A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-19 / 34. szám
FIGYELŐ HÉT — A krakkói és varsói egyetemen hagyományos filológiai képzés folyik, magyar nyelvészet, irodalom és történelemoktatás. A mi tanszékünkön mindez kiegészül az általános magyar kultúra oktatásával, amely azt jelenti, hogy a magyar irodalmon, nyelvészeten és történelmen kívül a diákok művészettörténetet, kultúrtörténetet, néprajzot is tanulhatnak. Sőt, van egy olyan lehetőség is, hogy a negyed-, illetve ötödévesek magyar zenetörténetet is tanulhatnak. A cél olyan szakembereket képezni itt, akik azon kívül, hogy jól beszélnek magyarul, szakképzettek, jártasak általában a magyar kultúrában. — Hogy tud eleget tenni ennyi kívánalomnak az a néhány oktató, aki a tanszék tanári gárdáját képezi? — Öten vagyunk a tanszéken állandó munkaviszonyban, ám nagyon sok külsős segít nekünk. Minden évben vendégtanárokat fogadunk. Például az idén, ha minden jól megy a történelmet a kolozsvári egyetem vendégtanára, Petneky Áron tanítja majd. — Tehát nemcsak magyarországi vendégtanárai vannak a tanszéknek... — Nagyon jó kapcsolataink vannak az említett egyetemmel. így próbáljuk a tanárhiányt megoldani és ezáltal is színvonalasabbá tenni az oktatást. — S te mit tanítasz az egyetemen, ha már ilyen kevesen vagytok? — Magyar nyelvet és az irodalmat tanítom. A régi magyar irodalomtól kezdve 1945-ig. — Beszéljünk még egy kicsit a diákokról... Említetted, hogy nagy az érdeklődés a tanszék iránt. Vajon ez minek tudható be azon túl, hogy nagy a munkanélküliség, s az érettségizettek nagy része megpróbálkozik az egyetemmel... Nyilván nagyobbak a lehetőségek, mint a múltban, ám gondolom az érdeklődésben szerepet játszik némileg a hagyományos lengyel—magyar barátság is. Egyáltalán él-e még a köztudatban? — Én azt hiszem, hogy él, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy nagyon tehetséges, érdeklődő diákjaink vannak, akikkel nagyszerű együtt dolgozni. A tanszék népszerűségének másik oka talán az lehet, hogy a magyar nyelvet és irodalmat általában egy világnyelvvel, tehát az angollal, némettel, orosszal és franciával párosítjuk. Egyébként köztudott, hogy egy ilyen nyelvvel, mint a magyar (nem magyar közegben) nehezebb elhelyezkedni, ezért teljesen gyakorlati meggondolásból több szemeszteren át informatikát is beiktattunk a tananyagba. Amiben ismételten különbözik tanszékünk "profilja" a krakkóitól és varsóitól: a negyed- és ötödévesek számára olyan speciális "kollégiumok" nyílnak, ahol újságírást, közgazdaságtant, menedzselést és műfordítást tanulhatnak, ezekben a szakmákban egy kis jártasságra tehetnek szert. — Nagyobbak a lehetőségek... — Pontosan, és természetesen mindenki a saját érdeklődésének, beállítottságának, habitusának megfelelően választhat az általunk felkínált "lehetőségekből", egyszóval: specializálódhat. — A férjed lengyel, ám mivel Budapesten tanult, tökéletesen beszél magyarul. S mi több... műfordítással is foglalkozik... Mostanában is? — Az utóbbi időszakban hűtlen lett a műfordításhoz. Mivel újságíró, kevés ideje jut rá, ám azelőtt valóban fordított, Pilinszkyt, Csoórit, Csáth Gézát. Fordításai megjelentek különböző lengyel irodalmi lapokban. — Reméljük, hogy egyszer ismét időt szakít a műfordításra, s újságíróként is lehetősége nyílik egy-egy magyar tollforgatót, íróembert bemutatni... De térjünk vissza ismét a tanszékhez. Az imént említetted, hogy a magyar nyelvet általában egy-egy világnyelvvel párosítják. Csupán ezekkel, vagy van más lehetőség is? — Általában csak világnyelvekkel, ám a diákok két szemeszteren át az összehasonlító nyelvészet keretében megismerkedhetnek a finn nyelv struktúrájával, illetve a török nyelvvel. Érdeklődésük szerint e kettőből választhatnak: finnül, illetve törökül is tanulhatnak. — Van-e a tanszéknek valamilyen kapcsolata a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékével, vagy a prágai Károly Egyetem Magyar Tanszékével? — Sajnos, nincsen semmilyen kapcsolatunk, ám remélem idővel lesz. A budapesti ELTÉ-vel tartjuk a kapcsolatot, viszont a legjobb együttműködésünk a kolozsvári egyetemmel van, nemcsak a vendégtanárokat illetően, hanem a diákok cseréje is megvalósult már. Tőlünk oda utaznak diákok részképzésre, illetve onnan ottani lengyel szakosok utazhatnak Poznanba. — Említetted, hogy magyar irodalmat is tanítasz az egyetemen a régi magyar irodalomtól 1945-ig. Ha szabad kérdeznem, a szivedhez mégis melyik korszak áll a legközelebb? — Ebből a hatalmas tömegből leginkább a századforduló irodalmát kedvelem a legjobban, ezt tartom a legizgalmasabbnak. Ám hozzá kell tennem, befolyásol az is, amit éppen tanítok, amiben benne élek, az a korszak, ami éppen