A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-14 / 42. szám
Múltidéző KÉZ AI KRÓNIKÁJA a hunok és a rómaiak között az említett helyen történt, amint a régiek beszélik, nagyob volt a világ valamennyi csatájánál, melyet egy helyen és egy napon vívtak.“ A magyarok történeténél csak arra törekedett, hogy összhangban legyen az első' résszel. Itt meglehetősen szűkszavú, tulajdonképpen csak kivonatolja a régebbi krónikákat és a magyarok győzelmes tetteit emeli ki. De racionális kritikája itt sem hagyja cserben. A kivégzés előtt császárt ölő Lehel vezér tettét mint képtelenséget elutasítja, mert „a foglyokat megkötözve vezetik a fejedelem elé“. Aztán még hozzáteszi, hogy „a krónikás könyvekben is megvagyon írva, hogy vakmerőén szitkozódva szólották a császárnak, mondván, hogyha őket megöleti, nemzetéből többé egy fogoly sem élhet, hanem vagy örök rabszolgaságra vetik, vagy minden ítélet nélkül megölik. Mi meg is történt, mert mikor a magyarok meghallották, hogy a császár a foglyokat megölette, valamenynyi német foglyot, az asszonyokat és a csecsemőket is, húszezerig valót, leöldököltek“. Ez persze túlzás, de Kézai ismerte a regét, és amint láttuk, megcáfolta a kürttel történt esetet is. A későbbi krónikák azonban komolyan veszik, és így beszélik el a történetet, mely a múlt században az iskoláskönyvekbe is bekerült. A Botond-mondát, a magyar törzsfő konstantinápolyi hősi tettét először Kézai írja le részletesen, ugyan már Anonymus is ismerte, de „mint a parasztok hiú meséjét“ nem tartotta érdemesnek, hogy bővebben szóljon róla. Kézai a középkori magyar irodalom egyik legeredetibb és legnagyobb hatású írója. Racionálisan gondolkodó elme, a csillagászat és a régészeti emlékek is érdekelték. Gesta Hungarorumát a 13. század végén írta. Eredeti kézirata elveszett, két másolatának, melyek nyomán a 18. században újra kiadták, azóta szintén nyoma veszett. Kézai Simon Gesta Hungarorumában az Anonymusnál található csekély adalékokat olyan ügyességgel fejlesztette meggyőző történeti koncepcióvá, hogy a magyarság a 19. század első feléig nem tudott szabadulni igézete alól. Kitűnően érezte meg nagy költőnk Arany János a krónika első részében rejlő nagy drámai események kötői sugallatát, és ebből keletkezett a Buda halála és a többi költői remekmű. Kézai krónikáját ma is érdemes újra elolvasni. Feldolgozta: OZSVALD ÁRPÁD KÉRDÉS: Milyen mondákat dolgozott fel Kézai a krónikájában? Anonymus után az egyik legismertebb krónikaírónk Kézai Simon, aki a hunmagyar rokonság mondáját helyezte előtérbe gestájában, és a következő századok krónikái már az ő nyomán haladtak. Kézai IV. (Kun) László udvarában egyházi tisztséget töltött be. Életéről keveset tudunk, valószínű, hogy a Dunántúlon, Fehér megyében született, hiszen erről a tájról ír a legrészletesebben. Itáliában, Bolognában tanult az egyetemen. Mivel királyának forró vágya volt megismerni a magyarok viselt dolgait, azért állította össze gestáját. Ennek alapjául egy 13. századi, azóta már elveszett krónika szolgált. Kézai mester krónikájában először foglalkozik a hun-magyar rokonság gondolatával. Ehhez az ötletet Anonymus szolgáltatta, aki krónikájában azt bizonygatta, hogy Attila és a magyar Árpád-ház közös szkíta ősöktől származik. Kézai már a két népet, a hunt és a magyart, testvérként kezeli. Valószínűleg olvashatta Jordanes gót történetíró munkáját, amelyből megtudhatta, hogy a hunoknak is volt csodaszar-Botond harca Konstantinápolyban vas mondájuk. A magyarság történetét kibővítette egy dicső korszakkal, a hunok tettével, IV. Lászlót pedig megajándékozta egy világverő őssel, Attilával. Az eseményeket sikerült úgy kikerekítenie, hogy a hunok győzelme mindig túl jelentős szerepet kapott. A dunántúli helyneveken kívül megszólaltatta a romokat, a régészeti emlékeket is. ahol természetesen a hunok nagy csatát vívtak a rómaiak ellen. Szerinte a hunok, illetve a magyarok, nemcsak egyszer indultak el Szkítiából új hazát keresni, hanem kétszer. Kézai a hunok „második kijövetelét“, vagyis a tulajdonképpeni magyar történetet már kevesebb gonddal ecsetelte. Attila és a rómaiak csatáját ilyen látványosan írja le: „A két sereg között Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, oly kicsinyke, hogyha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a víz csendes folyása alig bírta volna alávinni, ez a csata beálltával állatok és emberek vérével oly folyóvá duzzadt, hogy kocsist szekerestől, s fegyveres katonákat sodort el és a seregben nagy pusztulást tett. Ez a csata tehát A Helytállásért-díj. Nagy János szobrászművész: Lehel vezér című alkotása
