A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-23 / 39. szám
HÉT aukción (1892) 24 kódex és sok-sok régi okirat és biblia került kalapács alá. A sírboltban pihen az Apponyi-könyvtár utolsó tulajdonosa, gróf Apponyi Henrik (1884—1935), aki inkább politikai pályafutásával és híres indiai vadászataival tette magát nevezetessé. Életpályája igen gazdag és változatos volt. Miután Budapesten doktorátust szerzett, az oxfordi egyetemen folytatta tanulmányait, a legjobb körökben forgott, barátai maharadzsák és más köztiszteletben álló nemesek és politikusok voltak. Trianon után teljesen visszavonult a politikai élettől, onnan számíthatjuk utazásait és híres vadászatait Szudánban (1924), majd Indiában (1930), de bejárta a Himaláját és Tibetet is. Az utóbbi utakról könyvet is írt, és mint mondotta, édesanyja kedvéért vetette papírra vadászélményeit. Apponyi Henrik halála körül különböző legendák keringenek. Egyesek szerint meggyilkolták, mások szerint viszont önkezűleg vetett véget életének. Bármi is történt, megváltoztathatatlan tény, hogy Berlinben 1935. december 5-én az Apponyi-család fényes csillaga lehanyatlott. Apponyi Henrik utódok nélkül adta át lelkét a teremtőnek... Kanyarodjunk vissza az Apponyikönyvtárhoz, és nézzünk utána annak, amit az öreg kertész mondott — mi igaz abból, hogy a könyvtár tetemes részét Csehországba szállították? Az "Apponyi Múzeum" (mert az is van itt) gondnoka, Peter Králik ezeket mondta: "Apponyi Henrik halálával a könyvtár gróf Károlyi Lajosra szállott, de őt nem érdekelte különösebben a könyvtár sorsa. így hát ismét árverésre került sor, ezúttal a könyveket 1939-ben Prágába szállították, mintegy 10 ezer kötetet. A hírek szerint alig adtak el belőlük ezerháromszázat. Mélységes bánatunk, hogy a könyvek, mármint az eladatlanok, soha nem kerültek vissza Nagyapponyba. Másik dolog viszont, hogy a könyvtár gondozására a második világégés után nem fektettek valami nagy súlyt, hiszen idegennyelvű, tehát nem szlovák könyvek voltak. A megmaradt könyveket a Matica slovenská vette gondozásba, Turócszentmártonba szállították. A könyvek nagyon kis részét (1700 kötet) a mi múzeumunk őrzi, ami községünk egy másik, jó állapotban lévő kastélyában székel, de a kastély nem az Apponyiaké volt..." Záradékul talán még annyit, hogy kérem a kedves olvasót, ha Nagyapponyban jár, ne érje csalódás, mindannak ellenére, hogy az Apponyi-könyvtárnak már csak a halovány nyomai maradtak, mert akad itt látnivaló. Igaz, az Apponyi-kastély sanyarú állapota sem gyönyörködtető látvány. Az Apponyi Múzeum, amely egy híres felvidéki, nemesi család történetét és emlékét őrzi, talán kárpótolhat bennünket. Erről azonban majd egy más alkalommal szólunk. MOTESIKY ÁRPÁD _______________________________OTT JÁRTUNK Tankok nyomán — Európa felé 1. Augusztus 27., szombat. Besztercebányán ma tartják a szlovák nemzeti felkelés 50. évfordulójának központi ünnepségét, melyre térségünk minden köztársasági elnöke eljött, mintegy jelezvén, hogy bár egyes "hejszlovákok" inkább hazaárulásnak, a szlovák államiság felszámolására irányuló merényletnek tartják a felkelést, Európa elsősorban antifasiszta megmozdulást lát benne: a szlovák történelem talán egyetlen európai jelentőségű mozzanatát... A besztercebányai ünnepségen természetesen Göncz Árpád, a magyar államfő is részt vett, s úgy hírlik, késő délután vagy inkább estefelé Ipolyszalkánál lépi majd át a szlovák— magyar határt, így nyitva meg a Szalka—Letkés határátkelőt, amelynek megnyitásában egyébként már a szalkaiak is kételkednek, hiszen annyiszor, de annyiszor becsapták már őket! A legutóbb például augusztus 5-én. Akkor is "kiöltözött" a nép, odasereglett az Ipoly folyón átívelő, sorompóval elzárt hídhoz, várta, hogy valaki majd felemeli előtte a sorompót, s átözönölhet a folyó túlpartjára, a letkési rokonokhoz, ismerősökhöz... Aztán nem történt semmi, a sokaság szétszéledt, az emberek hazaszállingóztak, levetették az ünneplő ruhát. A sorompó maradt... Ez a szombat délután azonban más. Más kell, hogy legyen. Hiszen ma Szlovákia is egy európai jelentőségű — s Európa felé mutató — eseményt ünnepel! Az Ipoly hídjához vezető utat, pontosabban az út menti fákat, lámpaoszlopokat fehér—kék—piros, illetve piros—fehér—zöld szalagokkal díszítették fel a szalkaiak. 