A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
INTERJÚHET Ötven esztendővel ezelőtt tört ki a szlovák nemzeti felkelés, amelynek jelentőségéről és a szlovák nemzet történetében játszott szerepéről az utóbbi időben egyre nagyobb hullámokat kavaró vita dúl. Az alábbi írással erről az évfordulóról emlékezünk. egy alcímmel pontosítja: A SZNF történetének kihasználása és meghamisítása. Jablonickýnak tökéletesen igaza van, amikor az előszóban megjegyzi, hogy "a tapasztalt olvasó is nehezen tájékozódik a felkelés témakörében". A rendkívül gazdag és szerteágazó szakirodalmat egyetlen ember aligha tekintheti át, ráadásül az elmúlt négy évben a szlovákiai könyvpiacon is számos olyan mű látott napvilágot, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg mindazt, amit a bukott rendszer korifeusai négy évtizeden át hirdettek. A nacionalista sajtóban már régóta intenzív kampány folyik a felkelés "átértékeléséért", s az első Szlovák Köztársaság régi és újkeletű hívei azokat a kutatókat is kíméletlenül támadják, akik — kiváltképp a hatvanas évek mellett minden erejükkel azon voltak, hogy a többi résztvevőt árulóvá degradálják, és érdemeiket eltöröljék. "Úgy mocskolhatták őket, ahogy akarták, az volt a fő, hogy mindez összhangban legyen az ötvenes evek nyomozói, ügyészei és bírái által mondottakkal" — állapítja meg a szerző. Az effajta historiográfia élenjáró művelői Miloš Gosiorovský, Miroslav Kropilák, Mieroslav Hysko és Bohuslav Graca voltak, akik—hasonszőrű társaikkal együtt — unos-untalan hangoztatták, hogy szakmai munkájukat olyan mérvadó személyiségek útmutatásainak szellemében végzik, mint Klement Gottwald és Viliam Široký. A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. évi XX. kongresszusa után a "béketábor" több országában is kedvező változásokat hozó itonTin mim Fél évtizeddel ezelőtt a szlovák nemzeti felkelés évfordulója még a letűnőben lévő társadalmi rend kultikus ünnepei közé tartozott, és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság s kivált a szlovák nemzet történelmi mitológiájának az egyik legfontosabb fejezetét alkotta, és — természetesen — a rendszer legitimációs alapjának nélkülözhetetlen fontosságú eleme volt. A gátlástalanul glorifikált és misztifikált esemény értékelése körül elképzelhetetlenek voltak a viták: akik eretnek kérdések föltételére vállalkoztak, biztosak lehettek abban, hogy előbb vagy utóbb "szoros" kapcsolatba kerülnek a biztonsági rendőrséggel. Ezt az 1933-ban született, a szlovák történetírásból hosszú időre száműzött kutató, Jozef Jablonický esete is bizonyítja, akinek a tudományos pályafutása a husáki normalizádó viszolyogtató praktikái következtében sok ezernyi sorstársához hasonlóan alakult: elbocsátás, publikációs tilalom, rendőri megfigyelés sújtotta, s csak kivételes optimizmussal hihette, hogy a diszkrimináció nem tart örökké. A történelem iránt érdeklődő olvasó már négy évvel ezelőtt megismerkedhetett a diktatúra végnapjaiban szamizdatként is megjelent, s emiatt csak nagyon kevesek számára hozzáférhető, beszédes című könyvével, a Felkelés legendák nélkül-el (Povstanie bez legiend). "Uj" kötete nem a fél évszázada zajlott eseményekkel és azok hátterével foglalkozik, hanem a szlovák nemzeti felkelés történetírásának a történetét vázolja fel. Az idézőjel teljességgel indokolt, ugyanis a kiadás alapjául szolgáló kézirat már 1980-ban elkészült, de akkor csak írógépes sokszorosításra és egy három évvel későbbi torontói kiadásra nyílt lehetőség. A szerző a másfél évtizede keletkezett írást lényegesen kiegészítette, s így született meg a Qlosszák a SZNF történetírásából (Glosy o historiografii SNP, 1994) címet viselő könyv. A szerző, korántsem ok nélkül, jónak látta, ha kötetének témakörét második felében — valóban sokat tettek a