A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-21 / 43. szám
GONDOLKODÓ HÉT kori, tolósfedelű tolltartóm! Gyerekeink, színes és díszes műanyagtolltartók, mint a dúsgazdag bankárok bukszája!, tulajdonosai már nem ismerhetik! Egyszerű keményfatok, kihúzható fedele, tolós nyílászárója olyan, mint valami furcsa állat nyelve, mely lény bensője-bendője karcsú tollszárat, fényes acéltollat, szürke radírgumit és barna ceruzát rejteget. (S ha emlékezetem nem csal, a kisiskola első osztályában, valóságos ős- és hőskorunkban szürke palavesszőt is!) Meglátom tehát a tolltartót a kirakatban, száztíz koronába kerül, bár megkopott és tintafoltos, s arra gondolok, hogy a múlt anyagiasul, s értékké válik. Realitását elveszítette, gyakorlati haszna nincs, már csupán esztétikai értékkel bír! Úgy gondolunk rá, mint a mesék kincseire vagy rég elmerült kultúrák termékeire, amelyek érdekes híradással szolgálnak letűnt korok embereiről. Egyébként haszontalanok. A pattintott szakóca és a tolltartóm között nincs lényegbeli különbség, csupán időbeli! Egyik a kőkorszak emléke, a másik a... milyen koré is? Az aranykoré talán?! Tétován állok a csizmám előtt, és hüledezem. Az áruk hatezerötszáz korona, negyvenötben, újkorukban sem kerültek ennyibe!, motyogom. Messzi távolból hallom a Tallós Prohászka-képen vonuló tehéncsorda dübörgését, mólyhangú kolomp szól, borzas pulikutyák ugatnak, zsemlyeszínű üszőborjak bőgnek. "Hé te, kerítsd!" kiabál a pásztor, nagyokat pattant ostorával, és hujjongva füttyög. Nem álom ez, de nem is valóság. Révület talán! Jól tudom, a pár csizma nem az enyém, sosem volt a lábamon, az én csizmáim ott lógnak a falumban a házunk padlásán, a kémény mellett a gerendán. Nem is csillognak ilyen szépen, nem ily fényesek. Por lepte be őket és pókok fontak remegő hálókat köréjük, lábfejük árkaiban zöldesszürke penész dereng. A tolltartó sem volt az enyém, sem a fúrók a nagyapámé, és a súlyos mozsárban sosem tört kősót apám! De mindez lehetett volna...! A csizmák és a tolltartó lehetett volna az enyém is. Nekem is volt ilyen csizmám és tolltartóm. Közös tulajdon a múltunk, s az emlékeink is közösek. Régi tárgyak, haszontalan rekvizitumok és halott értékek emlékeztetnek arra, akik voltunk, s ami történt velünk. Közös a kor, közös élmény az idő. A múltunk és az emlékeink közös tulajdonunk. Bár az idő élménye egyéni is lehet, és emlékeink személyes tulajdonunk, de külső jeleik azonosak. Drámai mezsgyekövei és határcölöpei szanaszét szóródtak, padlások enyészetébe vonultak, és múzeumokban verődtek össze, régiségkereskedésekben kelletik magukat. Megőrződtek, hogy emlékeztessenek! Az egykor drámai lét emléktárgya ma esztétikai érték, a régi fizikai valóság pedig szellemi tény és hangulat. Az ember dolgai révén a történelem anyagába vési önmaga képét. S amikor találkozik régmúlt magával, elréved és csodálkozik. Képzeljük el a jövő műkereskedését, úgy a huszonegyedik század közepéről! Barokk és rokokó korok tárgyai között rengeteg műanyag bóvli, videotechnika és tranzisztoros mütyür. S mint a századvég jellegzetes emlékeit, ott találunk majd talán egy kalasnyikov géppisztolyt is, s a Pampers baby csodálatos pelenkáját, amely tudvalevőleg minden pelenka közül a legszárazabban tartja a baba popsiját! AUTONÓMIA A választási kampány során ismét sűrűn emlegetett kifejezés lett az autonómia. A szlovák sajtóban, az egyes szlovák pártok nagygyűlésein szinte mumusként emlegették a területi autonómiát, amelynek megvalósítása — úgymond — a szlovákiai magyar pártok leghőbb kívánsága, hogy aztán idővel könnyebben vigyék végbe titkos tervüket: Dél-Szlovákia végleges elszakítását és Magyarországhoz történő csatolását. Sajnos úgy tűnik, ezek a riogatások még napjainkban is elérhetik céljukat, hiszen az autonómia valódi tartalmáról, az egész társadalomra kiterjedő pozitív hatásáról egyáltalán nem esik szó, s még az européer gondolkodású szlovák entellektüelek sem mélyednek bele a témába úgy, ahogy azt a helyzet megkívánná. Jogosnak érzem persze azt a megállapítást is, hogy sok magyar sem ismeri a kifejezés lényegét, illetve zavarba hozható, ha ezzel kapcsolatosan megkérdezik. Az egyes autonómiatípusok értelmezése természetesen nem egyszerű feladat, ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a szlovákiai magyar pártvezérek sem egységesek, amikor az újságírók faggatják őket. Nyilván taktikai okok is közrejátszanak ebben, hiszen egy kis rosszindulattal könnyen félremagyarázhatók a dolgok. A szlovák közvéleményt annak idején