A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-23 / 39. szám

HÉT DONALD DEVINE Memento mori! Charles Holttal az oldalamon megdöbbenve néztem a halott embert és legfőképpen azt a tárgyat, amellyel a szerencsétlent átsegí­tették a másvilágra. A gyilkos fegyvere egy emberi koponya volt, s az most összezúzva, véresen hevert a holttest mellett. Körülnéz­tem az áldozat dolgozószobájában. A falakat eltakarták a könyvespolcok, a tekintetem végül megállapodott néhány mexikói csecse­becsén. Az ókori kultúra nyomai, fegyverek, szobrok, rézművek. Beléptünk az ebédlőbe. A díványon ücsör­gött Oliver Mallory. Mellette Holt egyik rendőre. Mallory amolyan negyvenéves le­hetett. Fekete keretes szemüveg, ijedt tekin­tet, olyan ember benyomását keltette, aki az utcán kitér még a teknősbéka útjából is. Mégis ő volt az, aki egy órával ezelőtt értesített minket, hogy megölte Nicholas Mahert. Bizonyítékokkal is szolgált: véres kézzel gubbasztott a rendőr mellett. Időköz­ben megtudtuk, hogy Oliver Malloryt titkári minőségben tartották a házban. Egy vad dühkitörés és a gazda máris halott volt, vallotta Mallory. — Én öltem meg Mahert — mondta... — Mi az ördögnek tartott Maher emberi koponyát a dolgozószobájában? — kérdez­tem. — Mindig azt állította, hogy ez a koponya az ő "memento mori"-ja. Ez a koponya emlékezteti a halálra, az elmúlásra, az emberi halandóságra. Maher ismert antro­pológus volt. Több könyvet írt az inkák és aztékok kultúrájáról. Ebben én segítettem neki. Elkísértem az útjaira, és én foglalkoztam az üzleti ügyekkel. Immár nyolc esztendeje. — A házban él? — Van egy szobám az épület déli szárnyán. Csak én lakom a házban... — Mi történt ma reggel? — Ma reggel borzalmas felfedezést tettem. Tegnap ajánlatot kaptam egy hírneves antropológustól. Maga mellé vett volna, természetesen nagyobb fizetéssel, mint amennyit Mahernál kaptam. Úgy döntöttem, hogy az ajánlatot elfogadom. Maher hallani sem akart a dologról, mondván, túl sokat tudok róla, s egyszer majd biztosan eljár a szám. — Túl sokat tudott? Miről? — Hat évvel ezelőtt meghalt a neje... és a szeretője, egy muzsikus. Maher nyaraló­jában haltak meg, a Shoottem-tó partján. — Az előbb azt mondta, hogy Mahert elhagyta a neje. — Valóban? Ezt a hazugságot úgy betanultam, mint egy papagáj. Az az igazság, hogy Ellent és a muzsikust holtan láttam a nyaralóban. Szombati napon történt, szep­temberben. Maher közölte velem, hogy lemegy a tóhoz. Nem boldogult az írással, a levegőváltozás talán meghozza a kellő ihletet — mondta. Napi teendőimet még nem fejeztem be, s ezért megparancsolta, hogy dolgom végeztével feltétlenül kövessem a tóhoz. Maher újságot olvasott, a padlón két meztelen hulla. Mondta, ez nem öngyilkos­ság, hanem egyszerű szerencsétlenség: meghibásodott a gázvezeték. — Ön elfogadta a magyarázatot? — Ellenről sokat tudtam. Házasságtörésre mégsem gondoltam. Igaz, szép volt és fiatal, de mindig kiegyensúlyozott, csöndes asz­­szony benyomását keltette. Maher nyugod­tan magyarázgatott, s csak akkor vesztette el a türelmét, amikor a rendőrséget említet­tem. "Ebből botrány lesz!" — tiltakozott hevesen. "Gondoljon a karrieremre! A hul­lákat elássuk: a nyilvánosság előtt pedig azt mondjuk, hogy a nejem elhagyott, vissza­utazott a szüleihez Virginiába!" Ennyi. A hullákat elástuk a parton. — Mit mondott Maher, amikor közölte vele, hogy elhagyja? — Megfenyegetett, hogy megöl. — Attól tartott, hogy elmondja valakinek a történteket? Elmondja