A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
Mégis megtanult valamit ■*§ DAVID NEWMAN Steven Harlow bezárkózott a toalettbe, és tüzetesen átböngészte a Londonban vásárolt "szaklapot", amelyben hölgyek tehetősebb urak ismeretségét keresik. Otthon a magazint a szőnyeg alá csúsztatta. Esthemek nem szabad erről tudnia. Testi élvezetekkel pontosan egy évvel ezelőtt ajándékozta meg utoljára. Harlow végre összeszedte minden bátorságát, és megírta a levelet a magazinban felfedezett nőnek: "Tisztelt hölgyeml" — így a megszólítás. A továbbiakban közölte vele, hogy szívesen áll a rendelkezésére, ismerkedjenek, meg, aláírás: Peter Hellmann, B/O 34, South Street. Valóban ott lakott. A hatodik napon kihalászta a postaládából azt a borítékot, amely Peter Hellmannak volt címezve. A vonatban reszkető ujjakkal tépte fel a borítékot. A tartalom: "Drága Peter! Gyere, várlak. Szerelemmel: Martina." A levél alsó sarkában cím és telefonszám. Délben felhívta a kapott számot. — Hellmann vagyok, Peter Hellmann. — Ó... hellói Mikor látogatsz meg, drágám? Ó... egy apróság. Hozzál magaddal tíz fontot. A holnapi nap megfelel? Tizenkettő és egy között rendben van? — Te vagy az? — csicseregte Martina, miközben ajtót nyitott a vendégnek. Idősebb volt, mint Steven gondolta, az arca telemázolva festékkel. A nappaliban bátorítóan Stevenre mosolygott. — Menjünk át azonnal a hálószobába? Három nappal a történtek után Steven levelet kapott. Hat fénykép hullott ki a borítékból. A képek mindegyikén felismerte önmagát és Martinát. A fényképeket és a magazint a garázsban azonnal elégette. Csak amikor London felé rázatta magát, akkor döbbent rá a valóságra. Tudják a nevét, az adatait. A kabát! Amíg a hálószobában volt, igen, akkor mindent átvizsgáltak. Felhívta Martinát telefonon, de egy férfihang közölte vele, hogy a nevezett hölgyet nem ismeri. Taxiba vágta magát, és elhajtott a város déli részébe. A ház ajtaján a tábla: Ez a lakás kiadó. Hazavánszorgott. Nyolc után megcsörrent a telefon. — Steven Harlow? — halottá egy férfi hangját. — Vagy Peter Hellmann, ha úgy jobban szereti. Látta a fényképeket? Miért is nem küldtem el őket a főnökének? Tudom hol dolgozik, tudom a főnöke nevét. Elküldhettem volna a drága nejének, a klub elnökének, de nem tettem meg. Ötszáz fontot várok öntől. Szerezzen ötszáz fontot. Harlow aznap leült a parkban egy padra, és gondolkozott, majd a városban sebtében összevásárolt néhány dolgot: acéldobozt kulccsal, drótokat, egy zseblámpát és egyebeket. Este nyolckor a férfi újra felhívta. — Megvan a pénz? A zsaroló mindent megmagyarázott. A park előtt bonyolítják le az "üzletet". Steven másnap egy csomaggal a hóna alatt sietett a találkára. A park kapujánál egy motorkerékpáros állta az útját. — Én veszem át a csomagot — mondta. Szélsebesen elrobogott. Steven szomorúan nézett utána. Néhány nappal a történtek után egy detektív lépett be a házába. Matthew felügyelő a Scotland Vardról. — Szomorú hírrel érkeztem önhöz. A munkatársaim néhány nappal ezelőtt házkutatást tartottak. Egy lezárt fiókban vagy harminc fényképes borítékot találtak. Urakról van szó. Érti, miről beszélek? A hölgyet ismerjük. Ócska ribanc. Sajnálattal közlöm önnel, hogy az egyik borítékon az ön nevét fedeztük fel. A képen ön és a hölgy. Ugyebár tudja, milyen pózban. Matthew a fényképre mutatott. — Ez az a nő, nem? Steven végül