A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-16 / 38. szám
FIGYELŐ HÉT nyozta, az ENSZ közbenjárásával legalizált hatalmukat, s valóságos hajtóvadászatot rendeztek az országban maradt tutszik ellen. 1963 végére nyílt polgáháború tört ki, mert a népszavazás után elmenekült tutszik vissza akartak térni. Nem sikerült nekik. Az elhúzódó összetűzések következménye: 200 ezer halott, félmilió újabb menekült. Az 1965 októberében megtartott választások után a tutszik minden reménye szertefoszlott: az összes mandátumot a Hutu Felszabadító Mozgalom szerezte meg. Ekkor lépett színre a tutszik által létrehozott Ruandái Nemzeti Unió, amely gerillaharcot indított a kormányzat ellen. 1971 végén már fegyveres felkeléssel próbálkozott, ez azonban elbukott, s a hutuk ismét tömegmészárlást, népirtást rendeztek. Ezután egy rövid nyugalmi időszak következett, hiszen az ország élére került Kayibanda elnök viszonylag mérsékelt politikát folytatott a tutszikkal szemben. Ám őt már 1973 nyarán puccsal távolította el Juvénal Habyarimana tábornok, aki azután is tisztségében maradt, hogy 1982-ben polgári kormánya lett Ruandának. Az Ugandába menekült tutszik 1990-ben létrehozták a Ruandái Hazafias Frontot (FPR), s még az év szeptemberében betörtek Ruandába. Vezérük az a Paul Kagama, aki az Egyesült Államokban kapott katonai kiképzést. A tutszik komoly sikereket értek el, a kormány a belgáktól és franciáktól kért segítséget. 1991 márciusában a kormány és a felkelők tűzszünetet kötöttek, de ezt lényegében sosem tartották tiszteletben. 1993 februárjában az FPR újabb offenzívát indított azzal az indokkal, hogy a kormánycsapatok megöltek több mint 400 tutszit. Tavaly augusztusban a tanzániai Arushában született megállapodás a polgárháború befejezéséről, a tutszik és a hutuk viszonyának rendezéséről, de látható eredmény nélkül. Ami Burundit illeti, itt a tutszik egészen tavaly nyárig őrizték hatalmukat, ám az ország történelmének első többpárti választásai törvényszerűen meghozták a számbeli fölényben lévő hutuk győzelmét. A következmény: a hadseregben vezető szerepet játszó tutszik nem voltak hajlandóak elismerni a hutu polgári kormány uralmát, októberben puccsot kíséreltek meg, de elbuktak. Kiújultak a törzsi harcok, 100 ezer ember életét vesztette. Tavasszal új hutu államfőt választott a parlament, de márciusban ismét fellángoltak a törzsi ellentétek. Cypríen Ntaryamira államfő természetesen a szomszéd hutu elnökben, Juvénal Habyarimanában talált szövetségesre. Április 6-án is együtt tértek vissza egy francia gép fedélzetén Daar es Salaamból — ahol a törzsi ellentétek beszüntetésének módjáról tárgyaltak — Kigaliba, a ruandai fővárosba. Közvetlenül a leszállás előtt gépüket rakétatalálat érte. Mindkét államfő és néhány miniszter életét vesztette. Kigaliban megkezdődött az öldöklés. Az ENSZ által októberben kiküldött, eredetileg 2500 főnyi megfigyelői misszió ekkorra már 270 főre csappant, s nem tehetett semmit: valóban csak figyelte, mi zajlik, még akkor is, amikor megöltek 11 belga kéksisakost. Burundiban is zavargások törtek ki, de ezúttal — szerencsére — méreteiket tekintve messze elmaradtak a ruandai vérengzéstől. A hutuk a tutszikat tették felelőssé a merényletért — feltehetően nem minden alap nélkül. Hogy ki a hutu és a ki a tutszi, azt — a már említett jellemző különbségek miatt — nagyon könnyű volt felismerni. Az öldöklés példátlan méreteket öltött, a kegyetlenkedések megdöbbentették a világot. Félmillió halott, több százezer menekült — ennyi vétlen áldozat kellett ahhoz, hogy az ENSZ most már komolyan odafigyeljen arra, mi is folyik Ruandában, s mi az, ami könnyűszerrel bekövetkezhet a szomszédos Burundiban is. A hutu parlamenti elnökből lett államfő, Vénát Sindikubwabo csak napokig tudta tartani magát: az FPR bevette Kigalit. Az új, most már tutszi államfő, Pasteur Bizimungu egy mind nóptelenebb és ziláltabb ország elnöke, s csak a katonákra támaszkodhat. A félmillió áldozat döntő része ugyanis tutszi volt, a menekültek elsöprő többsége azonban hutu. Ezek is, azok is megtorlástól tartanak, a nemzetközi védelemben bíznak. Pedig a külvilág nem teremthet helyettük békét, amíg azt fürkészik, ki a magas, ki az alacsony, ki világos, ki sötét bőrű. Mert A tanzániai Benakóban, 