A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-09 / 37. szám
FIGYELŐHÉT nem szemetelünk, nem szennyezzük a környezetet. Kiástuk a latrinákat is, amit előzőleg kifogásoltak a higiénikusok. Voltak itt kétszer is Léváról, de miután látták, hogy nincs kifogásolnivaló, távoztak. Ja, még az ivóvizet is a faluból hozzuk, de van aki ásványvizet vesz magának. Erről ennyit... — mondta Juraj. — Mi a célja ennek a tábornak? — Én az Állatok Szabadságáért csoportot képviselem, ami merőben más célokért harcolt — kapcsolódott a beszélgetésbe Kiszelica Olympia lévai kislány —, de teljesen csatlakozom a Greenpeace programjához, mert a természetvédelem nagyon is összefügg az állatvilág védelmével. Kihasználva magyar tudásomat, járjuk a magyar falvakat, és aláírásokat gyűjtünk, tegnap Csiffár községben nagyon sok aláírást gyűjtöttünk. (Később még találkoztam Olympiával és ipolysági barátnőjével. Megtudtam, hogy Olympia leányiskolába járt, de Léván, az Újvári László által igazgatott magyar iskolában végzett.) — Mi a helyzet az aláírásokkal Mohi környékén és mik a további céljaitok? —Az erőmű környékén, akár Kálnán is nehezebben gyűlnek az aláírások. Az ott dolgozó emberek érthető okok miatt az atomerőmű befejezése mellett vannak, de azért megpróbálunk velük is szót érteni. Mára várjuk a magyar anyagot Pozsonyból, hiszen ez a környék zömében magyarlakta vidék. Tervezünk egy nagygyűlést is, ahova szeretnénk, ha a környékről is eljönnének az emberek, például Felsőszecsóből Ígérték, hogy jönnek. A másik nagyobb megmozdulást viszont a lévai Járási Környezetvédelmi Hivatallal karöltve szervezzük, ahová meghívjuk a tömegszervezeteket, a Matica slovenskát, a Csemadokot, a Vadászszövetséget és mindazokat, akiknek szívügye a természetvédelem. — Tehát nem lesz toronymászás? — A toronymászás elmarad — mondta nevetve Juraj —, de azért papírból építünk egy hűtőtornyot. Megígértük, mert úgy kaptuk meg a csónakházat, hogy a mohi atomerőmű közelébe sem megyünk. Még egy feladatot vállaltunk, a csónakház rendbehozását, kifestését és környékének felújítását — fejezte be Juraj. Kérdőn néztem a körém gyülekező fiatalokra, majd Andrea megjegyezte: —Azért nemcsak dolgozunk, hanem szórakozunk is, fürdünk, a nagy melegben élvezzük a Garam hűs vizét, a focicsaták sem hiányoznak, és közben folyik a német és az angol nyelv gyakorlása. Szóval olyanok vagyunk, mint más fiatalok... Visszafelé a táborból bizony elmerengtem, de gondolataim egyre inkább a kálnai emberek felé irányultak, vajon ők miként látják és képzelik el az élet folytatását az atomerőmű hűtőtornyainak tövében. Ám az egy másik fejezet lesz. MOTESIKY ÁRPÁD Fotó: a szerző VISSZASZÁMLÁLÁS Három hét múlva választani fog az ország népe. Ahogy az már lenni szokott, tetőzik a választási kampány, s ez Így is lenne rendjén, ha nem tudnánk, hogy ez a kampány tulajdonképpen még márciusban, Meéiar bukása után megkezdődött, s némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy azóta semmi egyébbel nem foglalkozunk e kies hazában, mint azzal, ki is kerül hatalomra október elseje után. Hogy ez így alakulhatott, nem csekély mértékben az ellenzék vezérévé avanzsált exkormányfő érdeme, aki hűséges famulusai élén árnyékkormányosdit játszva azzal riogatja a nemzetet, hogy harmadszor is visszatér a hatalom csúcsaira. Ebben a pókerpartiban a kibic szerepét szánták neki, mégis ő osztja a lapokat, s a közvéleménykutatások jelenlegi jövendölései szerint pártja 30 százalékos eredménnyel fölényesen az első helyen fut be a választásokon. Nem ez az a pillanat, amikor elemezni kell ennek a fejleménynek az okait, ráadásul nem is egyszerű