A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
Hihetetlen történetet mondok, de annyira állítják, bizonyítják az összes medvék (mert a medvék szeretnek dicsekedni), hogy lovagiatlanság benne kételkedni. Gazsi körül forog a kaland. Gazsi, ez a vásott kisfiú, elszökött otthonról (bizonyosan rossz fát tett a tűzre, eltört talán egy bögrét), s addig ment, mendegélt, míg egyszer az erdőben találta magát, annak is a kellős közepén. Megéhezvén, korgott a hasa, szeretett volna már visszamenni, de nem tudta az utat. Nosza, sírásra fakadt a mi Gazsink, de biz azt senki sem hallgatta, csak a gyík és a szarka, de azok csak nevették, mintha mondanák: "Minek mentél el otthonról, te kis csacsi! Minden dolognak elébb kell a végét átgondolni!" Amint így búslakodék a szegény Gazsi, egyszer csak megzörren a gally, s ott terem a tisztáson dirmegve-dörmögve egy vén mackó. Most ijedt meg igazán Gazsi, roppant zokogásra fakadva. — Ne bőgj, fiacskám — mondá a medve szelíden —, nem eszlek meg, pedig jó pecsenye válnék belőled. De minap megfogta a bocsomat egy ember, aztán megsajnálta, szabadon eresztette, akkor megfogadtam, hogy soha nem eszem többé emberhúst. — Igazán nem akar megenni, mackó bácsi? — Nem én fiam; inkább itt haljak éhen! — Akkor vezessen haza az apámhoz. — De már olyan bolondot nem teszek a kedvedért, hogy én a falu közelébe menjek, mert nektek a húsotok jó, nekünk meg a bőrünk jó; hanem tudod mit, fölveszlek a hátamra, haza viszlek a barlangomba játszótársnak a fiam mellé. A medve hátára vette Gazsit, s meg sem állott vele hazáig. Otthon már párolgott a jó ebéd: pecsenye, gyümölcs és csemegének medvecukor. A kis bocs nagyon megörült a pajtásnak, s Gazsi is kezdett kibékülni a helyzetével. Csak úgy visszhangzott a barlang vidám hancúrájuktól. Birkóztak, búvósdit játszottak, a denevéreket ijesztgették. A kis medvebocs olyan udvarias volt, hogy földhöz hagyta magát vágni, s Gazsi kacagott, ugrált örömében. Az öregúr (már ti. nemzetes Mackó uram) elvégezvén délutáni szunyókálását, így szólt: — Menjünk most, gyerekek, sétáljunk egyet a parkban. (Az egész erdőséget a maga parkjának tartotta.) De a kirándulás rosszul ütött ki. Egy fa mögül vadász leselkedett a medvére. Durrant a fegyver, s az öreg mackó fején találva rogyott össze. A kis bocs ijedten futott apjához annak fájdalmas bőgésére, Gazsi ellenben se nem hallott, se nem látott semmit rémületében, hanyatt-homlok rohant egyenesen a vadász felé. — Végem van! — hörgé az öreg mackó. — Ne hívassak orvost? — siránkozék a bocs. — Nem, nem! Nem akarok még meghalni. Megpróbálok haza vánszorogni! — s a vén medve nagy kínosan hazaindult; a vér csak úgy csepegett a fejéből. Mindenütt piros lett a fű, amerre mentek. De annyira jó szíve volt, hogy Gazsiról sem feledkezett meg: — Hát a pajtásod hol van? Szétnéztek az erdő fái között, s íme, a rossz Gazsi már akkor a vadász ölében ült. — Gonosz, háládatlan teremtés — sóhajtott a medve —, a gyilkosomhoz szegődik —, majd hozzátette nagy lelki türelemmel s medvétől szokatlan jámborsággal: — De nem lehet csodálni, hiszen ember! És Gazsi háládatlanságát csakugyan nem lehetett csodálni, mert a vadászban saját édesapját ismerte fel. — Te vagy, édes rügyem, kis Gazsikám? — kiáltott fel a vadász, vidám örömre gyúlva. — Ej, csakhogy rád akadtam! Milyen szerencse, hogy a vadak fel nem faltak. De minek is teszel olyanokat, hogy felügyelet nélkül távozol hazulról? — Soha nem teszem többet — könyörgött Gazsi —, csak még most az egyszer bocsásson meg, édesapám. Itt vesztem volna, ha nincs az a becsületes medve, akit édesapám meglőtt; az a hátára vett, hazavitt a barlangjába, megetetett, megitatott, gondomat viselte. — És én éppen azt a medvét lőttem meg! — kiáltott fel a vadász megilletődve. — Hát én a vadállatnál is rosszabb vagyok? Gyere fiam, vezess a medvéhez! Elindultak a medve barlangjába. Már otthon feküdt az öreg mackó bekötött fejjel, a bocs pedig gyógyította mindenféle füvekkel és orvosságokkal. Gazsi odarohant, és kezet csókolt a mackónak, ami láthatólag könnyíté fájdalmát, míg ellenben a vadász ünnepélyesen bocsánatot kért: — Ne haragudjék, barátom uram! Ami történt, történt, változtatni már nem lehet. De szívem mélyéből sajnálom. A mackó kezét nyújtá a vadásznak, s ezzel szent lett a béke. Sajátságos ritka jelenet, érdemes arra, hogy a piktor bácsi lefesse. Mondjam-e még tovább ezt a mesét? Medvecsont is beforr, a mackó meggyógyult, nem úgy, mint a varjú, de azt ezután mesélem el. Gazsi és a vadász ott maradtak a beteg mellett, egészen a felgyógyulás napjáig, amikor aztán annak az örömére egy víg napot csaptak a barlangban. Nagy lelkesedéssel járták a medvetáncot: Heje, huja, haj! Nincs már semmi baj! JÁTÉKOK Az alábbiakban néhány olyan játékot ajánlunk a figyelmetekbe, amelyeket a szabadban is lehet játszani. Csipogj, kis csibe A résztvevők tágas kört alkotnak, az egyik játékos szemét kendővel bekötik, és a kör közepén néhányszor megforgatják. Majd a bekötött szemű játékos pár lépést tesz valamelyik irányba, hogy helyet keressen magának. Kezével nem érinthet meg senkit, de felszólítja az előtte ülőt; "csipogj, kis csibe!" Az, válaszul, a csipogáshoz hasonló hangot hallat. Ha a kereső a hang alapján kitalálja, hogy ki az előtte ülő, helyet cserélnek, ha nem, újból a közepére vezetik, körbe forgatják, s ő megint megpróbál helyet találni. Ezt a játékot fakanállal is lehet játszani. Itt a bekötött szemű játékos két kezébe egy-egy fakanalat adnak, megforgatják, ő pedig, helykeresés közben megpróbálja a résztvevők valamelyikét megérinteni. Amikor ez sikerül, igyekszik fakanalaival kitapogatni és kitalálni, ki a megérintett játékos. Ha sikerül, helyet cserélnek. Táviratkihordó A játékosok itt is körben ülnek. Mindenki egy-egy város nevét kapja, amit megjegyez. A központos középen áll bekötött szemmel. A táviratok hozzá futnak be, ő hangosan közli: távirat Pozsonyból Budapestre. Erre a két játékos, aki ezeket a fedőneveket kapta, feláll és megkísérel egymással helyet cserélni. A központos közben azon fáradozik, hogy valamelyiket elfogja. Ha sikerül, helyet cserélnek, ha nem, újból ő megy középre. 19
