A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
U'*" K A magyar turáni ornamentika története A közelmúltban a budai várban található LITEA könyvszalonban tartották meg Huszka József A MAGYAR TURÁNI ORNAMENTIKA TÖRTÉNETE című 1930-as kiadású könyve reprint változatának ünnepélyes bemutatóját — dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutató bevezető szavaival-ajánlásával. Huszka József (1854-1934), kiskunfélegyházi tanár-festőművészmagyarságkutató-író életének fő műve a szerző születésének 140. évfordulójára, NYERS CSABA magánkiadásában jelent meg. Huszka hatvannégy évvel ezelőtt papírra vetett gondolatai — sajnos — napjainkban is aktuálisak: "A mai magyarság bálványimádó módjára teljesen behódolt a nyugati civilizációnak, kivált az iskolázottakból, a tanultakból álló része, és nem becsüli a sajátját, sőt lenézi és parasztosnak tartja azt az ornamentikát, amit most bemutatni akarok... Ez elé a fajmegtagadó, nemzeti önérzetet tipró és megsemmisítő áradat elé akartam egy követ dobni munkám anyagának összegyűjtésével és ismertetésével, gondolván, hogy majd csak akad több kőhordó is." A kuriózumnak számító, az író saját képeivel gazdagon illusztrált eredeti mű az első világháborút követő gazdasági viszonyok miatt tíz évig asztalfiókban hevert, míg végre megjelenhetett. A szerző a nagy turánság Ázsia nyugati részeibe, a Földközi-tenger keleti partjai tájékára került csoportjainak díszítőművészetét kutatta fel, és rendszerezte az elemeit. Továbbá levonta belőle a kínálkozó tanulságokat — kimutatva a több ezer éves folytonosságot a kisázsiai és Szíriái települőktől kezdve, a hunokon, avarokon, magyarokon át napjainkig. "A Magyar Ornamentika Története (a kötetet megelőző tanulmány — a sz.mj.) nem mondák, hagyományok, ősi följegyzések és nyelvészeti öszszevetések labirintusából keletkezett és igazság látszatával ható megállapítások összegezése; hanem ma is látható, megfogható, mérlegelhető, kisebb-nagyobb műbecsű, régi és mai iparművészeti tárgyak formáinak beszéde. A formák nyelvét kísérlem megszólaltatni, hogy mondják el, hol, mikor, mily célból és alkalomból, HÉI vagy milyen rendeltetéssel születtek... Hosszú idő, több évtized alatt gyűlt össze az anyag, mely a magyar nép ruházati díszei, valamint házi eszközei, edényei, bútorai, kapui, festései, faragásai, vakolatdíszei számtalan formáit tartalmazza... Közben kutattam a régi, hazai templomok falképein, hímzett ruháin s a magyarországi hun-avar és honfoglalónak meghatározott sírleletek fenmaradt díszein oly nyomok után, melyek a múltat és jelent összeköthetik... A mikénei kultúrában némi bámulatomra és nagy örömömre ugyanazon elemeket, sőt formákat találtam... Mikéné, Thirint, Kréta, Ciprus görögök előtti lakossága a hun-avar-magyar régi iparművészet emlékeinek a műformáival élt, melyeknek egyenes folytatása a mai magyar népies ornamentika... A magyar ornamentika minden egyes motívuma szimbolikus dísz. Jelképezte pedig a teremtő és fenntartó isteni erőnek egyes megnyilvánulásait... Többé nem jön divatba a négyezer éves magyar ornamentika, de könyvem talán egy időre megőrzi emlékét!" Mi, utódok pedig tisztelettel őrizzük Huszka József emlékét is, hiszen örök értékű munkássága, illetve az általa felkutatott mintakincs nemzeti kincsünk! Minden magyar jelkép ősi üzenet, gyökereinkhez visszavezető, megtartó erő. Mindenképpen példa értékű a rézplasztikákat is készítő "magánkiadó" vállalkozása napjainkban, amikor az államilag támogatott könyvkiadók is anyagi gondokkal küszködnek. Remélem, hogy a tartalmas mondanivalójú, elegáns kivitelezésű (a borítóterv Csathó Pál grafikus munkája) kötet mielőbb kapható lesz hazai könyvesboltjainkban is. Miskó Ildikó FOLYÓIRAT Harmadik út? A "harmadik szlovák út" lehetőségéről egy Juraj Virsik nevű szlovák emigráns elmélkedik az újabban főleg nacionalista hangvételéről, mindenekelőtt pedig magyarellenes elfogultságáról ismert irodalmi hetilap, a Literárny týždenník július 8-i számában, s a lap rendszeres olvasói alighanem csodálkoznak is, hogy a