2. Délután négy órakor még csak egy idősebb és két fiatalabb ember álldogál a híd szálkái oldalán, figyelik a folyó túlpartján zajló készülődést: úgy tűnik, ma mégiscsak történik "valami", bár egyelőre (legalábbis az innenső parton) még semmi sem bizonyos. Alig váltunk néhány szót a három reménykedő emberrel, megje-Pillanatképek az Ipolyszalka— Letkés határátkelő megnyitásáról lenik egy fiatal határőr, s udvariasan közli velünk, hogy a határsorompó közelében nem tartózkodhatunk, érvényes útlevél birtokában egyébként még a mai nap folyamán átmehetünk a hídon. Hogy pontosan mikor, azt ő sem tudja. Talán ötkor, talán később... Az ismét ünneplőbe öltözött szalkaiak mindenesetre csak öt óra után jelennek meg az utcán, de most már tömegesen, s meglehetősen elszántan tartanak az Ipoly-híd felé. 3. Hat órára tulajdonképpen "minden" eldőlt: Mikuláš Dzurinda, Szlovákia közlekedésügyi minisztere kíséretével együtt átvonul a hídon — a határmegnyitó ünnepség nyilván a folyó letkési oldalán lesz —, s a várakozó tömeg ugyancsak megindul: a miniszter után tódul. Mire határőreink észbe kapnának, s megpróbálnának valamiféle — legalább látszólagos — "rendet" teremteni, például bárkitől is útlevelet kérni, a szalkaiakat és a környékről idesereglett sokaságot már az Ipoly túloldalán "fegyelmezi" a magyar határőrparancsnokság: elvégre mégsem lehet a köztársasági elnök üdvözlésére kivezényelt katonák közé állni vagy mondjuk a Vám- és Pénzügyőr Zenekarnak odakészített székeket elfoglalni... Hogy a meglehetősen szabálytalan — azaz útlevél nélküli — "átkelés" egyáltalán nem szerepelt a határmegnyitás "forgatókönyvében", azt csak a visszaúton, egy véletlenül elkapott kérdésből tudtuk meg. "A nemohol si ich zadržať? (Es nem tudtad őket feltartóztatni?) — kérdezte valamelyik felettese a határsorompó őrzésére kirendelt határőrt. Nem. Ennek a már többször becsapott embertömegnek a feltartóztasához talán már egy kisebb hadsereg sem lett volna elég... Az Ipoly-hidat egyébként 1968 óta nem aszfaltozták: ott éktelenkednek rajta a félreismerhetetlen tanknyomok, a hatvannyolcas "baráti segítségnyújtás" nyomai. Ezeken az Európából kifelé vezető nyomokon vonult át Ipolyszalka és környéke a nyitott, az átjárható határok: Európa felél... 4. A magyar államfőnek este hét órára kellett volna Besztercebányáról — Ipolyszalkán keresztül — Letkésre érkeznie, de késik, a rá várakozók kezdenek türelmetlenkedni, sokan megszomjaznak, felderítő utakra indulnak — "Hol lehet itt málnát kapni?" —, s van olyan gyanúm, hogy a letkési kocsmában ezen a napon valóban csak üdítő italokat árusítanak, mert a Göncz Árpádra várakozó tömegben még véletlenül sem látni részeg embert. Időközben Dzurinda magyar partnere, Lotz Károly is a helyszínre érkezett, s kenyérrel-sóval "felszerelkezve" felsorakoztak a népviseletbe öltözött letkési asszonyok. Göncz Árpád végül is — valamikor nyolc óra után, már elég sötét van — megérkezik. Azt mondja, hogy az új magyar—szlovák határátkelő megnyitása nem politikai tett, hanem a józan ész diadala. Azt mondja, hogy októberben a szlovák köztársasági elnökkel együtt nyitják majd meg a pácini határátkelőt. Reményei szerint további átkelőhelyek megnyitására is hamarosan sor kerül: korunk pedig azt követeli tőlünk, hogy ne csak a határunkat, hanem a szívünket is megnyissuk egymás felé. Aztán átvágja a magyar és szlovák nemzeti színű szalagokat, azaz "hivatalosan" is megnyitja a Letkés—Szalka határátkelőt. A tömeg lassan szétszéled, a letkési asszonyok afféle utcabált rögtönöznek a vámház előtt, a férfiak a szálkái "csapszék" holléte felől érdeklődnek, az Ipoly hídján megindul a kétirányú forgalom... VARGA ERZSÉBET 5
