A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
GONDOLKODÓ Magyar család I« i. a nyelvhátáról! FOTO: ARCHÍVUM A válások számát tekintve csupán Kolon községből vannak adataim, ahol a kb. 400 házasságból 20 (5 %) házasság végződött válással. Tudjuk, hogy a gyermek fejlődését a teljes család biztosítja a legjobban, ennek ellenére elmondhatom, hogy Kolonban a gyermeküket egyedül nevelő szülők is mindent megtesznek gyermekeik egészségi fejlődéséért. A válások alacsony száma, s az, hogy a faluban minden gyermek családja környezetében nőhet fel, s egyikük sem lett szociális árva, szép példája annak, hogy hat a vallásos élet, a hagyományos tisztelet, a falu zártabb közössége az igaz és örök emberi értékek megőrzésére, a felelősségtudatra, az erkölcsi magatartásra. A szülők gyermekeik jövőjének biztosítása érdekében az anyagi áldozatvállalástól sem riadnak vissza. Itt ugyanis már a középiskolai végzettség is csak anyagi áldozatvállalás mellett lehetséges, hiszen a járásban 1979-től, a nyitrai gimnázium magyar tagozatának megszűnése óta nincs magyar középiskola, ezért gyermekeink csak távolabb, Pozsonyban, Érsekújváron, Komáromban, Dunaszerdahelyen, Kassán folytathatják tanulmányaikat. Ennek ellenére 1991 -ig 36-an szereztek egyetemi vagy főiskolai végzettséget, az érettségizettek száma is maghaladja a másfélszázat, sőt a községnek jelenleg is 11 felsőoktatási intézményben tanuló diákja van. Különösen pozitívan értékelendő mindez annak tudatában, hogy az itt élő családokra sohasem a gondtalan jómód, hanem a beosztó takarékosságon alapuló közepes életszínvonal volt a jellemző. A továbbtanulás fontosságának felismerésében nem kis szerepe volt a néhai Való Mihály esperes úrnak, aki arra buzdította a szülőket, taníttassák gyermekeiket, mert felismerte a fejlődésnek azt a szükségszerűségét, hogy jövője annak a településnek van, amelyik kineveli saját értelmiségét. Ezenkívül fontosnak tartotta a falusi lakosság kulturális színvonalának emelését, s ezt a célt követte akkor is, amikor saját könyveit kölcsönözve ébresztgette gyermekben és felnőttben egyaránt az olvasás vágyát, s biztos vannak itt jó néhányan, akik az esperes úr könyvtárában ízlelték meg az olvasás szépségét. így járult hozzá a nehéz esztendőkben is az egészséges nemzeti öntudat megőrzéséhez, s ez is azt bizonyítja, hogy a templom és az iskola a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének hatékony eszköze. Kolon e szempontból még szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a múltban is és ma is olyan plébánosa volt és van, aki híveiben igyekszik ébren tartani az egészséges nemzeti öntudatot, és a községnek van magyar alsó tagozatos iskolája is. Ezt azonban, sajnos, nem mondhatja el magáról minden zoboraljai község, e téren szintén nagyok az eltérések az egyes települések között. Az anyanyelvi iskola létezése szerint a falvak nagyjából 4 csoportba sorolhatók — az egyes falvaknál feltüntetem a magyar lakosság százalékarányát is —, s biztosan felfigyelnek az iskola léte, illetve nemléte és a magyar lakosság százalékaránya közti összefüggésre. 