pártpropaganda által megkövetelt torzítások és elhallgatások káros következményeinek felszámolása érdekében. A történelem eseményeit mindenkor fenyegeti az utólagos átírás veszélye, s nem csupán a történészek, hanem az egykori (fő) szereplők, a visszaemlékezők is alaposan kiveszik részüket ebből az áldatlan munkából. A szlovák nemzeti felkelés történetének meghamisítása már 1944 őszén megkezdődött, s az 1945—1948 közötti politikai harcokban is nehéz volt a pártatlanság megőrzése. Tény azonban, hogy ekkor még a felkelés valamennyi részvevője — a polgári pártok képviselői, a kommunisták, a szociáldemokraták stb. — kifejthette álláspontját, a vélemények pluralizmusa érvényesült. 1948 februárja után a felkelés nem kommunista szárnyához tartozó résztvevői nemcsak a közéletből, hanem sok esetben a mindennapi életből is eltűntek. "A polgári ellenállás számos becsületes képviselője csupán az StB (Štátna bezpečnosť — Állambiztonsági Rendőrség) vallatószobáiban vagy a vádlottak padján jutott szóhoz" — írja Jablonický, s szavai pontosan jellemzik a kommunista hatalomátvétel után a politikai és a szellemi életben kialakult állapotokat. Miközben a szlovák nemzeti felkelés a monopolhelyzetbe került marxista történetírás érdeklődésének homlokterében állt, az ötvenes évek elején már a felkelés jó néhány kommunista résztvevője, közöttük a később oly sokat dicsőített V. illegális Központi bizottságának tagjai, Gustáv Husák, Karol Šmidke és Ladislav Novomeský is kénytelen volt szembenézni az osztályharc éleződésének nyomasztó légkörében megfogant vádakkal; Husák és Novomeský hosszú éveken át a börtönben töprenghetett afölött, érdemes volt-e az új rendszerért harcolni. (Végül igennel válaszoltak...) A dogmatikus, sztálinista történetírás hosszúra nyúlt időszakában, 1949 és 1962 között a felkeléssel foglalkozó munkák szerzői a kommunisták tetteinek mitizálása "desztalinizálás" Csehszlovákiában a hatvanas évek elejéig alig éreztette hatását. Ellenkezőleg, 1958-ban újabb koncepciós pert indítottak a felkelés több nem kommunista személyisége ellen, akiket ugyan a magyarországihoz hasonló " ellenforradalom" szervezésének a vádjával ítéltek el, de természetesen a szlovák nemzeti felkelés elleni "tevékenységük" is alapvető hangsúlyt kapott. A pártos történetírás gazdagodását pedig olyan, az "ügyészi-rendőri felfogásmód" továbbélését demonstráló, demagóg könyvek jelentették, mint Bohumil Lastovička Londonban a háború alatt (V Londýné za války, 1960) és Vádav Král Az igazság a megszállásról (Pravda o okupaci, 1962) című kötetei. Az 1963 és 1969 közötti időszakot Jablonický a Rehabilitáció címet viselő fejezetben foglalja össze, jelezve, hogy nem csupán számos polgári és jogi rehabilitációra került sor ekkor, hanem a történetírás is kezdte visszanyerni régi tudományos rangját. 1963 után az ötvenes évek nem egy dogmatikus szerzője revideálta az új felismerések fényében tarthatatlanná vált megállapításait, ennél is fontosabb volt azonban, hogy egy új, a tudomány etikájának kritériumait is szem előtt tartó történész nemzedék látott munkához. Az 1964 júniusában megrendezett szomolányi (Smolenice) konferencián elhangzott előadásokra már a sematizmussal és az egyoldalúsággal való szakítás, a szakmai megalapozottság volt a jellemző. A rendezvényen Gustáv Husák és Ladislav Novomeský is felszólalt; nem sokkal később napvilágot látott Husák Tanúságtétel a szlovák nemzeti felkelésről (Svedectvo o slovenskom národnom povstaní, 1964) című könyve, amely sokak számára valóságos kinyilatkoztatást jelentett, s amelyről ma is elmondhatjuk, hogy rendkívül fontos hozzájárulás volt a felkelés történetének megismeréséhez. A hatvanas évek történészei — legalábbis azok, akik erre az elnevezésre méltók akartak lenni — már nem a szónoki emelvényekről 6
