A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
rj« kf» A mikrofon szerelmese A név fogalom: Szepesi György. Ismerik az elmúlt három évtized legnagyobb játékosai, sportvezetői, krónikásai és — legalább 16 millió magyar. Mikrofonos sportpályafutása 1945. VIII. 20-án kezdődött az Üllői úton, a "sógorok" elleni mérkőzésen. Tabi László után nem volt könnyű odaállni a partvonal mellé, "bevágni" a csapatok összeállítását, és pontosan követni a labda útját. Mikor az említett magyar—osztrák befejeződött, ugyancsak megoszlottak a vélemények Szepesi első közvetítésével kapcsolatban. Aztán "zsinórban" leközvetített számtalan rangadót, vb- és eb-mérkőzést 1945-től 1978-ig. Szepesi György nagybátyja Rajkovits Jenő (1915-ben halt meg a fronton) a Fradi kapusa volt, és ő ezért lélekben valahol zöld-fehér szurkoló. Jómaga Angyalföldön gyerekeskedett, de Újpesten nőn fel. Az édesanyja egyszer elárulta, hogy neki Purczeld Ferenc (Puskás "Öcsi" édesapja) is udvarolt annak idején. Tehát csak hajszálon múlott a "mutter" bevallása szerint, hogy Szepesi Gyuri és a legendás "Öcsi" nem lettek édestestvérek. Szepesit első külföldi útja alkalmából éppen "Öcsi" köszöntötte fel 1946-ban Belgrádban. Egy poharat nyomott a kezébe, és megkérte, hogy igyon a csapat egészségére. Szepesi boldogan felhajtotta a bort, ami tele volt sóval. A fiúk nevettek egyet — és befogadták. Szepesi Gyuri legjobb külföldi barátja a szintén sportriporter Fleribert Meisel volt. 1963-ban Bécsben egy közös műsorban, a Fussball-Walzer-Fussball Csárdás-ban együtt is szerepelt a két neves riporter. E műsort az akkori magyar "szocialista" televízió nem közvetítette. A híres osztrák sportkommentátor 1966-ban hunyt el egy bécsi kórházban, s az ágya mellett ott gubbasztott Szepesi Gyuri is, aki előzőleg a Mátyáspincéből vitt neki halpaprikást galuskával. A "világ legjobb sportriportere" képes volt egyforma hangerővel 120 percet is közvetíteni. Példa erre az 1954-es magyar—uruguayi meccs, ahol csak a hosszabbítás után dőlt el a mérkőzés. Saját bevallása szerint megfelelő koncentrációval és jó hangelosztással, akár 180 percig is tudott volna színvonalasan tudósítani. A televíziót nemigen kedvelte. Erről Vitray Tamás tudna egyet s mást mondani. A TV-ben egy félrecsúszott nyakkendő tönkreteheti a legjobb televízióadást is. A televízióriport látványosabb, a rádióriport hálásabb — vallotta sokszor. Az 1954-es vb-én, azon az emlékezetes magyar—brazilon Szepesi Gyuri is ugyancsak tűzbe jött. Mint ismeretes, a brazil játékosok a meccs végének közeledtével egyre nehezebben viselték el a közelgő vereséget, s egyik-másik játékosuk bizony csúnyán elkapatta magát. Didi, az akkor még pályája kezdetén álló, de már neves játékos, labda nélkül támadt Buzánszkyra. Szepesi — bizonyára az öreg lütballrókák a rádióközvetítés alapján még emlékeznek a következőkre — így reagált az eseményekre: "Didi, a fekete istenit az anyádnak..." Még szerencse, hogy Rákosi Mátyásék odahaza nem kreáltak "fajgyűlöletet" Szepesi kirohanásából. Ősi vita a sportriporterek között, hogy hová is kerüljön a mikrofon: a zárt kabinok üvegablakai mögé, vagy az "élet sűrűjébe", a pálya mellé. Szepesi az utóbbi híve volt, mert a pálya széléről érezte az igazi