nekünk? — Erről említést tettem neki, és akkor megtudtam az igazat. Ellennel és a muzsi­kussal nem gáz végzett. Maher puszta ököllel verte agyon őket, közönséges gyilkosságot követett el. — Ezért ölte meg ezzel a koponyával? — Nem, nem erről van szó. Jóllehet nem kedveltem túlságosan Mahert, de szégyell­tem az ügyben vállalt szerepet. Én olyan ember vagyok, aki megveti az erőszakot. — Mondja meg végre: miért ölte meg? — Mert a gyilkosságok után elkövetett valamit, ami megbocsáthatatlan bűn. Maher őrült volt, őrülteknek nincs helyük az emberek között. Ezt a "memento mori"-t nem Mexi­kóból hozta, ahogyan mesélte, hanem a Shootem-tó nyaralójából. Megöltem Mahert, és azzal a koponyával, amelyről röhögve közölte: "Ennyi maradt Ellenből, Oliver!" Igen... csak a koponya maradt abból az asszonyból, akit annyira szerettem... A "MÚLTIDÉZŐ" történelmi vetélkedőnk tizenhetedik fordulójának helyes megfej­tése: 1. A Kárpát-medencében a honfoglalás előtt itt élt szlávságot a bolgárok, dunai szlovének, morvák, fehérhorvátok alkot­ták. A kérdés helyes megfejtéséért könyv­­jutalomban részesül Izsóf László Vág­­hosszúfaluról. LEMMON és MATTHAU Hihetetlen, hogy Jack Lemmon filmszínész jövőre már hetvenéves lesz. Pályafutását gyerekszínészként kezdte, huszonhárom éve­sen már színpadi, rádió- és tv-színészként kereste a kenyerét. Mindössze harmincéves, amikor átveheti az Oscar-díjat, amelyet élete során két külön kategóriában is megkapott (Mr. Roberts, Save The Tiger). Persze Lemmon az aranyszobrocskán kívül minden egyéb elérhető díj — Emmy, Golden Globe — tulajdonosa is. Számtalan filmjével nézők ezreinek szerzett örömet. Ugyan ki ne emlékezne a Van, aki forrón szereti című fergeteges komédiára, a Kína szindrómára vagy az Eltűntnek nyilvá­nítva című filmekre. 1988-ban Lemmon meg­kapta az Amerikai Filmintézet által adományo­zott életmű díjat, és a Színháztulajdonosok Szövetségének a kitüntetését is átvehette Walter Matthauval együtt. Talán kevesebben tudják, hogy Jack Lemmon rendszeresen fellépett a Broadway-n — filmen és színpadon mindent megmutatott, amit egy színész meg­mutathat. Nemcsak komikusként csillogtatta meg a tehetségét, hanem drámai szerepekben (Eltűntnek nyilvánítva, Rövidre vágva) is kima­gaslót alkotott. Lemmon harminckét éve él boldog házas­ságban Felicia Farral. A szomszéd nője mindig zöldebb című filmben ismét — immár hatodszor — együtt játszik a másik "nagy öreggel", Walter Mattha­uval. A komédiában két ízig-vérig profi varázs­latos játékát figyelhetjük meg — a film két, egymással 16 éve viszálykodó öregúr története. Walter Matthau már a hetvenkettedik évét is betöltötte, s azt állítják róla, hogy egy rende­zőnek vele dolgozni olyan, mint például egy zenésznek egy stradivarin játszani. Az ember elkezd játszani, és Walterral egyszerre csak fantasztikus szimfóniává áll össze a dolog. Matthau orosz-zsidó bevándorló szülők gyer­mekeként született New Yorkban. Már négyé­vesen a világot jelentő deszkákra lépett, és az iskolában egy szlnielőadáson Poloniust alakí­totta. Első filmjét 1955-ben forgatta, majd rövidesen elnyerte a New York-i drámakritiku­sok díját és a Tony-dljat. A legjobb melléksze­replőnek járó Oscart Billy Wilder Sógorom, a zugügyvéd című filmjében nyújtott alakításáért kapta. További nagyszerű filmjei A kaktusz virága, az ipiapacs, a Kaliforniai lakosztály, a Kalózok, a JFK, a Dennis, a komisz mind filmtörténeti állomás. (tóth) 26

Next

/
Thumbnails
Contents