feladat, hiszen a Meóiar-szindrómával már évek óta birkóznak a legjelesebb politológusok, s mindeddig nem volt elég bátorságuk kimondani az igazságot: a szlovák társadalom egy jelentős hányadának politikai szemléletmódja még a múlt századi eszméken alapszik, s még azok sem mindig látnak tisztán ezekben a kérdésekben, akik pedig határozottan elutasítják a nemzetmentők populizmusát és egyik-másik párt vezetőinek gátlástalan karrierizmusát. Hallottam már olyan véleményeket, melyek szerint Mečiart a választások után a saját pártja fogja ejteni, s most csak a faltöró kos szerepét szánják neki. Ez már csak azért is nehezen hihető, mivel leghűségesebb hívei többnyire nem a befutó helyeken szerepelnek a választási listákon, s az eddigi tapasztalatok is azt mutatják, hogy Meéiar nélkül a HZDS egyszerűen működésképtelenné válna, jobban mondva atomjaira hullana szét. Persze az sem kizárt, hogy a vezér régi híveinek eleve a miniszteri bársonyszékeket és egyéb jól jövedelmező helyeket szánja, mig a parlamentbe újsütetű famulusait küldi, akik ezért is hálásak lesznek neki. A nagy talány számomra nem is a DSZM, hanem a Weiss-féle DBP, amely több ízben is jelezte már, hogy plátói szerelmet táplál a DSZM iránt, s csupán dacból szokott a másik táborral flörtölgetni. A két politikai tömörülés között tulajdonképpen csak árnyalati különbségek vannak; a centrumtól meglehetősen balra helyezkednek el a politikai palettán, a beidegződött bolsevik allűröktől képtelenek szabadulni, s hogy mégis egymás riválisai, az csak a pártvezérek ambícióival magyarázható. Mindazonáltal nem elképzelhetetlen, hogy a választásokat követően koalícióra lépnek, s akkor ismét lesz egy neokommunista kormányunk, s ott folytathatjuk, ahol 1989 novemberében abbahagytuk. A DBP a nemzetiségi kérdésben is ugyanolyan kétszínű politikát folytat, mint a legtöbb szlovák párt, s burkolt magyarellenességén még az érdemtelenül learatott magyar szavazatok sem változtatnának. A politikai spektrum jobboldalán még áttekinthetetlenebb a helyzet. A Čarnogurský vezette KDM — úgy tűnik — szilárdan tartja 8—9 százalékos helyét a prognózisokban, s noha kapcsolatban áll néhány liberális gondolkodású szlovák értelmiségivel is, a mozgalom alapjában véve a kereszténydemokrácia egyik ásatag változatát képviseli, amelyet Európában már évtizedekkel ezelőtt túlhaladtak. Ráadásul ez a politikai erő sem tüntet a magyarok iránti szimpátiájával, ami sajnos nem csupán taktikai okokra vezethető vissza. A politikai centrum környékén, de attól jobbra további pártok is találhatók, s ha közös vonásaikat keresnénk, akkor talán azt kellene kiemelnünk, hogy alapítóik szinte kivétel nélkül politikai hajótöröttek. Van, akit az egykor szebb napokat is látott Polgári Demokrata Unió felbomlása után az ugyancsak többszörösen transzformálódott Demokrata Párt ölelt a kebelére, vannak néhányan, akik a Szlovák Nemzeti Párt száműzöttjeiként koketálnak a liberális eszmékkel, de a legtöbben a DSZM-ból, illetve annak vezéréből ábrándultak ki, s most új arcukat keresve terelgetik az ország ladikját nyugodtabb vizek felé. Az igazat megvallva, kormányzásuk azoknak a kamaszoknak az igyekezetére emlékeztet, akik a tánciskolában örökké a kályhát keresik, mert csak onnan tudják elindítani a lépéseiket. A pártépitésre sem maradt elég idejük, így könnyen megeshet, hogy a parlamentbe sem sikerül bejutniuk. Az igazi liberális értékeknek a szlovák politikai térfélen sajnos nincs valódi képviselőjük. Azok a liberális gondolkodású szlovák értelmiségiek, akik a rendszerváltozás körül tüsténkedtek — Fedor Gál és társai — vagy csehországi emigránsként, vagy a