atmoszférát, a meccsek hangulatát, s időnként jómaga is elhitte, hogy ő a tizenkettedik játékos. Volt viszont olyan eset, amikor ő vált a közönség céltáblájává. Úgy 30 évvel ezelőtt Salgótarjánban történt, egy SBTC—Vasas bajnoki mérkőzésen: Gyuri barátunk a mérkőzés előtt még fürdött a népszerűségben, és tucatjával osztogatta az autogramokat. A II. félidő megkezdése után már korántsem volt idillikus a hangulat. Az történt ugyanis, hogy a hazaiak jobbhátvédje a 16-on belül felvágta a kapuratörő Pál I. Lászlót (különben volt Pál II. Tibor is). Szepesi önkéntelenül felkiáltott: "Tizenegyes!" Vesztére, mert jómaga néhány másodperccel korábban "ítélt tizenegyest", mintsem a bíró sípolt volna. A játékvezető természetesen megadta a büntetőt a Vasas javára. Ki is tört erre a szurkolók között a táskarádió okozta vihar! A nézők azt hitték, hogy nemcsak ők hallják a riporter hangját, hanem a játékvezető is, aki netán a riporter utasítására ítélte meg az egyébként vitathatatlan tizenegyest. A mérkőzés befejeztével, hála a salgótarjáni rendőrök éberségének, ép bőrrel úszta meg az említett incidenst. Harminchárom év alatt nagyon sokszor kiáltotta az éterbe a velőig ható — góóólt! E "góóól" kiáltás Szepesi Györgyöt a zöld gyepszőnyeggel, a focipályákkal azonosítja. Bennem mégsem a futballal kapcsolatos tipikus Szepesi-gólok élnek. Én Szepesit úgy góóólt kiáltani (nem hallottam még a 6:3 idején sem), mint az 1964-es tokiói magyar—szovjet vízilabdameccsen — az 5. gólt követően —, sem előtte, sem utána nem hallottam. Bevallása szerint, közvetítései során egyszer sértett meg játékost. Az 1961-es berlini NDK elleni vb-selejtezőn (3:2) történt a következő história. Mátrai Sándornak (ezen a meccsen jobbhátvédet játszott) nem ment valami jól a játék. A hazaiak balszélsője bizony párszor elhúzott mellette. Szepesi — a pálya széléről — ki$Sé türelmetlenül rákiáltott Mátraira. — Sanyi, mi van? Mátrai kapásból visszaszólt a riporternek: nem megy a játék! — Ha nem megy, abba kell hagyni —, viszonozta a szöveget Szepesi. Azóta persze kettőjük között szent a béke. 1963 májusában Prágában játszott a magyar válogatott. A "különítmény" egy fél napot Pozsonyban is eltöltött. A Carlton Szállóban ebédosztás közben, egy pincér véletlenül alaposan leöntötte levessel Szepesi világos színű nadrágját. A nadrágot ki kellett tisztítani, és kellett szerezni egy vasalót is. Amíg mindez megtörtént, addig a népszerű riporter a Carlton konyhájában ácsorgott egy jéger alsógatyában, és állta "diadalmasan" vagy pironkodva a pincérnők kurta tekintetét. Élménybeszámolói alkalmával számos érdeklődő megkérdezte tőle, hogy miben látta azt a sokat emlegetett 1954-es döntő elvesztését? Ő ilyenkor legalább 10 objektív okot szokott felsorolni. íme az egyik: Sebes Gusztáv edzőt folyton csak az foglalkoztatta, hogy Puskás képes lesz-e játékra. A csapatot ez kissé bosszantotta. Ez a Puskás-centrikusság nem lett volna sértő, ha Sebes megkéri valamelyik magyar vezetőt, hogy törődjenek a többiekkel is. Aztán a döntő napján ("balsors akit régen tép") eleredt az eső. Szepesi örök optimista maradt — ma 72 évesen is bízik (!!!) a magyar futball feltámadásában. Legalább az ő kedvéért biggyesszük oda: úgy legyen! BABIÁK LÁSZLÓ
