A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-26 / 35. szám

HÉT

OTT JÁRTUNK

TÁJKÉP DARAZSAKKAL ÉS HECYEKKEL

GYALOGOLNI JO — IRTA EGYKOR MÓRICZ ZSIGMOND, S BIZONY IGAZA VOLT. DE BUSSZAL UTAZNI GYORSABB ÉS KÉNYELMESEBB, BÁR AZ EMBER ÍGY KEVESEBBET LÁT A VILÁGBÓL. ÚGY ADÓDOTT, HOGY A LEGNAGYOBB NYÁRI KÁNIKULÁBAN HÁROM HETET GÖMÖRBEN TÖLTHETTEM — EZEK AZ ÚTIJEGYZETEK OTT KÉSZÜLTEK.

Egy gömöri kiskocsmában

A világ fejlődését sok minden jelzi, de számomra a legszembetűnőbben talán a kocsma. A gömöri kocsma általában kicsi, mint amekkora a legtöbb falu is. Régebben az ember a sör és a bor mellett legföljebb rumot rendelhetett, ma már van jégbe hűtött cola és narancslé, sőt jégkrém is, csak éppen a vendégek száma csappant meg. Alig néhányan ücsörögnek az asztaloknál, a kocsmáros szerint nem is igazán éri meg sört csapolni, mert olykor egy hordónyi sem fogy el egy nap. Inkább palackozott sört tart, bár az üvegekkel több a gond. A választék persze szerény, csak a környékbeli sörök jutnak el ide, a Gemer, a Šariš, de itt-ott láttam cseh sört is, jóval drágábban.

A kocsmában nem túl beszédesek az emberek. Talán a nagy meleg teszi, talán az élet. A politika alig érdekel valakit. Újságot nemigen olvasnak errefelé, a tévében is legföljebb a sorozatokat nézik meg. A világ különben is odébb van, a helyi gondokkal meg úgyis maguknak kell megbirkózniuk. Csak éppen pénz nincs hozzá. A munkanélküliség nagy, a környékbeli üzemek sorra küldik el az embereket, de amelyik még működik az is keveset fizet. Van, aki lemondóan legyint, van, aki nem hagyja annyiban, és vállalkozik. Az emberek leleményesek. Körtvélyesen lakik Sz. úr, aki autóbuszain személyeket szállít. A leghűségesebb kuncsaftjai a jehovisták, akik állandóan utaznak valahová. Szívesen elszállítja a gömöri gyerekeket is a Duna Menti Tavaszra vagy más Csemadok-rendezvényre,

de ha úgy adódik, akkor egy-egy turistacsoporttal elhajt akár Spanyolországba is.

G. bácsi viszont kedvetlen. Tavaly még felvásárolta a gyümölcsöt és a zöldséget, az idén viszont már nem vállalkozott rá. A konzervgyárnak nemigen kell, s fizetni sem tud érte. Az idei mézet még begyűjtötte a méhészektől, de fizetni majd csak akkor fog, ha valaki megveszi. G. bácsinak egyébként messze földön híres pincéje és szőlője volt. A pince még megvan (lakni is lehet benne), a szőlőt azonban a múlt ősszel kivágta.

Magyar szó — felárral

Szene környéki és csallóközi gyerekekkel járjuk a vidéket. Gondolom élmény számukra a táj: az erdők között kanyargó utak, a hegyek, a messzire világító mészkőszirtek és persze a barlangok is. Előre felhívjuk a figyelmet a barlangi hidegre, de mindig akad valaki, aki otthon felejti a szvetterét vagy a melegítőjét. Őket törülközőbe, pokrócba bugyoláljuk, hogy megóvjuk a hidegtől, de a kis nacionalizmusok ellen sajnos ez nem sok védelmet nyújt. Az aragonitbarlang bejáratánál kerek-perec kijelentik, hogy magyar idegenvezetés csak dupla belépőért jár, mert hogy a magyar külföldi nyelv. A felárat mindenkinek meg kellene fizetnie, ami negyven-valahány fő esetében már szép kis summa. S mi járna cserébe ezért? Állítólag hajlandók lennének bekapcsolni a magnetofont, ahonnan hangszórók segítségével eljutna fülünkbe a magyar szöveg. Erre azt javasolom, hogy szívesen lefordítanám menet közben az

idegenvezető magyarázatát, elvégre valamit konyítok a geológiához és a barlangokhoz, de a hölgy határozottan rendre utasít, hogy mit képzelek, a beszédemmel ne zavarjam a többi látogatót, s ha netán a gyerekek zsivalygása miatt elégedetlenek lennének, akkor nem árt ha tudatosítom, hogy az ő belépti díjukat is velünk fizetteti meg. Ekkor értettem meg végleg, mitől is olyan egyedülálló az ochtinái aragonitbarlang. Mert bár tény, hogy aragonitkristályokat sem látni akárhol (legföljebb Mexikóban, Argentínában és Spanyolországban), a magyar beszédért csakis itt bűnhődhet az ember. A teljesség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy sem a jászói, sem a gombaszögi barlangban nem volt hasonló "élményben" részünk. Ott az idegenvezető készségesen vállalta a kétnyelvű magyarázatot, s nem kért érte nyelvpótlékot sem.

Hol van Murány vára?

Murány felé menet megálltunk Rőce főterén, hogy ezt-azt vásároljunk, mert bizony az üzletek ellátásával sok a gond Gömörben. Van, amit itt kapni, van, amit amott, s olyasmi is jócskán akad, amit hasztalan kerestünk. Például magyar újságokat. De Rőcén ez is volt. Új Szó, Vasárnap, sőt A Hét is. Az egyik üzletben pedig a pénztárosnő magyarul válaszolt, miután meghallotta a beszédünket. Manapság nem általános az ilyesmi szlovák környezetben, ezért is voltunk hálásak érte. Murányban viszont szlovákul is csak nehezen értettük meg magunkat. Nem a nyelvtudásunkkal volt baj, inkább a kérdést tettük fel rosszul. Szerettünk volna ugyanis gyorsan eljutni a murányi várhoz, ezért megkérdeztük az egyik helybélit, nem tudná nekünk megmondani, merre kell mennünk? Ö nagyon készségesen elmagyarázta, hogy a falu főteréről vezet egy turistaút a várhoz, ha jól kilépünk akár fél óra alatt is megjárjuk. Amikor már vagy húsz perce az erdőben bolyongtunk, sejtettem, hogy valami gonosz tréfa áldozatai lettünk, s a szembejövőktől folyvást kérdezgettük, jófelé megyünk-e. Ők megnyugtattak, hogy igen, bár megjegyezték, hogy az út nagyobbik fele még előttünk van. S nem is hazudtak. A jó félórából egy és háromnegyed óra lett, s a legvége volt a legnehezebb. A romos várkaput már-már kézzel érinthettük, mégis negyedórába telt míg áthaladtunk alatta. Odafönn elolvashattuk — szlovákul — a vár rövid történetét, s bár Széchy Mária és Wesselényi Ferenc romantikus szerelmére nem sok helyet vesztegettek, azt azért megtudhattuk, hogy összeesküdtek a császár ellen, s ez a vár további sorsára is kihatással volt. Odafönn persze az is kiderült, hogy vezet ide egy kényelmesebb út is, amiről a derék murányi atyafi nem volt hajlandó tudni. De az vesse rá az első követ, aki maga nem lokálpatrióta. Elvégre ki látott már olyat, hogy a hozzánk ellátogató idegent, aki ráadásul a falu büszkeségére kíváncsi, csak úgy elküldjék.

2