elmesélte a találkozás körülményeit. — Váloszoljon: zsarolta önt valaki? Igen vagy nem? — Nem kaptam zsaroló levelet. — Nem is kap. A negatívokat elégettük. Most azok után nyomozunk, akiket megzsaroltak. — Miért? A bűnösöket elfogták. — Gyilkossági ügyben nyomozunk. Valami tréfás alak átküldte őket a másvilágra. Ilyen az élet. Száz ember fizet, mint a köles, de aztán ráfutnak egy... szóval... megkapták a szeretetcsomagot. A pénzt állítólag egy dobozba rejtette el, s amikor beleillesztették a kulcsot a zárba, a ládikó felrobbant. A bomta mindkettőjükkel végzett. A nyomozó eltávozott. Steven büszkén nézte a falon lógó fényképet. Két fiatalember ült egy öttonnás orosz bombán, amelyet a vietnami harctéren tettek ártalmatlanná. A fénykép alatt a szöveg: "Harry Hoskin hadnagynak és Steven Harlow őrmesternek, hálával Nakayura Beach lakosai.” Nos, a háborúban is meg lehet tudni valamit... BORBÉLYOK, HÓHÉROK Bizony nem tudja mindenki, hogy valaha réges-régen a figaróknak nemcsak a szőrkaparás és a hajnyírás volt a tisztük, hanem a sebek gyógyítása, törött csontok összeforrasztása, erek vágása és mindenfajta operáció. Mert a tudós doktorok nem végeztek ilyen "alantas " munkát, ez nem illett volna rangjukhot és tudásukhoz. A sebekkel a borbélyok foglalkoztak. A figaró megborotvált egy-két embert, s a széken már ott várakozott rá egy földagadt arcú kuncsaft, hogy kihúzassa a fájó fogát. S a borbély tudása szerint azt is elvégezte. Mindezeket azért vetem papírra, mert kezembe került egy több, mint félszáz éves könyv, dr. Müller Vilmos: Bacilusháború című műve. Nem is annyira a könyv tartalma, inkább az előszó érdekelt, amelyben dr. Müller kifejtette, milyen emberfölötti munkát végeztek valamikor a borbély-chirurgusok, amíg kezük nyomán kifejlődött a modem sebészet. Igaz, sok fájdalmat is okoztak, mert valaha az volt a szokás, hogy a háborúban a katona ellőtt lábát, vagy karját forró olajjal öntötték le. Előfordult, hogy a fájdalomtól vonagló sebesültön megesett a borbély-sebész lelke, s kardjával átdöfte a katona szívót, hogy ne érezze többé az emberfölötti szenvedést. De nemcsak a borbélyok sebészkedtek, hanem a hóhérok is. Müller megjegyzi, hogy például: "A pozsonyi hóhér 1528-ban kéri a városi tanácsot, engedjék meg neki a sebészi gyakorlatot, és vegyék fel az orvosok céhébe, sőt amikor a nagyszombati egyetemen megkezdődött a rendszeres orvosi tanítás 1770-ben, az ottani hóhér fia maga is gyakorolta apja mesterségét, szorgalmasan látogatta a bonctani és sebészeti előadásokat." A magyar történelem nagy alakja, Bethlen Gábor, aki vízkórban szenvedett, a lőcsei hóhért hozatta magához meggyógyítása végett. Amikor már sem a német, sem a zsidó orvosok nem tudtak rajta segíteni, a lőcsei hóhér vagdosta meg a lába szárát, hogy a mérges nedvek elszivárogjanak. Szem- és fültanúk állítják: amikor Deák Ferencnek, gyermekkorában megrándult a nyaka, a Dunántúlon sebészkedő hóhért hozatták el szülei, hogy meggyógyítsa a fiút. A hóhér segített is rajta, "de a kezelés után a nagy jövőjű gyermek arcát megveregetve, azt a jó tanácsot adta neki: nehogy még egyszer a keze alá kerüljön »nyakigazítás« végett, mert esetleg sokkal kellemetlenebb lesz." Persze sok hasonló eset fordult elő mind nálunk, mind idegenben. Ezek nemcsak tanulságosak, hanem érdekesek is, s ma már mosolyra késztetnek bennünket. D.Gy. 26