szinte felhergelték a komáromi nagygyűlés körül csapott sajtóhűhóval, de senki nem vette azt a fáradságot, hogy mélyebben is elemezze a lényeget, pedig erre kitűnő alkalom adódott, hiszen a dokumentumok szlovákul és angolul is hozzáférhetőek voltak. A Komáromban elfogadott, ráadásul háromezer legitimen választott képviselő és polgármester által is megerősített elveknek csak kisebb hányada érinti kizárólag a magyar nemzeti közösséget, nevezetesen azok az elképzelések, hogy az újonnan kialakítandó területi egységek kijelölésénél vegyék tekintetbe a magyarok elvárásait. A magyarok lakta helységek között már régóta létezik szellemi és kulturális kapcsolat, s ha jobban megvizsgáljuk, akkor az is kiderül, hogy e kapcsolatok nyomán fokozatosan kiépültek a gazdasági és kommunikációs vonalak is. Aki a Mátyusföldet és a Csallóközt két megyébe szeretné besorolni, az vagy nem ismeri a valós helyzetet, vagy szándékosan cselekedne így, a magyarság kárára. Egyes politikusok azzal érvelnek, hogy az érintett területeken is többségben vannak a szlovákok, akkor hogyan képzelik a magyarok az egészet. Ez — ahogy mondani szokás — óriási csúsztatás. A szlovák többség egy adminisztratív döntés eredménye: 1960-ban átrajzolták a dél-szlovákiai járások határait és olyan szlovák területeket is hozzájuk csatoltak, amelyekkel korábban ezeknek a régióknak nemigen volt kapcsolatuk. A komáromi dokumentumok azokból a településekből indulnak ki, ahol a magyarság számottevő arányban él, tehát lélekszáma meghaladja a 20 százalékot. A helységek zömében így is 50 százalék feletti a magyarság aránya, tehát a helyi önkormányzat öszszetétele eleve nem vitás. E ponton kapcsolódik a témába egy újabb lényeges elem: az önkormányzatok jogkörének a kérdése. Ez már túlmutat a kizárólagos magyar érdekeken, elvégre egy színszlovák település polgárai számára sem lehet közömbös, milyen mértékben szólhatnak bele saját ügyeik intézésébe. Sajnos erről a momentumról mind a szlovák sajtó, mind a szlovák politika szemérmesen hallgatott, s általában azt tapasztalom, hogy az egyes régiók önállósága, a decentralizált államigazgatás nem éppen népszerű téma. Az MKDM és a Magyar Polgári Párt nem is hangoztatja különösebben az önkormányzati autonómiát, ha a szlovák újságírók firtatják a kérdést, e helyett mindig oktatási és kulturális autonómiáról beszél, ami azonban véleményem szerint nehezen valósítható meg regionális autonómia nélkül. De mit is értsünk az imént említett autonómiákon? Egy olyan függőleges és vízszintes szerkezetet, amelynek hierarchikus szintjei vannak, s az egészet az tartja össze, hogy minden eleme magyar, vagyis másképpen fogalmazva: a döntéshozás minden szintjén magyarok határozzák meg, mi kell nekünk, hogyan gazdálkodjunk a számarányunknak megfelelő anyagi lehetőségekkel. Ennek a szerkezetnek természetesen vannak be- és kimenetei, amelyekkel szorosan kapcsolódik az országos folyamatokhoz, tehát szó sincs arról, hogy egy önmagába zárt, teljesen izolált egységet alkotna. Ez a leírás nyilván nagyon elvont és általános, de példákkal jól szemléltethető a lényeg. Vegyük a legérzékenyebb területet, az oktatásügyet. Ugye közismert, hogy aránytalanul kevesebb magyar jelentkezik főiskolára, egyetemre. Miután megvizsgáljuk a kérdést, rádöbbenünk, hogy ez azért van így, mert még feleannyi magyar középiskola sincs, mint ahánynak — számarányunknak megfelelően — lennie kellene. Az oktatási autonómia keretében, amikor mi dönthetünk az ügyeinkről, egyszerűen kiépítjük a hiányzó iskolákat, gondoskodunk arról, hogy az iskolákban elegendő tanár legyen, s ha úgy látjuk, hogy egy-egy szakterületen szakemberhiány mutatkozik, akkor megteremtjük a lehetőségét, hogy kellő számú hallgató tanuljon tovább valamelyik szlovákiai vagy magyarországi felsőoktatási intézményben, s ha netán az tűnik célravezetőnek, hogy önálló egyetemet hozzunk létre, akkor azt is megtehessük. Ebben a struktúrában lényegében a belső folyamatok irányításáról van szó, összhangban az állam törvényeivel. Ismeretesek olyan autonómiaformák is—tőlünk nem is olyan távol —, amelyekben lehetőség nyílik egy korlátozott szuverenitásra, például önálló törvények meghozatalára, sajátos közigazgatási szerkezet kialakítására stb. Tudomásom szerint efféléről a mi esetünkben szó sincs. Most, hogy túljutottunk a parlamenti választásokon és a továbblépés útjait s az együttműködés lehetőségeit keressük, talán hasznos lenne, ha végre szlovák barátaink is megismerkednének az autonómia valódi tartalmával. LACZA TIHAMÉR 3