16 kilométerre a ruandai határtól az ENSZ élelmiszerraktárakat hozott létre, innen osztják el a szállítmányokat a ruandaiaknak a határ mindkét oldalán. Az éhes, magukra maradt gyerekek türelmetlenek. A szögesdrót sem akadály számukra, csakhogy némi ennivalóhoz jussanak hiszen még a nyelvük is azonos: a hamita tutszik még századokkal ezelőtt átvették a bantuk nyelvét. Mindent egybevetve: a tutszi Ruandai Hazafias Front megkaparintotta a hatalmat, de a kb. 7 millió ruandai szinte kivétel nélkül vesztes. Nincs parlament, nincs alkotmány, nincs nép. Csak megfélemlített, megtizedelt, elüldözött tömegek vannak. A világ segíteni próbál. Védett övezetet létesít Ruandában. Menekülttáborokat épit Zaire-ban, élelmet, gyógyszert, orvosokat küld. És katonákat, hogy megvédjék a még életben maradottakat — egymástól. Van gyógyszer a kolera ellen. Az értelmetlen törzsi gyűlölködés viszont csak toleranciával, a közös érdekek felismerésével gyógyítható. Ezt az ellenszert minden népnek magának kell megtalálnia. GÖRFÖL ZSUZSA HATARKALANDJAIM... Előrebocsátom, nem kém- és csempésztörténetekről lesz szó, és nem is valami távoli országok, esetleg a volt Jugoszlávia frontvonalain történő átkeléseket ecsetelem. Kalandjaim mind itt, a közeli magyar—szlovák határon estek meg velem. Az első egy borús kora tavaszi napon történt Párkányban. Csehországi barátaim jártak nálam látogatóban, és az egyik megemlítette, hogy vadonatúj, szép nyugati kocsiján elugorhatnánk Párkányba és onnan a kompon, Esztergomba. Bevallom, más sarkalatos dolgom is akadt, de azért hajlottam a csábításnak, és vállaltam az "idegenvezető" szerepét. Ámbár Honza barátom nem szorult támogatásra, hiszen a múlt republikában legalább két nyarat töltött családjával Párkányban, és még ma is nagy-nagy nosztalgiával gondolnak vissza azokra a szép napokra. Szóval nekivágtunk az útnak. Megérkeztünk, a komphajó kezdte fölszedni köteleit. Ám a vámtiszt másként ítélte meg a helyzetet: — Maguk ketten mehetnek! — mutatott rám és a hölgyre. — Maguk pedig maradnak! — ez pedig Honza barátomnak és társának szólt, és így a komp nélkülünk indult el. Mint kiderült, a hölgynek meg nekem régi, föderális, tehát érvényes útlevelem van a "kishatári" átlépőkre is. Nem úgy a másik kettőnek, akik igyekeztek gyorsan az útlevelekbe pecsételtetni, hogy cseh állampolgárok. Számukra csak fényes kapukon: Komárom, Medve és egyebek — lehet átrándulni Magyarországra... A másik történet Komáromhoz kötődik: Dél-Komáromból jöttem át Révkomáromba gyalog. A magyar vámosoknál, illetve a magyar oldalon elég hosszú sor képződött. A csapatban, amelyikben én is toporogtam, roma polgártársak vettek körül. Hamarosan politizálni kezdtünk, és a választásokra terelődött a szó. A romák keményen szidták a volt kormányfőt. Mondom, biztosan rá fogtok szavazni, csak a szátokat járatjátok. Bizonygatták, hogy ők tudják, kire kell majd szavazni. Közben mellénk ért egy biciklista is, aki melegen üdvözölt: Szevasz! Szevasz! — válaszoltam illemtudóan. A beszélgetés imigyen folytatódott: — Én rád fogok szavazni, doktor! Hogyhogy gyalog mész? — kérdezte. — Látod! — játszottam tovább az ismerőst. Minél közelebb értünk a vámhoz, a romák egyre idegesebbek lettek. — Mi bajotok van? — kérdeztem. — A vám — integettek a vámosok felé, és mondták, hogy ki van szolgálatban. Mögöttem egy szép cigánylány izgalmában olyanokat sóhajtott, hogy egy kisebb szélmalmot is elhajtott volna. A magyar vámon szó nélkül átestünk, ám a szlovák oldalról egy házaspárt visszafordítottak... — Doktor úr, nem vinné át az egyik táskámat? — kérdezte könyörgően a cigánylány, és bánatos szemével úgy nézett rám, mint egy jeruzsálemi hercegnő. — Nem, de karolj belém, és majd meglátjuk! — mondtam határozottan. Belém karolni nem mert, de azért megfogta a táskám fülét, és úgy masíroztunk el a vámosok előtt — a "doktor úrnak" csak intettek kötelességtudóan. A rejtélyt csak néhány órával később sikerült megfejtenem, mármint a "doktor úrral" kapcsolatban. ígyhát dr. Bajnok István barátomnak üzenem, ha majd Komárom utcáin találkozik egy szép "zingarával" és az bájosan, mosolyogva köszön neki, ne értse félre. Csupán arról van szó, hogy alteregója segített egy jeruzsálemi hercegnőnek átvinni a kis motyóját a Dunán. (vidéki) 5
