A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
OTT JÁRTUNK HÉT kés módon — Grúziában fogalmazódott meg. 1972-ben Tbilisziben rendeztek egy nemzetközi szimpóziumot, amelyen Kátai Mihály festőművész is részt vett. Ötletét itthon elmondta Bács-Kiskun megye akkori önkormányzatának, s nekik is tetszett a gondolat. ‘75-ben már meg is kezdte működését az első nemzetközi alkotótelep, amely az akkori idők szellemének megfelelően szovjet és magyar művészekkel indulhatott meg. Ebből azonban nagy erényt sikerült kovácsolni. Nyugatról ugyanis minden áramlat bejött hozzánk, még a nem emberközpontú irányzatok is. A "vasfüggöny" a zománcművészet területén kelet felé volt leeresztve. Az Alkotótelepen az évek során megismerkedtünk a közép-ázsiai kis népek (üzbég, tadzsik stb.), de a grúzok, örmények, lettek, észtek és az oroszok kultúrájával is. Később aztán az egész világból fogadtunk vendégeket. Az Alkotótelepnek szüksége volt egy bázisra: így jött létre tíz évvel ezelőtt az Alkotóműhely, amely egész éven át működik, és havonta 3—4 ösztöndíjas művészt fogad. Ez egyedülálló dolog az egész világon. Minden elismerésem Bács-Kiskun megye önkormányzatáé, ők ugyanis az intézmény fönntartói, ők vállalják magukra a mecénás szerepét. S hogy még ezekben a mostoha időkben is pénzt tudnak áldozni a művészetre — kész csoda. A kecskeméti Alkotóműhely ars poeticája, hogy csakis saját gyökerekből lehet egyetemes értékeket létrehozni. Az itteni találkozások néha afféle rádöbbenést eredményeznek egy-egy alkotó életében. A csuvas nemzetiségű Praszki Vitti az itteni tartózkodásai során ébredt rá saját kultúrája és az egyetemesség összefüggéseire. A mindig jókedvű, mosolygó szemű művész most is itt van, s talán ő a legfürgébb: gyors mozgását szemmel is nehéz követni. Egyszer a munkaasztala fölé hajolva rajzol, a következő pillanatban már köszörül valamit, majd hirtelen a kemencénél bukkan fel. Az Alkotóműhely épületének kiállítótermében az eddigi szimpóziumokon készített munkáknak csupán egy töredékét csodálhatom meg. A legtöbb alkotás ugyanis Siófokon van — a jubileum alkalmából ott rendeztek belőlük tárlatot. Ez a gyűjtemény (mint nemzetközi kortárs zománcművészeti gyűjtemény) szintén egyedülálló a világon. Az Alkotóműhely élénk kapcsolatban áll a világ valamennyi zománcművészeti lapjával, központjával és szövetségével. Valamennyi zománcművészeti szakfolyóiratban — legyen az bármilyen nyelvű — csak dicsérettel és nagy elismeréssel írnak rólunk. A szimpózium utolsó napján minden évben összeül a szakmai zsűri, amelynek értékelnie kell a munkákat és el kell döntenie, kinek melyik alkotása kerüljön be az alkotóműhely gyűjteményébe. Gyergyádesz László a következőket mondja erről: — Nehezen vesszük a bátorságot, hogy megítéljünk másokat — ehhez nincs jogunk. Senki sem tudja, hogy ki mikor jut olyan kegyelmi állapotba az ihlet során, hogy remekműveket alkothat. Mi rendkívül toleránsak vagyunk. Éppen ezzel a magatartással érjük el, hogy mindenki a legjobbat akarja. Pap Gábor művészettörténész az Alkotóműhely harmadik meghatározó személyisége. Az igaztatón, a művészeti titkáron és a művészettörténészen múlik, hogy milyen arculata van egy ilyen jellegű intézménynek. Az emberarcú művészetről, a közösségi ideáról máig sem mondtak le. A zománcozás már eleve közösséget feltételez: ipari hátteret, kemencét stb. — s ezeket egy ember képtelen saját erőből előteremteni. A művészek egyébként igen elismerően szólnak az Alkotóműhely vegyészmérnökéről, Lakó Józsefről: oroszlánrésze van benne, hogy ilyen szép eredményekkel rukkolhatnak elő. Nagy Enikő Kolozsvárról érkezett. Beszélgetésünkkor a művészeten kívül hamar szóba kerül a kisebbségi lét problémája. A székelyudvarhelyi Elekes Gyula akarva-akaratlanul társasági emberré vált: kitűnő német és francia nyelvtudásával gyakran kényszerül a tolmács szerepébe. H. Barakonyi Klára a Pécsi Műszaki Főiskola magasépítő tanszékének a docense. Szájtátva figyelem, amint munkájának egyes darabjait mutatva meséli, hogyan ihlette meg őt egy Nautilus-polip csigaháza. Balgaság lenne azt hinni, hogy a fiatalokról megfeledkeztek az Alkotótelepen. Naponta találkozunk itt pl. a Debreceni Kézmüvesiskola diákjaival és egyik tanárukkal, Ötvös-Nagy Ferenccel. Hallom, nálunk is szeretnének ilyen iskolákat működtetni, és már néhány szlovák szakember széjjelnézett, tájékozódott Kecskeméten. Sajnálom, hogy valamennyi résztvevőt nem mutathatom be, mert olyan csodálatos légkörrel, amilyen az alkotótelepet uralja, ritkán találkozhat az ember — s ez részben a résztvevőknek is köszönhető. Végezetül meg kell említenem, hogy a világban már jó néhány éve beszélnek az ún. kecskeméti iskoláról, a kecskeméti stílusokról. A művészettörténészek évekkel ezelőtt felfigyeltek rá, hogy a kecskeméti zománcon egy bizonyos fajta aranylóan sugárzó háttér előtt fekete figurák jelennek meg. Ezt egyrészt a zománcanyagok minőségével, másrészt a tényleges emberközpontú gondolkodással magyarázták. Azt mondják, az aranyló háttér nem más, mint az a glória, amelyet az emberek sugároznak magukból. A kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely munkatársai hiszik és vallják, hogy minden ember tud valami olyat, amilyet a másik ember nem. És abban is hisznek, hogy ha ők biztosítják az alkotáshoz szükséges materiális feltételeket, értéket jelentő művek születnek — s ez mindenkor bizalmat és reménységet nyújt. MELAJ ERZSÉBET Túri Endre: Szarvas-torzó Lent — Elekes Gyula: Virág Fotó: Kopócs Tibor (1) és Kiss Béla 13