napi politikától teljesen elszakadva élik mindennapjaikat, s legföljebb egy-egy vitrlolos kommentárra futja erejükből. A szociáldemokraták és a zöldek identitászavarokkal küszködnek, ráadásul a nagyobb pártok előszeretettel hangoztatják, hogy nem áll távol tőlük sem a szociáldemokrácia eszmerendszere, sem a zöldek természetszeretete. A szocdemek is, a zöldek is hasztalan igyekeznek híveket toborozni, ráadásul megosztottak, így alig marad esélyük arra, hogy parlamenti erőkként szóljanak bele az ország ügyeibe. A szlovákiai politikai élet sajátos színfoltja a magyaroktól való elemi félelem. Mivel a rendszerváltozás kezdete óta jelen van, működik, egyre inkább kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem mesterségesen szított érzésről van szó, hanem sok szlovák valóban fél tőlünk. Sajnos ez ellen mi vajmi keveset tehetünk. Elvégre azt, hogy magyarokként politizáljunk egy demokratikus jogállamban, senki nem tilthatja meg. A szlovákiai magyar pártok egyfajta tükröt állítanak a szlovákság elé, s az ott megjelenő kép nem mindig a leghízelgőbb. Ráadásul a szlovákiai magyar politikai gondolkodás nemcsak a kisebbségi problémák tekintetében, hanem a társadalom működésének elveit tekintve is sokkal modernebb, mondhatni szinkronban van a mai európai gondolkodásmóddal, s ez az, ami miatt olyan nehéz megértenünk egymást. Rá kellett erre döbbenie a Magyar Polgári Pártnak is, amely különböző éles fordulatok után megkereste az utat a magyar koalícióhoz, és szinte kikényszerítette a csatlakozását. A négyes szám alatt induló hármas magyar koalíció (Együttélés — MKDM — MPP), őszintén reméljük, sikeresen veszi a 7 százalékos küszöböt, és továbbra is ott lesz a parlamentben. Az elmúlt négy esztendő bebizonyította, hogy a magyar pártok pozitív erőként működtek a törvényhozásban, s ha nem kellett volna olyan ellenséges légkörben tevékenykedniök, mint amilyenbe kényszerültek, talán sokkal nagyobb eredményeket is fel tudnának mutatni a végelszámolásnál. Sajnos csak nagyon kevés szlovák ismerte föl, hogy a magyar politikusok nem Szlovákia érdekei ellen dolgoznak akkor sem, amikor a nemzetközi fórumokon szóvá teszik azokat a sérelmeket, amelyek az itt éló nemzeti kisebbségeket érik. Az a vád sem állja meg a helyét, hogy a szlovákiai magyar pártokat nem érdekli az ország gazdasági helyzete vagy jövőjének alakulása. Aki figyelmesen elemzi a magyar képviselők parlamenti munkáját, annak fel kell hogy tűnjön, mennyire kiszámítható és a pártprogrammal összehangolt ez a politizálás, s tulajdonképpen azok a szlovák politikusok is, akik csendestársakként számolnak képviselőinkkel egy-egy szavazásnál, lényegében erre a tényre alapoznak. Ezért is gondolom azt, hogy a magyar választóknak továbbra is a szlovákiai magyar pártokat kell támogatniuk, hiszen érdekeinket egyik szlovák párt sem fogja képviselni, még a DBP sem, jóllehet számos magyar tagja erről szeretné meggyőzni a gazdasági gondok miatt elkeseredett magyar választókat. Többen is kijelentették már, hogy nem érdeklik őket a választások, hiszen bárhogy is szavaznak, nem változik semmi. Nos ez az egyik legnagyobb tévedés. Minden távolmaradó azokat az erőket segíti, amelyeknek valójában kisebb a társadalmi támogatottságuk, csak éppen a szavazást ignorálók révén érnek el relatíve magasabb százalékarányt. A magyar választók ingadozása azért is veszélyes lehet, mert a 7 százalékos küszöb (amely egyébként Európában példátlan dolog egy nemzeti kisebbségi párttal vagy koalícióval szembeni) igen magas, s néhány tízezernyi szavazat elvesztése megakadályozhatja a magyar koalíció bejutását a parlamentbe. LACZA TIHAMÉR 3
