A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-12 / 33. szám

HÉJÉVFORDULÓ

Emlékezés egy kiváló angol íróra

1994-ben az angol irodalomnak egy nagyon jelentős évfordulója van: a 20. századi regényírás egyik megújítójának, Aldous Huxleynak a születési centenáriuma.

Huxley 1894. július 26-án született. Családi nevének a tekintélyét már a nagyapja, Thomas Huxley megalapozta. Nagy hatású természettudós, biológus volt, Darwin követője és munkatársa. Esszéisztikus stílusban írt monumentális műve (Az ember helye a természetben) Európa-szerte népszerű lett, s agnosztikus szemléletű filozófiai tanulmányai is emlékezetessé váltak.

Az unokának, Aldous Huxleynak fő érdeme a nem avantgardista jellegű modem angol regényírás stílusának kikristályosítása, tökéletesítése volt. Ebben minden jelentős nemzedéktársát (David H. Lawrence, Katerine Mansfield, John Galsworthy stb.) fölülmúlta, és stílusprodukciója összeurópai viszonylatban is kimagaslott.

Az irónia 20. századi hatalmas világirodalmi érvényesülésének egyik fő elindítója is ő volt. Ehhez a teljesítményéhez az angol irodalmi hagyományból a 17. századi Jonathan Swift és a 19. századi William Thackeray ösztönző példaképei voltak. A közelebbi példaképnek, az elődnek tekinthető Thackeray, A hiúság vására című regény írója született ironikus és szatirikus volt, de ezt a hajlamát az akkori álszent angliai társadalmi illemszabályok miatt teljesen nem élhette ki. A hosszú életű Viktória királynőről elnevezett viktoriánus kor legnagyobb ellentmondása az volt, hogy a gyarmatosító Anglia akkor a félvilágot leigázta, de ehhez a brutális cselekvéshez a jólétben élő angol polgárnak illedelmesen helyeslő nyájas arcot illett vágnia.

Huxley regényírói fellépése viszont olyan időszakban — az első világháború befejezését követő években — történt, amely az iróniának és a vele rokon destruktív esztétikai minőségeknek szinte táptalajául szolgált. A szörnyű világvérengzés az alkotó értelmiségi körökben nagyfokú kiábrándulást váltott ki, s az avantgardista íróiművészi csoportosulások nemcsak a hagyományos erkölcsi és esztétikai normákat vetették el, hanem a dadaista irányzattal az értelem és logika alapszabályait is felrúgták.

Mint már említettük, Huxley nem

volt az avantgardizmus híve, s nincs kizárva az sem, hogy kitűnő értékelőjéhez, elismerőjéhez: Szerb Antalhoz hasonlóan Joyce műveit ő is blöffnek tartotta. A világirodalom története című könyvében Szerb így summázza Joyce ismertetését: "Az egész világon nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem mer bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosollyal fogadták. Most már meghalt; a halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész."

Huxley a pályája kezdetén verseket és esszéket írt, de a húszas évek elejétől már a regény lett a fő műfaja. Legjobb és legnépszerűbb regényeiben (Pont és ellenpont, A végzet bábjátéka, Légnadrág és társai) azt a világnézeti és alkotói válságot mutatta be, figurázta ki, amelybe az angol irodalmi és művészi elitértelmiség a háború hatására került. Említett műveit én egyetemista koromban ismertem meg, s közülük a legkevésbé tömjénezett Légnadrág és társai lett a kedvenc könyvem. Ebben a szellemi arisztokratának is titulált írói társadalmi feszélyezettsége teljesen feloldódik, s a céljukat vesztett, biztonságukban megingott író-művész és tudós hőseit — köztük kiemelkedőket, tekintélyeseket és dilettánsokat, sarlatánokat — bábfiguráknak, pojácáknak látja és kezeli. Szemléletében nincs erkölcsi fölényesség, gőg, azt mondhatom, hogy egy könnyedén ittas, spicces ember módján ábrázol és ítél. Az a művészi nektár pedig, amelytől megittasodott, az irónia finom, szellemes változata. Sajnos, az iróniától ellepett mai regényírásban ez a változat

már kiveszőben van, s úton-útfélen a destruktív fekete humor és a szarkazmus üli diadalát.

