy perc múlva indul, s kérte, fejezzék be e beszállást. A fiú fellépett a vonat lépcsőjére, egyik kezével a vasúti kocsi fogantyúját fogta, a másikkal a lány kezét. Álltak, nézték egymást szótlanul. A lány a peronon, a fiú a lépcsőn. Álltak és szorították egymás kezét. Aztán a fiú hirtelen mindkét karjával megragadta a lányt, megemelte és szájon csókolta. A fiú a lépcsőn, a lány a levegőben... mikor élesen megszólalt a kalauz sípja. A fiú leengedte szerelmesét a peronra... hisz nagyon szeretek, noha a sűrű szó, amivel körülvesznek titeket a fiatal apák, sajgó némasággá dermedt bennem. Még magam is bizonytalan vagyok, s már a bizonyosságod támad és parancsol és arany nyillal átszúrja bús filozófiámat. Ha most tudnád meg, mi a világ, úgy visszahúzódnál belőle, mint a bántott pici csiga-virág. De ne félj, majd te is csak lassan csalódol napról napra, évről évre. Majd mondják néked: tekints fiam az égre! Tekints reám, én tiszta vagyok, ha megváltozna véle a világ: a barikádra is kivonulok, a szívemet is odaadnám, ha az életet megválthatnám. Ám este van már, alig látlak, csak hallgatom a kicsi rigót, aki a melledből most sikong, csak hallgatom és simogatlak és sóhajjal és szemmel foglak: békülj ki a szegénység koronáival, nőj meg Szelídségben kékebb szemű gyermekem, ő vezet majd, ha én eltűnök mellőled, s anyád se viszi már feléd fáradt fehér kezét. TURCZEL LAJOS a vonat abban a pillanatban meglódult, a fiú újra megkapaszkodott a fogantyúba... a lány pedig futni kezdett a vonat mellett... A vonat néhány méter megtétele után hirtelen megállt... és csak állt... értetlenül, mint a lány a peronon, s a fiú a lépcsőn... Aztán hosszú percek múlva bemondták, hogy az időjárási viszonyok miatt vonatunk csak egy óra késéssel indul. A lány a peronon, és a fiú a lépcsőn döbbenten nézett egymásra. Fogalmuk sem volt, hogy most mit csináljanak. Hiszen ők már elbúcsúztak. Gyönyörűen és megismételhetetlenül. Ezt újrakezdeni nem lehet. És elmenni sem lehet, hisz elmenni nem nekik, a vonatnak kellene... Csak álltak, a lány a peronon, a fiú a lépcsőn, túl mindenen, tehetetlenül, megszégyenültem.. Aztán a lány megfordult, szótlanul, lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. A fiú nézett utána, majd belépett a kocsiba, helyet keresett magának, s leült. Útitársam még jó ideig nézett a peronról már rég eltűnt lány után, aztán csendesen megjegyezte: — Elment, aki maradt, és itt maradt, aki elment... N. CSERFALVI ILONA BÚCSÚ — A PERONON 11