1. csoport — 1945-től nincs magyar iskola: Egerszeg (15,94 %), Nemespann (14,33 %), Menyhe + Béd (16,19 %), Vicsápapáti (7,32 %); 2. csoport — a hetvenes években szűnt meg a magyar iskola: Alsócsitár (Nyitrához tartozik), Berencs (37,93 %), Csiffár (53,44 %), Királyi (26,23 %), Hind (15,39 %), Kálaz (54,67 %), Nyitragerencsér (47,38 %), Tild (23,37 %); 3. csoport — megszűnőfélben van a magyar iskola (szeptembertől nincs elsős magyar diákja): Lédec (57,56 %), Csehi (59,22 %); 4. csoport — a köv. tanévben is lesz elsős magyar diák: Bodok (77,65 %), Gímes (45,76 %), Kolon (63,22 %), Pográny (67,88 %), ahová Gesztéről (92,99 %) is bejárnak az anyanyelvükön kívánni tanulók, Nagycétény (83,87 %), Zsére (75,30 %). Az első csoportba tartozó községek magyar lakosságának százalékaránya alapján megállapíthatjuk, hogy anyanyelvi iskola nélkül nem egész 50 év alatt 20 % alá csökken a magyarság száma. Intő példa lehet ez számunkra, s éppen ezért nehéz beletörődni abba, hogy iskoláinkban egyre fogy a diákok száma. Mi tehát az oka ennek a szomorú valóságnak? Egyik oka a vegyes házasságok számának növekedése — az etnikailag vegyes házasságokból származó gyermekek, Kolonban legalábbis, kizárólag szlovák iskolába járnak —, a másik a magyar gyerekek szlovák iskolába járatása. Míg az előbbi elfogadható és megérthető, az utóbbi már kevésbé, különösen azért, mert a szülők indokként legtöbbször a jobb érvényesülést és a szlovák nyelv elsajátítását hozzák fel. Valóban ez az út vezet az érvényesüléshez? Erre magyarázatul azt a felmérést hoznám fel, amelyben az 1967 és 1994 között született koloni magyar gyerekek érvényesülését követem nyomon. A felmérésből kiderült, hogy az említett időszakban a magyar gyermekek 62,9 %-a anyanyelvén tanult, a 37,12 %-a pedig szlovák iskolába járt. Viszont a főiskolát végzettek 75 %-a magyar alapiskolába, 25 %-a pedig szlovák tannyelvű iskolába járt. Ez is azt bizonyítja, mennyire fontos, hogy a gyermek az otthon beszélt nyelven kezdje el tanulmányait, s csakis erre építhetjük az újabb ismeretek, beleértve egy másik nyelv elsajátítását is. A második indokkal kapcsolatban pedig az a tapasztalat, hogy a szlovák nyelvet valóban gyorsabban sajátítja el, de közben, mert a gyermek teljes szellemi kapacitását a szlovák nyelv elsajátítása köti le, a többi tantárgy háttérbe szorul, s ezekből úgy lemarad, hogy azt már nehezen hozza be, és ez meghatározza későbbi továbbtanulási esélyeit is. Azt hiszem, az anyanyelvi iskolával is úgy vagyunk, mint az egészséggel: hiányát akkor érezzük igazán, amikor már elvesztettük. Ezt a hiányt azok érzik a leginkább, akik gyermekeiket magyar iskolába szeretnék íratni, de már nincsen. S hiába próbálkoztak Kálazon, Gerencsérben és Berencsen az újraindítással, nem sikerült. Meggyőződhettünk mindnyájan, hogy a magyar iskolát megszüntetni sokkal könnyebb, mint újraindítani. Ezért itt is, mint az egészségnél, nagyon fontos a megelőzés. Ennek érdekében, s egyben a magyarság megmaradása érdekében a legfontosabb feladatnak egy Nyitra környéki magyar középiskola létrehozását tartom, ezenkívül a szellemi kultúra színvonalának növelése érdekében ki kell a falvakban építeni, s igényes magyar irodalommal kell ellátni a könyvtárakat, illetve a meglevőket hatékonyabban kihasználni. Ezen objektív feltételek megteremtése mellett azonban továbbra is a szülők döntésétől függ az itteni magyar iskolák, s egyben az itteni magyarság sorsa is. A zoboraljai magyarság a honfoglalás után gyepűőrökként védte az akkori Magyarország határait, s napjainkban kései utódoknak hasonló szerep jutott: végvárakként próbáljuk megállítani a nyelvhatár délebbre szorulását, és ezáltal a szlovákiai magyarság megtartó gyökerei lettünk, s remélem, azok is maradunk. SÁNDOR ANNA