szóban forgó terjedelmes cikk (Tretia slovenská cesta) egyáltalán megjelenhetett a szóban forgó sajtóorgánum hasábjain. Juraj Virsik ugyanis nem támogat semmiféle gyűlöletkampányt, sőt cikkében — világosan megfogalmazott észérvekre hivatkozva — egyebek között a szlovákmagyar viszony rendezését, a szlovák—magyar "kiegyezést" szorgalmazza. A "harmadik utas" szlovák orientációt a következőképpen definiálja: "Áz 1989 novembere utáni első szlovák orientációt a polgári elvre és a csehszlovák apriorizmusra alapozott, Nyugat-Európára irányuló haveli orientációnak nevezhetjük. A másodikat nemzetieskedőnek mondhatjuk, ahogyan az a Matica által hagyományozódik a tizenkilecedik századból, amikor is a szlovákság nagymorva gyökerei és szláv mivolta úgyszólván ellentétbe állíttatott az elmúlt évezred német és magyar hatásaival. A harmadik orientáció, amelyről itt beszélni akarok, az előbbi .kettőnek a szintézise, magasabb fokon. (...) A szükséges, illetve javasolt szintézis a tizenkilencedik századtól örökölt szlovák nemzeti orientáció nyugati elkötelezettségű korrekciójában rejlik." A terjedelmes cikket itt természetesen nem áll módunkban részletesebben ismertetni, célunk csupán az, hogy felhívjuk rá a téma iránt érdeklődő olvasó figyelmét. Annyit azonban még szükségesnek tartunk megemlíteni, hogy a szerző külön alcímmmé emeli "A szlovák—magyar kapcsolatok normalizálása politikai napiparancs is" mondatot, a Nagymorva Birodalom kritikátlan dicsőítőinek pedig eszükbe juttatja, hogy Rastislav fejedelem kimondottan Kelet felé orientálta a szlovák őseit, akik a "rossz" Amulf király vagy Wiching püspök jóvoltából a Nagymorva Birodalom felbomlásakor nem a vallásukat veszítették el, hanem — képletesen szólva — csak az "azbukát".-ver-KIÁLLÍTÁS Éttermi tárlat Amikor a napokban betértem a pozsonyi Széplak utcai Európa étterembe ebédelni, kellemesen meglepődtem: az étlap mellett az asztalon egy "art-menüt", vagyis művészeti "étlapot" is találtam. Az étterem tulajdonosának, úgy látszik, nemcsak az a fontos, hogy vendége a gyomrával törődjön, hanem a vendég szemének is kínál ínyencségeket. Persze üzleti fogás is lehet az egész, ám ebben a pénztelen világban nem valószínű, hogy csupán nyerészkedésről aggatja tele valaki vendéglője falait képzőművészeti alkotásokkal. De az sem megvetendő dolog, ha a kedves vendég a jó ebéd után egy Város a Dunán, 1980 csinos képet rendel "desszertnek", bár ez a költséges, ám követésre méltó "hobbi" tájainkon még nem jött divatba. Az "art-menü" ezúttal Stanislav Harangozó fővárosunkról készített pasztellképeit tartalmazza. Az ebédvárás türelmetlen perceit ezeknek az alkotásoknak a megtekintésével rövidíthetjük meg. Stanislav Harangozó, ez a magyar nevű szlovák képzőművész az Érsekújvár melletti Komjáton született 1946-ban. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán 1967 és 1973 között olyan nagyszerű képzőművészeknél tanult, mint Dezider Milly, Vincent Hložník és Orest Dubay. 1976-ban már maga is a Képzőművészeti Főiskola asszisztense. Napjainkban a Komenský Egyetem Pedagógiai Karának a docense. Harangozó már főiskolás korában jelentősét produkált. A művészettörténészek tulajdonképpen már a pályája kezdetén megegyeztek abban, hogy a főleg rajzokat és pasztellképeket alkotó fiatal festő a szlovák tájfestészet legjobb hagyományait követi. A szüntelenül változásban levő táj csodálatos színeivel, a különféle természeti képződmények állandóan inspirálták és inspirálják a szerzőt. Harangozó poétikus lelkű festő. Valamennyi képe szinte költői ihlettségű, az anyagi megnyilvánuláson túl mindig megtalálja a tájban a lelki, vagy ha úgy tetszik, a transzcendens összetevőt is. A képek ritmusába szimbólumokat és jeleket is beépít. Fővárosunk az ő tolmácsolásában olyan, mint egy sokarcú, szüntelenül változó nő (ne feledjük, a szlovák nyelvben Bratislava nőnemű), aki lényegében mindig ugyanaz marad, de unalmassá sohasem válik. Ám kiszolgáltatni sem hagyja magát, s megőrzött titokzatossága még érdekesebbé, rejtélyesebbé teszi.-melaj-18