foglalkoztat. Mindenben megtalálom a magam gyönyörűségét és... én ezt az egész munkát egyfajta küldetésnek tartom. Kiállók a diákok elé és érzem, a feladatom úgy beszélni ezekről a költőkről, írókról és egy-egy műről, hogy a diákok megérezzék: valóban gyönyörű a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar kultúra. — Az első évfolyamban bizonyára többet beszélsz lengyelül, mint magyarul, hiszen az oda került diákok beszélni sem igen tudnak még magyarul... — Az első évfolyamban az a cél, hogy a diákok megtanuljanak magyarul. Csak második évfolyamtól oktatjuk az irodalmat, a történelmet és a többi tárgyat magyar nyelven. — És mit mondanak a lengyel diákok? Nehéz a magyar nyelv? — Igen. Azt mondják, hogy nagyon nehéz nyelv, sőt még én magam is munka közben, tanítás közben jöttem rá, hogy nagyon nehéz a mi nyelvünk. Szép és ugyanakkor nehéz is. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Töredékek a nagy időkből Ahogy magamat ismerem, minden bizonnyal kidobnának saját temetésemről. (JIMI HENDRIX) ■ A Magyar Televízió jóvoltából nemrég találkozhattunk Jimi Hendrix-szel. De talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: visszatérhettünk egy mind vonzóbbnak és szebbnek tűnő tegnapba. A hatvanas évek iránti nosztalgiánk már-már a századforduló irántival vetekszik. A nagy idők csak voltak. Jimi Hendrix csaknem negyed százada halott. Legalábbis a "bűnös test" — mert a hajdani gitárkirály zenéje kortalan, s mindaddig szólni fog, amíg kíváncsi és makacs "sznobok" a rockzene felfedezésére szánják el magukat. A tévében az 1970. augusztus 30-án Wight szigetén készült felvételt vetítették: ez volt Hendrix egyik utolsó fellépése. Alig három héttel később, szeptember 18-án altató-túladagolás (?) következtében meghalt. Pontosan tíz héttel a huszonnyolcadik születésnapja előtt. "Azt hiszem, bizonyos értelemben Jimi szerencsés volt: akkor halt meg, amikor kellett" — mondta a rock sztárjainak híres-hírhedt ágyasa, Marianne Faithfull. Bizarr gondolat, de korántsem ostoba: 1970-ben már a rockzene hőskorának végnapjai peregtek, s Hendrix is világosan látta, hogy a mindenható show-biznisz gigantikus gépezetének fogaskerekei előbb-utóbb mindenkit elkapnak, s az üzleti érdekek ellenében a művészi ambíciók, az érzések és a gondolatok vajmi keveset számítanak. Hendrix — John Lennonhoz vagy Jim Morrisonhoz * hasonlóan — elképzelni sem tudta, hogy életét e taposómalom jól fizetett rabszolgájaként élje le. Jobbnak látta eltékozolni a színpadokon, a stúdiókban és egyebütt. Az ő idejében a lázadó ifjúság tekintélyes hányada még komolyan hitte, hogy harmincon túl már élni sem érdemes, s ezért két végén kell égetni a gyertyát — miként Hendrix, Brian Jones, Morrison s még sokan mások teszik. Aztán, a nagy idő múltán öltönybe, kosztümbe bújva elfoglalták kijelölt helyüket a társadalmi struktúrában, a hippi-öltözék pedig lomtárba vagy a szemétbe került. Néhány példakép azonban hűséges maradt önmagához: meghalt. 1970 nyárutóján Wight szigetén a hőskor egyik utolsó felvonása zajlott. Még folyt a vietnami háború, de a világ már sokkal csendesebb és kiábrándultabb volt, mint 1968-ban. A Prágai Tavaszból csak emlékek és hamvukba holt remények maradtak; a Quartiére Latin járókelői már nem találkoztak tüntető diákokkal; a korszak arculatát oly nagy mértékben meghatározó Beatlesről csak múlt időben lehetett beszélni. Még senki sem sejtette, hogy rövidesen Hendrix és Morhson neve is fölkerül a "hősi halottak" emléktáblájára, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a "virágok gyermekeinek" lázas, forrongó korszaka lezárult. A feltépett és elhajított utcakövek, az elégetett behívók, a szentírásként ismételgetett Marx-, Mao- és Marcuse-idézetek, a Rolling Stones lázító dalai s a Beatles szeretet-himnusza, a keleti bölcseletek és a "szelíd motorosok" kevésnek bizonyultak a világ megváltásához. Hendrix nem tartozott a világmegváltók közé. "Csak" egy zenész volt, történetesen a gitár zsenije. Nem akart egyebet, mint érzéseit, a világról és az életről vallott gondolatait tolmácsolni hangszere segítségével. Wightszigeti koncertjén már fáradt, kedveszegett ember benyomását keltette, de változatlanul képes volt arra, hogy gitárját a megismételhetetlen varázslat mágikus eszközévé átlényegítve felkavarjon és elandalítson, felrázzon és elringasson. Az alig egy órás tévéfelvétel azonban csak sovány vigasz mindazoknak, akik sem Wight szigetén, sem másutt nem lehettek jelen, ahol a rockzene történetét írták. Maradnak tehát a képzelet játékai: otthoni magányunkban elővehetjük valamelyik lemezét, s visszaálmodhatjuk magunkat azokba az időkbe, amikor még Hendrix (is) játszott... G. KOVÁCS LÁSZLÓ