A harmincas évek elejétől Huxley művészi szemléletében, magatartásában váratlan törés, fordulat állt be. A mélyen humanista író egyre inkább elborzadt attól, hogy az első világháború romjaiból nehezen felemelkedett világ újabb s még pusztítóbb háborúba készülődik, s a fejlődő technika a fegyvereken kívül is életrombolóvá vált. Ez a helyzet és perspektíva felelősségre döbbentő írásokra késztette. Művészileg-esztétikailag az új regényei is magasrendűek voltak, de az iró leghatékonyabb művészi eszköze, az irónia már csak a Szép új világban kapott szerepet. Ebben a könyvben, a negatív jövő utópiában a madáchi tragédiából ismert falansztert jelenet célja: a technika által előidézett lelki elnyomorodás bemutatása széles méretben valósul meg. A Szép új világ hatására, ihletésére világszerte keletkeztek hasonló utópisztikus művek, köztük Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című könyve is Huxley utolsó jelentős regényeit, köztük A vak Sámsont az elromlott világhelyzetből való szorongó kiútkeresés jellemzi. Az írót bensőségesen ismerő és nagyra értékelő Szerb Antal így ír erről: "Újabb írásai mérhetetlenül szomorúak. Lesújt már a hangnemük is, amely a reménytelenséget, a jövőben való bizodalom teljes hiányát árasztja. És lehangoló, hogy a kor legokosabb regényírója nem tudott más reményt találni, mint Gandhinak az erőtlen hindu végkultúrának a tanát, a csüggedt non resistance elvét."

Érdekes, hogy az ironikus regényeiben megnyilvánuló okosságra annak idején az író hazai kritikusai is hivatkoztak. A vak Sámson magyar fordítója, Hevesi András név nélkül említ egy ilyen kritikust, aki Huxley "felelős" íróvá válását így kommentálta: "elaludt okosan és felébredt kenetteljesen."

Én az irodalmi művekben az adekvát társadalmi vagy nemzeti angazsáltságot nagyra becsülöm, s nem tartom kenetteljességnek. Ennek ellenére örülnék, ha Huxley mindvégig megmaradt volán "okos" írónak, ami nála a párját ritkitóan finom, szellemes irónia állandó kultiválását jelentette volna.

TURCZEL LAJOS

• Az emberi életnek sok állomása van, a halálnak csak egy.

*

• A költészet a lélek mélyén szunnyad. Ha gyönyötködnl akarunk benne, fölszínre kell hoznunk, mint gyöngyhalásznak az igazgyöngyöt

*

• Mi lehet az oka, hogy a festők lefelejtik az Isten arcáról a mosolyt?

•

• Ha a nép nem kapja meg a maga zsarnokát, fölöttébb nyugtalanná válik.

*

• Aki elvesztette a hitét jobban teszi, ha megkeresi.

*

• Minél jobban öregszel, annál jobban ragyognak gyermekkorod

csilagképei.

*

• A mélázó embernek sétahajózásra indulnak a gondolatai.

*

• Naponta egyszer az álló óra is pontos időt mutat.

*

• Hamis embernek a mosolya sem meggyőző.

*

• Ha könyvből tanulod az életet mindig tanuló maradsz.

• Minden folyó találkozik a tengerben.

*

• Ha a bizalomra építesz, ingatag talajra építesz.

*

• Az utazás a lélek sivatagán át a legnehezebb.

• A boldogtalanság sokszor

születési hiba.

*

• Aki mértékkel mér, nyugodtabban aiszik.

*

• Minden eszme megszüli élósdijeit

•

• Nevetséges, hogy a nemzetek emlékműveket emeltek azoknak, akik tönkretették őket

ft

• Mi a dolgunk ezen a földön? Erre még senki sem tudott megnyugtató feleletet adni.

*

• A kis népeknek is megnőhet

az önérzetük.

*

• A halottak sokszor hangosabbak, mint az élók.

*

• Az örök béke éppen olyan kegyes hazugság, mint az örök élet.

*

• A józanság bizonyos helyzetekben elviselhetetlen.

*

• A szokásjog ellenében is épül a világ.

*

• Aki hisz a feltámadásban, fel is támad.

• A szervezett munka végül is a szervezett rabszolgaság alapföltétele.

*

• A lángoló szavaknak az a tulajdonságuk, hogy hamar otfüstölögnek.

*

• Aki a szivével nem veszi észre a dolgokat, a szemével ser, veszi észre.

• Sok embernek nincs száré, mégis szívbajban hal meg.

DÉNES GYÖRGY

12